Már keveset énekel, de tanít, de fest és könyvet ír

SASS SYLVIA
SZEGEDEN TANÍTOTT

A múlt század egyik legnagyobb hatású magyar operaénekese volt Sass Sylvia. A Zeneakadémia elvégzése után nyomban a Magyar Állami Operaház tagja, több nagy nemzetközi énekversenyt is megnyer, 1975-ben A lombardok Giseldáját énekeli a londoni Covent Gardenben. Ezek után megindul nemzetközi karrierje, többek között Milánói Scalában, a New York-i Metropolitanban, Bécsben, Párizsban, Hamburgban lép föl, több lemezt is készít többek között Solti Györggyel vagy Lamberto Gardellivel. Az utóbbi 20 évben már nem énekel színpadon. Koncerteken néha föllép és rendszeresen tanít. Áprilisban kétnapos mesterkurzust adott a Szegedi Tudományegyetem magánének Tanszékén. Akkor beszélgettünk vele.

– Azt mondta, kicsit később beszélgessünk, mert még be kell énekelnie. Tanítás előtt miért kell beénekelni?

– Egyrészt 6 órán át tanítok, és az azért elég megterhelő. És sokszor meg is mutatok egy-egy frázist a növendékeknek, és annak szépen kell szólnia. Másrészt a beéneklés a saját hangszerünk iránti tisztelet is.

– Minden énektanárnak más módszere van, mást tarat fontosnak. Ebben nagyobbak a különbségek, mint más tanításban. Ön mit tart fontosnak?

– Én nagyon figyelek arra, hogy az egyéniségeket megtartsam. Nekem konkrét elképzeléseim vannak egy áriával vagy szereppel kapcsolatban, de ezt nem szabad egy másik tehetségre ráerőltetnem. Zeneileg is szeretek tanácsokat adni, hogy segítsek fölkészülni rá, hogy valaha majd színpadon, karmesterrel dolgozzanak. Az operában nagyon fontos pontosan elemezni, ki is az a figura, akit éneklünk. Csak így tudjuk a színpadon plasztikusan megjeleníteni.

– Sokat foglalkozik a szöveggel, a kiejtéssel. Ez miért olyan fontos?

– Sokan olasz nyelvű műveket hoztak, és egészen más olaszul énekelni, mint magyarul. Én ezt eléggé megtanultam, még Olaszországban is tanítom olaszoknak. A kiejtés az énekléshez hozzáad színeket. A zene és a szöveg együttműködik. Magyarul is milyen fontos például a Kékszakállúban. Nem elég, hogy jól ki tudjuk ejteni, az is lényeges, hol vannak a hangsúlyok, a rövid és a hosszú szótagok, hol tudok egy olyan színt adni egy szónak, ami külön jelentést nyer.

– Egy ilyen mesterkurzus alatt mi az, amit meg lehet tanítani?

– Most nagyon rövid az idő, általában 5-6 napig szokott tartani, ami lehetőséget ad, hogy újra meghallgassam a fiatalokat. Most mindenkire csak 40 perc jut, 15 énekes vesz részt. Az egyik hallgató, Molnár Eszter nyert egy támogatást, és arra fordította, hogy engem meghívjanak. Ezzel a nagylelkű gesztusával a többieknek is biztosította a lehetőséget, hogy velem dolgozzanak. Ötleteket próbálok átadni nekik, hogy merre induljanak. Sokan azonban veszik a lapot, ebből a kis iránymutatásból is tudnak profitálni.

– Sokat foglalkozik fiatalokkal. Mi az, amiben jók, és miben vannak hiányosságaik?

– Nem hiszem, hogy ez a generáció lényegesen más lenne, mint a korábbiak. Minden tanulási szakasznak megvannak a maga nehézségei és ezen nagyon hasonlóak. Fiatalon az ember nagyon jól el tud képzelni dolgokat, szerepeket, de még nem tudja, milyen fontos hogy mindezt technikailag is kidolgozza. A kifejezés akkor válik igazán gazdaggá, ha a szerepet, a szólamot fölényesen tudja, annyira, hogy már külön nem is kell figyelni rá. Amikor már nem ütközik technikai akadályokba.

– Hogyan építette föl a szerepeit? Mi az, amivel kezdte?

