Hunor elment.
Református család leszármazottja volt a jeles drámapedagógus, író, színházi rendező. Egész életében – amiből hosszú periódust ismertem – valóban lobogott benne a protestáns pap-tanárok lelkesedése. Mindig jóra-szépre, magyarságra, az igaz művészi értékek megbecsülésére nevelt. Akkor is, amikor ezek egy része nem volt divatos. Az Óriástök c darab rendezésével már a kommunista világban felhívta magára a hatalom figyelmét és rosszallását.
De sok csodálatos, játékos, modern rendezését láttuk családommal! Eszköztelen, jelzés-értékű díszletekkel, darabjaiban sokat bízott a néző képzeletére… S ennek óriási hatása volt. Újpesten, majd a Zichy kastélyban, Óbudán, évtizedekig szervezte a Térszínház előadásait. Az egyik legsikeresebb produkciójuk Weöres Sándor: Kétfejű fenevad c. műve volt. Életem legnagyobb színházi élménye… A Vígszínház egy későbbi előadása a nyomába se érhetett. S mivel a rendező és a szereplők nemcsak művészi anyagként, hanem hitvallásként kezelték a szöveget, nagyon nagy siker lett. Mai napig emlegetjük Weöresnek egyes szófordulatait, pontosan azzal a hangsúllyal, amivel Hunor mondta a darabban: Ó, nem fontos árukat viszünk, az országot járva… hanem savanyúcukorkát! És közben abszolváljuk a makikat…Ami a török elleni küzdelem közepette a hírvivés feladatának teljesítését jelentette, kis majmok szállításával Velencébe… Aktualitását a „két pogány közt, egy hazáért” küzdő népünk számára nem kell ecsetelni.
Talán a Térszínháznak mindenki számára a legismertebb produkciója a Karácsonyi Misztériumjáték előadása. Gyönyörű népi karácsonyi dallamokból, népi betlehemesből kombinálta a darabot. Társulatának remek színészei szép hangon „zengették az éneket: Fiúisten született…” A népi, humoros dramaturgia lehetővé tette, hogy a puha diktatúra idején is kifejezetten missziós üzeneteket továbbítson az akkor minden erővel „elkereszténytelenített” ifjúságnak. Tőle tanultuk mi is a családban a betlehemezést: jó negyven éve csináljuk, minden esztendőben. Közben archaikus, szép énekeket tanított a gyerekeknek, kis húros hangszerével a kezében… De szépséges húsvéti programot is összeállított, mozgósítva a hallgatóságát, az ő részvételükkel, felidézve a jó pásztort, a kis bárányokkal. – A gyerekek boldogan másztak négykézláb a juhnyájba, vagy lengették a zöld ágakat a Jeruzsálembe bevonuló Jézusnak…
Kamaszkorú hallgatóságának pedig felejthetetlen nemzeti érzést csöpögtetett a szívébe, október hatodiki megemlékezés dramatizált előadásával. A 13 aradi vértanú képében ott álltak a színészek, égő gyertyával a kezükben. Elmondva utolsó gondolataikat, egymás után elfújták a gyertyájukat. Leiningen-Westerburg állítólag zongorát(?) kért utolsó éjjelére, s azon játszotta el a Lammermori Lucia szép dallamát, szeretett feleségére gondolva… (Lehet, hogy csak fuvola volt…) Megszólalt a teremben. Megtanultunk erre a zenére énekelni. Máig beleborzongok…
Nagy élményt jelentett a fiataloknak – de felnőtt hallgatóinak is –, az Antigoné előadása. Az, hogy a becsület és a lelkiismeret szava erősebb, mint az önkény és a diktatúra. És még sok, sok kedves előadás! Utána kötetlen beszélgetés, tea és hozott harapnivaló mellett…
Örök emlékem, ahogyan a Börzsönyben, egy nyári hétvégén, ahová közös kirándulásra elmentünk, egyszer karon ragadva lelkesen cipelt bennünket egy tisztásra: „Feküdjetek háton a fűre, és nézzetek fel az égre”! Hát, a fenyőcsúcsok által kirajzolt kép nem volt más, mint Nagy Magyarország térkép-körvonala… Az esti közös éneklésnél, borozgatásnál szépséges felvidéki dalokat tanultunk meg. Máig is a családi kincstár részei ezek. Most, hogy elment Bucz Hunor, eszembe jutott egy szép református ének, amit tőle tanultam:
Lelki próbáimban Jézus, légy velem
El ne tántorodjék tőled életem
Félelem ha bánt, vagy nyereség kísért,
Tőled elszakadnom ne hagy semmiért.
Ha halálra válik testem egykoron
Ragyogjon fel lelked e hitvány poron
Ama végső órán rád bízom magam,
Örök hajlékodba fogadj be, Uram!
Isten veled, szeretett barátunk!
Botos Katalin
Fotó: MTI/Illyés Tibor
