Tiszatájonline | 2014. december 17.

Mindenki – más

LÁBJEGYZET JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJÁHOZ
Jászay Tamás figyelmes, jóindulatú soraival mindenben egyetértek. A produkciót egyértelműen üdvözlő írásában megpendít többek közt néhány olyan húrt is, amelyet talán érdemes tovább zengetni kicsit… – Horváth Péter írása

LÁBJEGYZET JÁSZAY TAMÁS OLYANOK, MINT MINDENKI MÁS CÍMŰ SZÍNIKRITIKÁJÁHOZ

Kritikához csatlakozni nem szokás, a kritika sorsa, hogy megjelenjen, azután el is tűnjön a mindennapi hírfolyam mindent nivelláló sodrában, és másnapra csak a megdicsértek és megszidottak emlékezzenek rá, ideig-óráig, különösebb következmények nélkül.

Jászay Tamás figyelmes, jóindulatú soraival mindenben egyetértek, de nem ez az egyetlen ok, amiért ezt a jegyzetet az ő hangadó, vivő erejű cikkéhez csatolni szándékozom. A produkciót egyértelműen üdvözlő írásában megpendít többek közt néhány olyan húrt is, amelyet talán érdemes tovább zengetni kicsit.

A helyi érdek felülemelkedik az univerzálison (…)” – írja, arról beszélvén, hogy a városunk kisszínházában civilek által bemutatott Tizenkét dühös ember szerepeit közismert szegedi bírók, ügyészek, ügyvédek (és néhány tehetséges egyetemista) játsszák. – (Ennek) „nincs valóságos következménye az előadásra nézve, már ha a nézőtér egy részének bennfentes reakcióit nem tekintjük annak. Mindezt dícsérőleg említi, mondván: (a szereposztás) itt és most érvényessé teszi az előadást.”

Mindez igaz, ám a dologban több (helyi? univerzális?) érték rejlik.

Már önmagában az is több, mint érdekes, hogy a város közszereplői közül majd egy tucatnyian úgy határoztak, hogy (minden értelemben) civilként lépnek a nyilvánosság elé, mégpedig egy színpadi játék keretei közt.

Nézzük először azt: mekkora kurázsi kell egy efféle „mutatványhoz”, amely vitathatatlanul magában hordozza a bukás kockázatát! Mert mi van, ha rosszul sül el a dolog, tegyük fel, és nem sikerül az előadás? Vagy ha csak néhány szereplő „bukik”? Mi történne akkor a soron következő, valódi tárgyaláson a színi játék során netán felsülő ügyésszel, bíróval, ügyvéddel? Nem fognak nekik „beszólni”, mondván, engem egy „pojáca” ne merjen vádolni, ne ítéljen el, ne próbáljon védeni?

Ezt a nem kis kockázatot vállaló, komoly emberek azzal, hogy színpadra léptek, (mondjuk így:) hitet tettek amellett, hogy a mindenkori teátrum kulisszái valóban a világot jelentő deszkák. Hogy a színház minden játékosság, csalárdság, görögtűz ellenére nem csak színészek és közönség, hanem a civil közösség izgalmas találkahelye, ahol közös dolgainkat vitatjuk játékosan, mégis komolyan.

És nem csak a játszók – egy egész városnyi civil szólal meg itt.

Nem mondanám, hogy az előadásnak teret adó hivatásos városi teátrum ellenében, de mintegy példaadóan kiegészítve a profik gesztusait. Ezek az „amatőrök” olyasmit és úgy játszanak, hogy felkeltik a közönség (közösség) érdeklődését, és kiérdemlik annak elismerését.

Elgondolkodtató találkozás ez.

A darab mondandója szerint – ahogyan azt Jászay Tamás találóan és pontosan fogalmazza meg a kritikájában – „…amit sziklaszilárd építménynek gondolunk, valójában talán csak illékony légvár. A diktátumok korában pedig ez, a kételkedni, vitatkozni, ha úgy tetszik: gondolkodni tudás, meg a néző rádöbbentése erre mindennél fontosabb.”

Erről beszélnek a játszók, politikai hovatartozásuk, társadalmi szerepük fontossága, rangja, egyéni érdekeik felemlítése nélkül, felelősségérzettel, mégis örömből.