– Ez hosszú kutatómunka volt. A legtöbb operának volt egy irodalmi alapja egy Victor Hugo dráma, vagy Sardou a Toscánál, akkor az ember elolvassa az alapművet. Oscar Wilde a Saloménál vagy Merimeé a Carmeben. Persze ezt a zeneszerző alaposan átalakítja, mint például Verdi Shakespeare Otellóját, de az akkor is nagyon érdekes. A zeneszerzők és a szövegírók kénytelenek tömöríteni, és sok mindent csak az eredeti műből érthetünk meg pontosan. Egyik legkedvesebb szerepem volt Verdi Macbethjében a Lady. Minden szerepet, de egy ilyen bonyolult lelket alaposan elemezni kell, hogy mit miért csinál. Ebben mindig sokat segít az alapmű, például Shakespeare drámája. Utána megtanulom magát a szólamot zeneileg. Ez egy-két hónap általában, bár a Saloménél 6 hónap volt. Akkor jön az, amit az olaszok aranyosan úgy mondanak, hogy „tedd bele a torkodba!” Mettere alla gola. Annyira, hogy ott kényelmes legyen. Ez sokkal több, a megtanulásnál, ez a szerep birtoklását jelenti. És csak akkor kezdünk próbálni a rendezővel és a karmesterrel, és utána jönnek az előadások. Egy szerepre való felkészülés általában egy jó fél év.

– … és akkor jön egy új karmester meg egy új karmester, és egészen mást kérnek.

– Ez nagyon érdekes és izgalmas. Az alapmű megvan, de az új értelmezések gazdagítják az én alakításomat is. Ugyanúgy, amikor egy új partnerrel énekelek. Ez nagyon érdekes folyamat.

– Melyik szerepeire gondol vissza legszívesebben? Volt olyan is, amelyiket nem szeretett?

– Ha elvállalok egy szerepet, akkor kötelességem szeretni. Különben nem is tudnám megjeleníteni. Persze voltak szívügyek. Az egyik a Tosca volt, amelyet a legtöbbször énekeltem. Ezzel debütáltam a Metropolitanben is. Ilyen volt a Macbeth is, amelyet szintén több produkcióban is alakítottam. De nagyon szerettem Cherubini Medeáját, amelyek Lamberto Gardellivel lemezre vettünk a Hungarotonnál, és az egyik legkedvesebb felvételem. Színpadon soha nem került rá sor, csak koncertformában Bostonban. Nagyon szerettem énekelni Cilea operáját az Adriana Lecouvreurt is, mert az tulajdonképpen saját magunkról szól, színésznő. A nézők kicsit a színpadi világba is belátnak. Mindig a „színésznős” szerepeket szerettem, ahol nem csak szépen kell énekelni, hanem mint színésznőnek is komoly feladatot jelent.

– Mostanában már kevesebbet énekel nyilvánosan.

– Koncertezem, de sokkal kevesebbet, hiszen már 67 éves vagyok. Nagyon szeretek mesterkurzusokat tartani, még mindig festek, több mint 55 kiállításom volt. Három könyvet írtam, a negyedik most fog megjelenni.

– A világ legnagyobb énekeseivel és karmestereivel lépett föl. Kikkel szeretett leginkább dolgozni.

– Aki szereti Maria Callast, biztosan ismeri Nicola Rescigno nevét. Callas pályájának második felében sok előadását vezényelte, árialemezeket készítettek együtt. Vele nekem is szerencsém volt énekelni Chilében Macbethet. Életem egyik legnagyobb élménye volt egy olyan karmest3errel dolgozni, aki a régi tradíciót pontosan ismerte, és nagyon értett az énekesek nyelvén. Én még olyan biztonságban az életben nem érzetem magamat, mint az ő mancsaiban. Nagyon figyelt arra, hogy nekünk milyen érzés énekelni, amennyi időre van szükségünk egy nyugodtabb levegővételhez. Amellett, hogy vezette az előadást, összefogta, gyönyörű íve volt, odaadóan figyelt az énekeseire. Ez nagyon ritka! És egy tüneményesen kedves ember volt, az is fontos, hogy nyugodt légkörben dolgozzunk.

– A nagy tenorokkal is többször lépett föl.

– Placido Domingóval Manon Lesceut-bemutatót énekeltem a Milanói Scalában, erről az előadásról tévéfelvétel is készült. De többet énekeltem Carrerassal. Első jelentős külföldi fellépésemen a londoni Covent Gardenben A lombardokban, neki és nekem is debütálás volt. De 1977-ben a MET-ben is vele léptem föl először a Toscában. Együtt vettük föl lemezre a Stifeliót. Pavarottival sajnos elkerültük egymást. De nagyon szerettem énekelni például a nagy baritonnal, Renato Brusonnal.

– Vele meg a Macbethben debütált. Az 1976-os torinói előadásról van filmfelvétel is.

– Később a Covent Gardenben is összekerültünk a Don Carlosban vagy a Traviatában. Ő egy fantasztikus énekes, csodálatos partner volt. Azt a míves, gyönyörű bel cantót énekelte, amit kevesen tudnak ilyen fokon. Mindenkinek ajánlom, hogy hallgassa őt. Az énekszakos hallgatóknak pedig különösen!

Márok Tamás