tiszatáj | 2020. január 25.

Megmutatni a valódi valóságot

INTERJÚ SZABÓ RÉKÁVAL A TÜNETEGYÜTTES – REALITY A PINCÉBEN C. ELŐADÁS KAPCSÁN
A független előadó-művészek története a rendszerváltástól kezdve, kusza mindennapjainkig – benne a Tünet Együttes őszinte és személyes szilánkjaival. Gyárlátogatás a kulisszák mögé. A független alkotók története mindenkié, aki mára elvesztette viszonyítási pontjait. Fent még dübörög a nagyszínpad, mintha minden rendben lenne; mi meg lent a pincében. Egy ország tünetegyüttese… – SIRBIK ATTILA INTERJÚJA

INTERJÚ SZABÓ RÉKÁVAL A TÜNETEGYÜTTES – REALITY A PINCÉBEN C. ELŐADÁS KAPCSÁN

A független előadó-művészek története a rendszerváltástól kezdve, kusza mindennapjainkig – benne a Tünet Együttes őszinte és személyes szilánkjaival. Gyárlátogatás a kulisszák mögé. A független alkotók története mindenkié, aki mára elvesztette viszonyítási pontjait. Fent még dübörög a nagyszínpad, mintha minden rendben lenne; mi meg lent a pincében. Egy ország tünetegyüttese.

– A tünetegyüttes – reality a pincében gyárlátogatás a kulisszák mögé?

– Igen, az – ez volt a cél. De remélem önmagán túlmutat. A személyes példánkon keresztül test- és lélek közelből tapinthatja a néző azt a folyamatot, ami ma Magyarországon számtalan területen végbemegy, és a társadalom egészének gondolkodását, morálját formálja. A független előadó-művészet kis törékeny, öntörvényű szelete a kulturális életnek, jól tetten érhető rajta a mai hatalom természete.

– Elegendő-e a reflektív dühkitörés visszafogottsága ahhoz, hogy visszhangra találjon az a független színházi rendszert érintő probléma, amivel nektek is nap mint nap meg kell küzdenetek?

– Mikor mondanád, hogy visszhangra talál? Akik ott ülnek a nézőtéren, azokban mindenképp. Társadalmi szinten semmiképp. De vajon mi talált visszhangra az elmúlt évtizedben Magyarországon? Mire rezonál a társadalom? Ezt jól látjuk – hogy félni kell a migránsoktól, vagy hogy bevezethetik a netadót, ilyesmik.

– A dokumetarista/életrajzi színház mindig is érdekelt?

– Már régóta feszegetem a személyes és az előadói én összemosását. Az alanyi színház érdekel, az a pont, ahol a személyes problematika, kitárulkozás elemelkedik az adott embertől, és általánossá, mindenkire vonatkozóvá válik.

De a Sóvirág egyértelmű fordulópont volt, ahol a valóság, a történelem, egy ember sorsa olyan erővel volt jelen, hogy utána nehéz is volt színházat csinálni, mert minden túl könnyűnek tűnt.

– A tünetegyüttes meddig dokumentarizmus és honnantól színház? Lehet egyáltalán színházi előadásnak tekinteni? Vagy ehhez elég, a mi, nézők passzív jelenléte?

– Nem érdekelnek a műfaji besorolások, hogy mi micsoda. Számomra a színház az érzelmi és szellemi párbeszéd, a beleélés, a felszabadulás, a katarzis helyszíne. A találkozás lehetősége. Olyan találkozásé, ami megmozgat, beindít, gondolkodtat, figyelemre, empátiára késztet. Nem mindegy, hogy milyen a formája?

– Dühös vagy?

– Nem lehet éveken keresztül dühösnek lenni. Keserűség van bennem. És van, hogy rémisztő fáradtság és közöny.

– Fontos számodra az őszinteség?

– Igen, nagyon.

