tiszatáj | 2014. július 25.

Mitől barát, mitől ellenség?

LÁSZLÓ BOLDIZSÁR ÉS KELEMEN ZOLTÁN INTERJÚDUETTJE
Az utóbbi években együtt haladt a pályájuk. Sok operában léptek föl együtt, de ritkán énekeltek duettet. László Boldizsár és Kelemen Zoltán, a szegedi operajátszás sztárjai, most egy duett-esttel lépnek a nyári közönség elé. Két jó énekes együtt még hatásosabb tud lenni, mint külön-külön […]

LÁSZLÓ BOLDIZSÁR ÉS KELEMEN ZOLTÁN INTERJÚDUETTJE

Az utóbbi években együtt haladt a pályájuk. Sok operában léptek föl együtt, de ritkán énekeltek duettet. László Boldizsár és Kelemen Zoltán, a szegedi operajátszás sztárjai, most egy duett-esttel lépnek a nyári közönség elé (Muzsikáló Ud­var, 2014. 07. 27.). Két jó énekes együtt még hatásosabb tud lenni, mint külön-külön. Az opera duetteket egy duett­inter­jú­val vezetjük föl. Minimális előjegyzéssel, G-dúrban.

– Miért lettél operaénekes?

László Boldizsár: Mindig is az voltam, csak egy ideig mást énekeltem. Már huszonévesen megcsapott az opera füstje, de valahogy megéreztem, hogy még korai volna, ha akkor elkezdek komolyzenét énekelni. Fölkaptak volna, és lehet, hogy ma már nem is tudnék színpadon énekelni. Végül azért az operát választottam, mert ebben tudom a legjobban kifejezni magam. Amint belefogtam, nyomban jól haladtam. Ha rossz úton jársz, folyton falakba ütközöl. Ha viszont azt csinálod az életedben amire hivatott vagy, minden megy magától.

Kelemen Zoltán: Gyerekkoromtól fogva szerettem a zenét. Színész, vagy parodista szerettem volna lenni, de aztán fölfedeztem, hogy jó hangom van. Ennek a kettőnek az összekapcsolásából pedig az opera jött ki. 17 évesen azt mondtam a szüleimnek: vagy operaénekes leszek, vagy semmi. Akkor ők nagyon megrémültek, de úgy tűnik, az első változat jön be.

– Melyik zeneszerzőt szereted legjobban hallgatni?

K.Z.: Wagnert, Verdit és Rossinit.

L.B.: Debussyt.

– És melyiket szereted legjobban énekelni?

K.Z.: Az olaszokat, elsősorban Verdit.

L.B.: Ha Verdit éneklem, akkor őt szeretem a legjobban, ha Puccinit, akkor pedig őt. De ez a hangulatomtól is függ. Megpróbálkoztam Wagnerrel is, de az ő muzsikájának egyelőre ellenáll a torkom.

– Milyen kettőst szeretsz énekelni?

L.B.: Mozgalmasat, harciasat! A szenvelgőseket nem szeretem. Az Álarcosbál nagy szerelmi kettősében elég, ha kétszer megfogjuk egymás kezét, és hangban a szerelem megszületik. De a Santuzza-Turiddu kettőst a Parasztbecsületből például a legutóbbi időkig nemigen szerettem, pedig énekeltem már színpadon és pódiumon is. Most végre Kassán jól beállította a rendező. Megcsináltuk a veszekedést és a féltékenységet: letérdelt, megfogtam, ellöktem, megütöttem. Nyomban elkezdtem szeretni a zenét is! De ha csak állunk, akkor az ilyen duett nem több ordítozásnál.

K.Z.: Nagyon szeretem Verdi szoprán-bariton duettjeit, amelyeket legtöbbször apa és lánya énekel. De szeretem az Otello Bosszúkettősét, és A végzet hatalma duettjeit, bár a három közül egyet még nem énekeltem, azt általában kihúzzák. Egyszer majd csak sor kerül rá!

alarcosbal_laszlo-nemeth

László Boldizsár és Németh József az Álarcosbálban

– Milyen partnerrel szeretsz duettet énekelni, és milyennel nem?

K.Z.: Olyannal, aki zeneileg pontos, tartja a ritmust, nem téveszti el a szöveget, mert az engem is megzavar. Akivel megvan az összhang. Olyannal nem szeretnék énekelni, aki pontatlan, bizonytalan. De szerencsére ilyennel eddig még nem találkoztam, jók a kollégáim.

