Lírai banalitások

ROLAND SCHIMMELPFENNIG:
AZ ARAB ÉJSZAKA

Van Magyarországon, azon belül is a főváros peremén egy szó szoros értelemben vett közösségi színház: a Budaörsi Latinovits Színház valójában egy művelődési házból színházzá fejlesztett térben működik, s az utóbbi években pezsgő kulturális műhellyé nőtte ki magát. Ehhez remek felhajtóerőt jelentett a Sztalker Csoport Liliomfi című vizsgaelőadása (rendezője ifj. Vidnyánszky Attila), amely szintúgy Budaörsön fut immár évek óta – természetesen teltházzal. De ami jóval fontosabb, s ami megalapozta a budaörsi teátrum közösségi jellegét, az a széleskörű közönségréteget megszólító műsorstruktúrában, illetve a helyi és környéki iskoláscsoportok színházi szocializációját megalapozó programokban keresendő.

Még az elmúlt év őszén bemutatott Az arab éjszaka című darab egyik délutáni előadásán is javarészt iskolás csoportok népesítették be a nézőteret. A hazájában egyik legtöbbet játszott kortárs német drámaíró, Roland Schimmelpfennig művét Forgács Péter vitte színre, amely igencsak bátor vállalás: Schimmelpfennig sűrű szövésű darabja kemény dió, idehaza kevés rendező vállalkozott a szóban forgó, burjánzó lírai nyelvvel operáló textus megrendezésére. Tegyük hozzá, teljes joggal: a mű groteszk, álom- és valóság között egyensúlyozó, füzérszerűen egymásba fonódó jelenetei öt szereplő kisszerű, banalitásokkal teli életét ábrázolják. A darab a lakótelepi mindennapok eseménytelen momentumainak elbeszélésére és a szövegstílus emelkedettségének feszültségére épül, hiszen a mű triviális, szóra sem érdemes hétköznapi szituációkat hangosít fel, s formál nyelvi anyaggá. Olyan szituációkról van szó, amelyek a hétköznapi szemünk előtt rendre rejtve maradnak, vagy mi magunk is az elrejtésükre törekszünk. A nyelv közlésfunkciója végletekig fokozott groteszkséggel párosulva csorbul, hiszen csőtörés, elromlott lift, elhagyott lakáskulcs, felborult bevásárlószatyor teszi ki a darab tartalmát. Mindemellett a stílusbeli feszültséget tovább serkenti a darab zeneisége, Forgács ugyanis Kéménczy Antal zongorakíséretével dúsítja fel az előadást, a szöveg ráadásul énekelve, operaszerű mintázatot követve hangzik el. Az Ezeregyéjszaka-szerű mesevilág és a panelház-valóság összecsapása a díszletezésben is formát ölt, hiszen (látványterv: Soki) az európai perspektívájú kelet-romantikát, kedves Ezeregyéjszaka-hangulatot árasztó belbecs tárul elénk: széles kanapék, hatalmas perzsaszőnyegek és a mennyezetről félig aláhulló lepedők népesítik be a teret. A színpad és a nézőtér között így koránt sincs szigorú választóvonal, amit a színészvezetés során ki is használtak: a színészek a nézők között járnak-kelnek, adott pillanatban leülnek melléjük, szemkontaktust teremtenek velük (tényleg közösségi színház!). Ez a nézői intimitást próbára tevő, bensőséges játékstílus a színészek számára is testhezálló feladatnak bizonyul, irigylésre méltó természetességgel léteznek szerepeikben.

A történet klisészerű karakterei rögtön az első jelenet során felsorakoznak: Hans Lomeier (Földes Tamás), a magányos házmester, aki monomániásan igyekszik kideríteni a lakótelepi vízhiány okait; Fatima Mansur (Szabó Irén), az érzéki, szexuális energiákkal túlfűtött hölgy; párja, a Fatiméhoz elmondása szerint mindig hűséges Kalil (Brasch Bence), illetve a feleségét gyászoló Peter Karpati (Chován Gábor). Mellettük Franziska Dehke képez egyfajta mesei-realitáson túli összekötőkapcsot: a fiatal lány Horváth Csenge alakításában a férfivágy tárgyaként, s Lomeier, illetve Karpati elfojtott érzéseinek felszabadítójaként jelenik meg. Schimmelpfennig darabjában nincsenek drámai karakterek, a szereplőket marcangoló belső konfliktusok pedig nem törnek fel a másik életét átíró gejzírként. Ugyanis Az arab éjszaka karakterei az álom és a valóság határán táncoló, az általuk teremtett nyelvi világban léteznek csupán.

Kérdéses viszont, hogy ez az elméleti síkon alaposan átgondolt rendezés mennyire képes a nézői befogadást megmozgatni. Attól tartok ugyanis, hogy kevéssé: az előadás metaforikus játékstílusa és meglehetősen sűrű nyelvisége nincs megfelelően előkészítve, az elrejtett, homályban maradó információk nem az érdeklődést stimulálják, hanem érzelmileg megközelíthetetlen távolságba tartják a színen szereplő karakterek háttértörténetét. Irodalmias érzület és néhol túlzottan esztétizáló zártság képződik meg ezzel, aminek következtében az előadást inkább nevezném érdekes kísérletnek, mint önmaga célját beteljesítő művészi produktumnak.

Fritz Gergely

Fotó: Borovi Dániel / www.latinovitsszinhaz.eu