Egyszer régebben egy interjúban már kérdeztem tőled, hogy léteznek-e olyan társadalmi, szociális, politikai, erkölcsi határvonalak, amelyeket soha nem lépnél át egy színházi előadás terében? Akkor azt válaszoltad, hogy: „Nem szeretem a provokációt, de szeretem a kényelmetlenséget, a határok feszegetését – a nézőt mindig partnernek tekintem ebben. Nem szeretek személyeskedni, de a személyeset nagyon. Nem érdekel az olyan előadás, ami csak ma érthető, de holnap már nem. Azaz pl. szerepel benne Mészáros Lőrinc.” Ez azóta mennyiben változott?

– Változott. Néha úgy érzem, felcserélődtek a dolgok. Leegyszerűsítve: régen az emberek a valóságban éltek, kapcsolatban voltak az őket körülvevő világgal, egymással, önmagukkal. A művészet szerepe az volt, hogy elrepítse őket a hétköznapokból, a valóság szűknek érzett lehetőségeiből. Ma, ami körülölel minket, az nem a valóság – néha úgy érzem, a színháznak az a feladata, hogy végre hús-vér valódi embereket láthassunk valódi problémákkal, és fogalmazzon nagyon nyersen és nyíltan. Mutassa meg a valódi valóságot.

Akkor, abban az interjúban a társadalmi szerepvállalással kapcsolatban azt is mondtad, hogy „én jobb szeretem, ha indirektebb és eléggé árnyalt módon szüremlik át az előadáson, picit nyitottan, homályosan hagyva a kontúrokat. De néha azt gondolom, hogy nagyon határozott stratégia váltásra van szükség, és másképp kell ma beszélni.” Ebben az előadásban történt meg igazán ez a stratégiai váltás, amiről akkor beszéltél?

– Az biztos, hogy ez az előadás nagyon más hangon szólal meg, mint a korábbiak. Amikor a világban körülöttünk teljesen felborulnak a társadalmi normák, akkor elementáris vágyat érzek, hogy általam nyilvánvalónak gondolt dolgokról kerek perec kimondjuk, hogy ez jó, vagy ez elfogadhatatlan. Mert elviselhetetlen érzés, hogy sikerül egy társadalmat úgy manipulálni, ahol az alapvető emberi értékek megkérdőjeleződhetnek, és ebben a viszonylatban fontos artikulálni, hogy te hol állsz ezekben a kérdésekben.

Azt még nem tudom, lesz-e folytatása ennek a hangvételnek, vagy ez egy kivétel.

A humor és a szabad asszociációk sora által sikerül elviselni a nagy horderejű témák súlyát és bizonyos tekintetben visszatalálni a könnyed játékhoz?

– Még nem. De próbálkozunk. Most épp a Trolletetés c. új előadásunkon dolgozunk, február közepén lesz a bemutató. Vágyom egy olyan időszakra, amikor csak úgy kísérletezgetünk.

Fontos számodra, hogy A tünetegyüttes – reality a pincében c. előadásnak legyen visszhangja, legyenek reakciók, van benne kezdeményezésjelleg?

– Persze hogy fontos. Mert azt kell megérteni, hogy nem a Tünet Együttes életben maradása a tét most. Annál sokkal nagyobb. Tágabban a független előadó-művészet léte. Még tágabban azoknak az értékeknek az érvényesülése, amikben gondolom azért sokan hisznek: az ész, a tudás, a tehetség ereje, az elfogadás, a párbeszédben, a vita fontosságában való hit. Meg hogy a másik embert tiszteletben tartjuk minden helyzetben.

Sirbik Attila

Tünet Együttes: A tünetegyüttes – reality a pincében

Rendező: Szabó Réka

Előadók és alkotótársak: Gőz István, Papp Éva, Szabó Réka, Szász Dániel, Valcz Péter

Dokumentumfilm részletek: Kőrösi Máté

Zene: Csizmás András

Szöveg: Peer Krisztián

Mozgás asszisztens: Fülöp László