Tiszatájonline | 2012. november 11.

Mileva sorsa

VISSZAPILLANTÁS AZ OPERA SZEGEDI PRODUKCIÓJÁRA
A Szegedi Nemzeti Színház egyik első emeleti páholyában nagy volt az izgalom. Nagymamától örökölt, apró kristálypoharak csillantak fel egy női táska mélyén, majd előkerült a házi készítésű málnalikőr is. Barátok, rokonok verődtek össze, hogy titokban […]

VISSZAPILLANTÁS AZ OPERA SZEGEDI PRODUKCIÓJÁRA

A Szegedi Nemzeti Színház egyik első emeleti páholyában nagy volt az izgalom. Nagymamától örökölt, apró kristálypoharak csillantak fel egy női táska mélyén, majd előkerült a házi készítésű málnalikőr is. Barátok, rokonok verődtek össze, hogy titokban, az első felvonás utáni szünetben felköszöntsék az újvidéki születésű, New Yorkban élő Alexandra Vrebalovot, az est zeneszerzőjét. Mileva című operája ugyanis része lett az Armel Nemzetközi Operaverseny és Fesztivál döntőjének, amely Szegeden került megrendezésre október közepén.

Bevallom, kicsit aggódva vártam az előadás kezdetét. Vajon tudok-e majd objektívan írni egy olyan műről, amelyiknek a szerzője kedvenc tanáraim közé tartozott? És tudok-e egyáltalán hozzászólni egy kortárs szerzeményhez, amikor tanulmányaim során alig tanultunk kortárs zenéről? Abba már bele sem mertem gondolni, hogy a zenészek, énekesek között jó páran osztálytársaim voltak. De aztán elcsendesült a közönség, a puha kék fénnyel elöntött színpadon halkan, panaszosan felsírt egy tamburazenekar, és én mindent elfelejtettem. Ez nem volt többé „kortárs zene”, hanem csak tiszta, őszinte, elsöprő erejű, bámulatosan összetett zene. Az osztálytársaimat sem láttam már, csak a tragikus sorsú Milevát, a beteg húgát, a megtört, de még mindig méltóságos szülőket, Mileva szerelmét, a zseniális Einsteint, kettejük egyetemista társait és tanárait. Az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház kórusa és szólistái nagyszerűen énekeltek, a tehetséges fiatal karmester, Aleksandar Kojić vezette zenekar pedig rendkívül szuggesztíven, lényegre törően játszott minden ütemet. Nem volt kétség afelől, hogy a rendezői ötletek, a minimális díszlet és a rafinált kosztümtervezés nem egyenként versengenek a hallgatók figyelméért, hanem a zenében gyökereznek, és szerves egészet alkotnak. A mozgatórugó pedig a különleges csillag alatt született Mileva Marić élettörténete, aki a századforduló még mindig nagyon patriarchális világában egyik tabut döntötte a másik után: nő létére a Zürichi Egyetem egyik legjobb fizika és matematika hallgatója volt, az Albert Einsteinnal való házasság előtt megszületett első közös gyermekük, akinek a sorsáról csak keveset tudni, majd évekkel később, a válás után magával vitte két fiukat. A tudomány legendás zsenijéhez fűződő, életfogytiglani szerelme, és a szokatlan, a gyerekek miatt kettétört pályafutással járó megpróbáltatások azonban mély nyomott hagytak Mileván. Boldogtalanul, magányosan halt meg.

Vívódásait briliánsan ábrázolta Vrebalov ama ötlete, hogy két Milevát állítson a színpadra. Egyik oldalon a fiatal, szerelmes nőt, aki küzd az elismerésért a férfi uralta tudomány világában, és a rossz sejtelmei ellenére is hű az álmaihoz, a másikon pedig a megtört, idős Milevát, aki néha rezignáltan, néha fájdalommal telten nézi fiatal önmagának visszavonhatatlan döntéseit. A fiatal Mileva szerepében a szegedi előadáson Victoria Markaryan grúz énekesnő remekelt. Amellett, hogy a hangtechnikailag bonyolult szólam nem okozott neki gondot, lenyűgöző volt az a puszta tény is, hogy hibátlanul, két és fél órán keresztül énekelt szerbül. Talán csak az énekesek számára kicsit szokatlan, abszolút természetes mozgást igénylő koreográfia tűnt idegennek a tolmácsolásában. Viszont az, ahogyan minden érzelmi rezdülést, és még a ki nem mondott gondolatokat is ábrázolni tudta, egyszerűen lebilincselő volt. A rendkívül komplex, és roppant rövid idő alatt elsajátított szerep tolmácsolásáért Victoria Markaryan jogosan vehette át a nagyszabású verseny legjobb női előadójának járó díjat. Kevesebb szerencséje volt az előadás másik versenyzőjének, a román Dan Popescunak, aki csupán az Albert Einstein körül hemzsegő kollégák egyikét alakíthatta pár rövid dallamív erejéig. Hogy a szervezők miért döntöttek egy ennyire kis szerep mellett, nem tudni, de így a díjaknak nyilván a közelébe sem kerülhetett a különben jól énekelő, szimpatikus Popescu. Az Albert Einsteint alakító Vladimir Andrić ügyesen varázsolta a színpadra a tudományának élő zsenit, aki szereti ugyan Milevát, vágyik a biztonságra, és a családra, de a mindennapi életben mégsem képes szembenézni az ezzel járó kötelességekkel. Az énekes gárdából mindenképpen ki kell emelni még a Mileva beteg húgát alakító Jelena Končart, valamint az idős Milevát alakító Violeta Srećkovićot is, akik gyönyörű hangjukkal, és szerepük mély átélésével szinte hipnotikus jeleneteket teremtettek. A hipnotikus légkört különben az is hangsúlyozta, hogy a háttérben elhelyezett kivetítőn a korra jellemző, ismétlődő jeleneteket lehetett látni, vonatok zakatolása hallatszott, majd egy eredeti felvétel is, amelyiken Einstein elmagyarázza a relativitás elméletét. Nem lehetett nem elgondolkozni azon, hogy az idő múlik ugyan, de az emberi érzelmek generációról generációra ugyanazok. Ha ugyanazok, vajon van-e jogunk mondani, hogy tanultunk a hibáinkból? Egy helyben toporgunk? Haladunk? És múlik-e az idő ténylegesen, vagy az sem több csalóka érzékszerveink játékánál?

A fejezet vége mindenesetre tény: a Szerb Nemzeti Színház 150. évfordulójára komponált Mileva a kortárs operairodalom fontos állomása lett. Aleksandra Vrebalov alkotását a Szerbiai Zeneszerzők Szövetsége a rangos Stevan Mokranjac-díjjal tüntette ki, amelyiket november 3-án adtak át Belgrádban. Remélem, hogy az újvidéki, belgrádi és szegedi közönség lelkes tapsa után egy új, gazdag fejezet nyílik a Mileva című opera életében.

Pándi Zita

Forrás: magyarszo.com