Egyrészt tehát maga az aktus is revelatív, jelentősége az egyediségén messze túlmutató. Másfelől pedig – és most mint aktív színházcsináló mondom ezt – nem volna érdektelen az előadás hatáselemeire vetnünk egy hosszabb pillantást. Főleg azért nem, mert az előadás szakmai szempontból nézve is – kiváló!

A puritán színi megjelenés tökéletesen adekvát a műhöz.

A rendező (Barnák László) nem tolakszik saját olvasatával a darab elé, megelégszik a szövegben kódolt helyzet profi kibontásával, professzionális játékmesterként segíti az „amatőr” szereplők alakítását.

Érdekes dolog ez.

A színre lépő „civilek” játéka láttán a nézőkben fel sem merül, hogy előadás közben olyasmiket súgjanak egymásnak, hogy nézd, milyen jó most X vagy Y, vagy hogy Z a jelenetben bizony gyengécske volt. A tizenkét különböző „karakter” (s köztük az egyetlen profi: Fekete Gizi színművésznő) ab ovo különbözik, ráadásul megfellebbezhetetlenül, magától értetődő módon. Ráadásul nincsenek ismerős manírjaik, korábbi előadásokban már látott „művészi megoldásaik”. Pedig van az előadásban pár pillanat, amikor nem elég „meggyőzően érvelni”, de bizonyos érzelmi állapotokat is „fel kell mutatni”, s ha más nem, ez bizonyosan profi színészi feladat.

Az megint más lapra tartozik, hogy szövegmondásuk tökéletesen érthető, ami a hivatásos előadások szereplőiről nem mindig állítható. (Ezt az is segíti, hogy a játék során végig a színpad elején, a leeresztett vasfüggöny előtt beszélnek, és a Kisszínház akusztikája itt a legjobb.) Azután pedig, a játszó jogászoknak nagy gyakorlatuk van a nyilvánosság előtti beszédben. Egy ügyésznek, bírónak, ügyvédnek elemi érdeke, hogy hiánytalanul megértesse magát a kollégáival.. Nem csupán személyes sikerük függ ettől (mint a profi színészek esetében), hanem a tárgyalt ügyeik kimenetele. Adott esetben valóságos emberi sorsok múlhatnak azon, sikerül e pontosan, jól érthetően kifejezni magukat.

Ez a civil szakmájuk iránti feltétlen elkötelezettség segíti, fűti a játékukat is.

Igen, érzelemtől, indulattól, meggyőződéstől fűtött játékról beszélek. A legkisebb szerepet adón sem látszik az (mint némelykor némely fegyelmezetlen, profi kollégán), hogy elégedetlen a szerepével, a darabba, a rendezővel, színházi helyzetével, művészi sorsa alakulásával. A profikkal megtörténik néha, hogy civilnek tűnnek egy-egy szerepben. Az itt játszó civilek viszont végig profinak látszanak a játék során.

(Ijesztő látlelet.)

(Bárcsak színházunk hivatásos társulatának minden tagja elhinné, hogy színpadi játékának minőségén valóságos emberi sorok múlnak. Márpedig múlhatnak, valóban: ez a mi mesés hivatásunk rémületes, mégis boldogító csodája.)

Persze, az egy pillanatra sem merül fel a (teltházas előadás nézőiben), hogy vajon Dr. Hegedűs István büntető kollégiumvezető bíró milyen volna Lear királyként a következő szezonban, vagy, hogy (az egyébként kiváló chansonénekes) Dr. Magyarossy József ügyvédet láthatjuk e majd Falstaffként egy nagyszínházi Shakespeare előadásban. Netán Dr. Nagy Erzsébet bírónőre osztanánk-e Erzsébet királynő szerepét a későbbiekben… Vagy Dr. Kosztolányi József matematikus milyen lenne az Ügynök halálában…

Mindenesetre érdekes műhelytanulmány volna a szegedi profi színtársulattal is színre vinni a Tizenkét dühös embert… mondjuk, két hét múlva.

Persze, ehhez a színházi társulatnak épp olyan mozgékony, bátor, játékos kedvű, elkötelezett civilekből kellene állnia, amilyenekből a sikeres, megkockáztatom: megindító erejű előadást létrehozó amatőr társulat összetevődik.

Köszönet érte, és gratuláció!

Horváth Péter

Kapcsolódó írásunk:

Olyanok, mint mindenki más (12 dühös ember) – Jászay Tamás kritikája