tiszatáj | 2021. július 5.

Megéri újra elmesélni

SZERETI A KÖZÖNSÉG A JÉZUS KRISZTUS SZUPERSZTÁRT A DÓM TÉREN
A profin elnyújtott tapsrend alatt lábdobogással, elismerő füttyel és kiáltásokkal ünnepelte a pénteki premier közönsége a Dóm térre tizennyolc év múltán visszatért fél évszázados rockopera, a Jézus Krisztus Szupersztár Madách színházi társulatát. A kétezer éves sztori és a hetvenes éveket idéző zene ma is megtalálja az utat a nézők szívéhez… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

SZERETI A KÖZÖNSÉG A JÉZUS KRISZTUS SZUPERSZTÁRT A DÓM TÉREN

A profin elnyújtott tapsrend alatt lábdobogással, elismerő füttyel és kiáltásokkal ünnepelte a pénteki premier közönsége a Dóm térre tizennyolc év múltán visszatért fél évszázados rockopera, a Jézus Krisztus Szupersztár Madách színházi társulatát. A kétezer éves sztori és a hetvenes éveket idéző zene ma is megtalálja az utat a nézők szívéhez.

„Ha ma jönnél, a sztoridnak is más lenne a vége…” – éneklik a címszereplőnek a Jézus Krisztus Szupersztárban a szegedi Dóm téren. A kétezer éves történet végét persze mindenki jól ismeri, de úgy látszik, újra és újra megéri elmesélni, már csak azért is, mert mindig más aktuális jelentést nyernek ugyanazok a mondatok hatalomról, szolgálatról, szeretetről, gazdagságról, árulásról. Emlékszem, mekkora szenzáció volt 1986 nyarán Szegeden Szikora János rendezésében a rockopera első hivatalosan is engedélyezett magyarországi bemutatója, mennyire frissnek, elevennek hatott az akkor már nem épp újdonságnak számító zene. Ötven év telt el a Broadway-ősbemutató óta, Andrew Lloyd Webber slágerei közül több is kiállta az idő próbáját, de a darab koncepciója, dramaturgiája ma már kissé avíttnak tűnik.

Sokszor bebizonyosodott már, hogy nem az igazi, amikor egy bevált kőszínházi produkciót próbálnak a Dóm téri hatalmas színpadra adaptálni. Szirtes Tamás Jézus Krisztus Szupersztár-rendezésének is ez a legnagyobb baja: az ügyes trükközés ellenére rögtön látszik, hogy nem ide készült, hozzá kellett szűkíteni az óriási színpadot. Az ezer négyzetméterből jó, ha kétszázat bejátszanak, ráadásul minden akkurátusan középre van rendezve. Egyébként nincs bajom a térelválasztóként, háttérként, díszletként is jól funkcionáló, ragyogó LED-falakkal. Bár azt is el kell ismerni, igazából csak a London és Róma szektorból nyújtanak tökéletes élményt. A tobzódó képeknek köszönhetően úgy érezheti a közelebb ülő néző, maga is Jeruzsálem utcáit rója. Ha valakinek csak Párma, netán Nizza vagy Odessza jutott, onnan már kicsit olyan, mintha egy nagy társasággal laptop képernyőjéről követnénk egy színes, szélesvásznú filmet. Negyedannyi a jegy ára, negyedannyi az élvezet. Régebben ez nem így működött, igyekeztek minél jobban kiterjeszteni a látványt, mind a négyezer fizető nézőre szabni a produkciókat. Nem olyan nagy ügy, rendezői fantázia, ötlet, szándék kérdése.

A LED-falakkal különben tényleg lenyűgözően modern, szinte filmszerűen dinamikus animációs effekteket produkálnak. Elég néhány jellegtelen vasszerkezet a színpad két oldalán, a látvány többi részét megoldják digitálisan. Először azt írtam: okosba. Patinás szürkék Jeruzsálem falai, szinte kiégeti a szemünket a már-már giccsbe hajlóan gyönyörű, narancsosan izzó naplemente, a Getsemáné kert buja zöldje éppúgy vonzza a szemet, mint Pilátus palotája a lobogó fáklyáival és az antik Rómát is megidéző háromlábú tűztálaival.

Feke Pál magabiztosabban, jobban énekel, mint tizennyolc éve, amikor ugyanebben a szerepben pályakezdőként itt berobbant. A 2003-as előadást nemigen emlegetik már. „Állóképekből bontakoznak ki a jelenetek, megkomponált térformákban mozdulatlanná merevedett szereplők elevenednek meg bennük” – értékelt az akkori kritikus, aki szerint pantomim-színházi hatást keltett az előadás. Ez persze valamennyire a kiszámítható dramaturgiájú, mélylélektani színészi ábrázolásra kevés lehetőséget nyújtó darab sajátossága is, most sem sikerült teljesen elkerülni, hogy ilyen érzése legyen az embernek. Feke Pál mindenesetre 2003-ban is rendesen odatette magát, és most sem kímélte a hangját, a publikum gyönyörűségére igyekezett minél rockosabb színezetet adni a szólamnak. Rományi Nóra vakítóan fehér, rafinált szabású, hosszú lebernyegekkel segített elrejteni nem igazán jézusi alkatát. A jelmeztervező különben a kosztümök többségét ötletesen, jó ízléssel álmodta meg, de nem minden színésszel sikerült olyan csodát tennie, mint a címszereplővel.

Hangban, játékban, megjelenésben is illúziókeltő, eszményi Mária Magdolna Gallusz Nikolett – a legjobb, legizgalmasabb, akit ebben a szerepben valaha is hallottam. Poétikusan, szívhez szólóan, világszínvonalon énekelte: „Nem tudom, hogy szeressem…”

Serbán Attila nehezen talált magára Júdás szólamában, az elején óvatoskodva énekelt, a magas hangok küszködve jöttek ki, de aztán lassan belelendült, és a végére megenyhítette a csodálkozó közönséget. A figurát kellőképp groteszkre fazonírozta, így hatásos ellenpontja tudott lenni Jézusnak.

Gregor József és Gábor Géza után Kőrösi András basszusa kicsit kevésnek, erőtlennek és nagy igyekezettel mélyítettnek tűnt Kajafás szerepében. Nagy Sándor sok humorral, némi túlzással és ripacsériával szórakoztatóan abszurd és kétértelmű Heródest formált. Sasvári Sándor jelentőségteljessé tudta tenni Pilátus figuráját, és szimbolikussá, már-már musicaltörténeti pillanattá merevíteni a képet, amikor karjában tartja Feke Pál Jézusát.

A többi szereplő is profin hozta legalább az elvárhatót. Tihanyi Ákos koreográfiájában ugyan nem sok invenciót fedeztem fel, de nem is volt rossz a Madách tánckara. Csak mintha valami enerváltság, gépies rutin lengte volna be a csoportos jeleneteket, ami persze egy évtizede futó produkciónál már benne van a pakliban.

Keményebb rockos, karcosabb gitárszólót, frenetikus dobokat is hallhattunk viszont Kocsák Tibor vezényletével a Madách Színház zenekarától, amely friss, dinamikus és stílusos zenei alapot biztosított az előadáshoz.

Hollósi Zsolt

Fotó: Madách Színház/Jardek Szabina