L.B.: Aki figyel rám és inspirál. Ha csak magában létezik a színpadon, akkor nyomban vetélytársammá válik, és leéneklem. Rögtön ellenfelekké válunk. Egy duettben a másik vagy barát, vagy ellenség.

– Mit szoktál csinálni a barátaiddal?

K.Z.: Semmi különöset, beszélgetni, akár szakmai dolgokról is. Nem vagyok egy nagy társaságbajáró típus.

L.B.: Az a barátom, akivel nem kell sülve-főve együtt lenni, de akár egy év után is ugyanott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Ezekre az emberekre mindig számíthatsz is.

– Hogyan gondolsz az ellenségeidre?

K.Z.: Senki nem szereti őket… Egy ilyen pályán mindig lesznek ellenségek, elsősorban szakmai féltékenységből. De azt szokták mondani jobb 100 irigy, mint 1 szánakozó. Köztudott rólam, hogy nehezen felejtem el a sérelmeimet. De ez a dac nagyon felerősödött azokban a periódusokban, amikor hullámvölgyben voltam. Az utóbbi években, amikor sok sikert arattam, kevesebbet gondolok az ellenségeimre.

L.B.: Nem gondolok rájuk. Általában már az első találkozás elején megérzem, ha valakivel nem szimpatizálunk egymással. Ez mindig bejön. Ők persze nem féltétlenül ellenségek. Persze néha muszáj együttműködni ilyen emberekkel is, de abból nem sok jó jön ki.

– Mi az a tulajdonság, amit gyűlölni tudsz?

L.B.: A tiszteletlenség, a figyelmetlenség, az önzés. Ha azt látom valakin, hogy csak saját maga számít neki.

K. Z.: Azt, ha valaki nyegle és nagyképű. Ha nagyon el van szállva magától.

– Mi az, ami levesz a lábadról?

K. Z.: Hát, az bizony nagyon jólesik, ha megdicsérnek valami olyanért, ami szerintem is jól sikerült. A színpadi művész borzasztóan nehezen ítéli meg önmagát, mert kívülről egészen más látszik és hallatszik, mint belülről. Ha nézők is azt mondják, jól énekeltem, az nagyon fontos megerősítés.

L.B.: Például az önzetlenség. És az, ha valakivel egy hullámhosszon vagyunk. Például nekem támad egy ötletem, a másik meg azzal jön, hogy megcsinálta. Vagy kimondja azt, amire én csak gondoltam, vagy motoszkált bennem.

– Milyen nők tetszenek neked?

K. Z.: Nincsen egy bizonyos ideálom, de a hosszú haj tetszik. Természetesen fontos, hogy hasonló beállítottságú legyen, mint én. Legyen humorérzéke, szeresse az operát, legyen nyugodt, semmiképpen ne legyen hisztérikus. Én otthonülő típus vagyok, csak olyan nőt tudnék elképzelni magam mellé, aki ezt elfogadja.

L.B.: Akikben megvannak azok a tulajdonságok, mint bennem. Aki bele tud nézni a szemembe. Nem szeretem, ha egy nő nyomban teljesen kitárulkozik. Sokkal érdekesebb, ha csak fokozatosan adagolja magát.

Cura-Kelemen Otello

Kelemen Zoltán és José Cura  az Otellóban

– Mi az, amit ki nem állhatsz egy karmesterben?

K.Z.: Ha túlságosan autokrata, ha csak a saját elképzelését erőlteti, és semmilyen kompromisszumra nem hajlandó. Például olyan tempót ad, amit az énekesek nem tudnak követni. És azt sem szeretem, ha túlságosan ránk ereszti a zenekart. Az opera mégiscsak elsősorban énekes műfaj. Mi értelme van annak, hogy elnyomja az énekeseket?

L.B.: Amikor soha nem kísér, csak ő egyedül akar zenélni. Ha azt érzem, hogy én csak egy gombostű vagyok az ő karrierjének építésében, és az az egyetlen dolgom, hogy ebben őt semmi esetre se zavarjam meg. Több ilyennel is találkoztam már. Életem első operakarmestere Pál Tamás volt, azóta is sokat dolgozunk együtt, és elég magasra tette a mércét… Ő éppen az ellentéte annak, akit az előbb leírtam, ezért is vagyok annyira kritikus a többiekkel. Kolozsvárott, vagy Olaszországban egyébként még sokkal magasabban jegyzik az énekeseket. A főszereplőket például ugyanúgy maestrónak szólítják, mint a dirigenseket.

– Zoli, mondd meg őszintén: mit gondolsz Boldiról?

K.Z.: Ma Magyarországon benne van a top 5 tenorban. Elsősorban hangminőségben és technika tekintetében. Becsülöm benne, hogy 15 év könnyűzenei karrier után sikeresen nyergelt át az operára. Rövid 6 év alatt nagyon komoly repertoárt épített ki: több mint 20 főszerep van már a repertoárján. Technikailag jólképzett, széphangú, muzikális, ugyanakkor temperamentumos, jó színész. Az egyik legjobb kolléga, akivel találkoztam.

– Boldi, mondd meg őszintén: mit gondolsz Zoliról?

L.B.: Zoli folyamatosan kellemes csalódásokat okoz nekem. Nem annyira kifelé élő ember, ezért mindig meglep, mennyi belső tartaléka van zeneileg, emberileg, és milyen finom öniróniára képes. Teljesen más egyéniség, mint én, ezért szerintem jól kiegészítjük, és kölcsönösen inspiráljuk egymást.  Ösztönösen tudatos énekes. Nincs benne semmi mache. Nem is értem, hogy igazi tanár nélkül hogy talált rá erre a nagyszerű technikára! Sok lemezt, sok másik énekest hallgat, és mivel jó füle van, nagyon jól el tudja lopni azt, ami neki kell. De pontosan ki tudja választani, hogy neki kitől kell lopni, és kit nem szabad utánozni. Az operaéneklés az egész életét kitölti.

– Ha egyszer visszavonulsz, melyik az a szerep, amelyik miatt leginkább emlékezni fognak rád?

K.Z.: Az Otello Jágója, a Rigoletto és a Simon Boccanegra. Boldog vagyok, hogy az utóbbi 3 évben mind a hármat Budapesten is elénekelhettem, és kettőt Szegeden is.

L.B.: Szerintem azt még nem énekeltem el. Nem szeretem az olyan hősöket, akik végig szenvednek, és nyavalyognak! Ilyenkor csak kiállok, éneklem a szólamot, de nem akarok belemászni a figurába. Különösen, ha a rendezés és a partnerek sem különösebben inspirálnak. Eddigi szerepeim közül a Hoffmann volt az, amelyik a legjobban megmozgatott. Hosszúságban, megterhelésben is a határaimat feszegeti, tele van színnel, változatossággal. Na, az ilyet érdemes próbálni, érdemes belemászni a lelkébe, végigélni a sorsát!

 – Mit csinálsz, amikor nem énekléssel és színházzal foglalkozol?

K.Z.: Szeretem a filmeket, moziba hajlandó vagyok elmenni, de otthon is sok saját DVD-m van. A kedvenceimet többször is megnézem. Rengeteg felvételem van, szívesen hallgatok és nézek operát. De könnyűzenét is, fiatal koromban játszottam egy dixieland zenekarban, bőgőztem és bendzsóztam. Nagyon szeretek aludni is, ha nincs próbám, sokszor csak délben kelek föl. Egy énekesnek nincs tökéletesebb pihenés, mint az alvás.

L.B.: Szeretek lazítani, kiszállni a színházi gondolatkörből, egészen más témáról beszélgetni. Görkorcsolyázni a kutyámmal, sportolni, a házunk kertjében grillezni a barátaimmal.

Kifogtad az aranyhalat. Mit kérsz tőle?

K.Z.: Nem hiszek az ilyen mesékben. Elérhető vágyaim vannak, jó részük már meg is valósult, és a többire is megvan a reményem. Most egyedül élek. Egy tartalmasabb magánélet, egy jó család biztosan sokat segítene a céljaim elérésében is.

L.B.:  Van egy nagylányom, de szeretnék még gyereket, akár többet is. És szeretném, ha a szüleim látnák fölnőni az unokáikat. Egy olyan Magyarországon, ahol szívesen itt maradnak, és itt képzelik el a jövőjét.

Márok Tamás