Tiszatájonline | 2012. április 11.

Látványszínház – Nő a múltból

SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ – NŐ A MÚLTBÓL
Ahogy belépünk a Kisszínház belső terébe, elénk tárul a színpadkép. Izgalmasnak ígérkezik. Roland Schimmelpfennig története egyszerű és mégis érdekes, a konfliktus egyértelmű, még akkor is, ha az alapszituáció már-már a realitás határait feszegeti. A dráma szerkesztése újszerű […]

A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ NŐ A MÚLTBÓL CÍMŰ ELŐADÁSÁRÓL

Ahogy belépünk a Kisszínház belső terébe, elénk tárul a színpadkép. Izgalmasnak ígérkezik. Roland Schimmelpfennig története egyszerű és mégis érdekes, a konfliktus egyértelmű, még akkor is, ha az alapszituáció már-már a realitás határait feszegeti. A dráma szerkesztése újszerű. Mira János díszlete találó, Bianca Imelda Jeremias jelmezei kifejezőek. Látszólag minden adva van egy nagyszerű estéhez, ám valami mégis hiányzott a szegedi előadásból. A közönség hálásan nevetett a néhol már el-elcsépelt poénokon, de az előadás még ezzel együtt sem tudta fenntartani a folyamatos figyelmet, koncentrációt, és ennek nem a kizökkentőnek, elidegenítőnek szánt effektusok az okai.

Az előadás kezdete, ahol a zenének és a némajátéknak van központi szerepe megkapó, és kifejező, azonban, ahogy halad az előadás, ez nem mindig mondható el. Az előadás központjába a dráma került, a történet, a narratív szerkezet, inkább ezek voltak jelentősek, mint a színészi játék.

A dráma, és egyben az előadás egyik központi eleme az újrajátszás, a narratív szerkezet megtörése. Nem a megszokott történetmeséléssel találkozhatunk, az idő nem lineárisan folyik előre, hanem ugrál néhol 5-10 perccel előrébb, néhol hátrább, ami jól megjelenik vizuálisan is a színpad jobb oldalán elhelyezett óra állítgatásával. Az idő összekuszálásával megmutatja, hogy mennyire fontos a kontextus, melyben elhangzanak a mondatok, beszélgetésfoszlányok. Mondhatjuk, hogy ez az előadás tanulsága. Ha hallunk egy párbeszédet nem ítélhetünk róla azonnal, ismernünk kell ahhoz a beszélgetés előzményeit is. Tipikus filmi (vágások, visszajátszások) szerkesztési módot alkalmazva egy szituáció újrajátszása során más lesz szimpatikus, a másik fél oldalára állunk. A különböző nézőpontok váltakoznak, a meglepetést, értetlenséget felváltja az egyetértés, megértés, az elhangzott tartalom jelentése kicserélődik, átértelmeződik. A szöveg kezdete erre nagyon jó példa.

Halljuk, hogy egy nő, Claudia (Kéner Gabriella) kiabál, és mindenképpen tudni akarja, hogy, amíg ő fürdött, kivel beszélt a férje, Frank,(Kárász Zénó), aki állítja, hogy senkivel. Claudia szemszögéből látunk mindent, a megcsalás gyanúja megképződik a nézőben is, közvetlenül ezután időváltás következik. Kiderül, Frank valóban beszélt valakivel, régi – talán nem is annyira jelentős, hiszen nem emlékszik rá –  barátnőjével, Rommy-val (Szabó Gabi), aki visszajött érte, hogy ezentúl együtt éljenek, mert Frank azt ígérte neki a múltban, hogy örökre szeretni fogja. Világossá vált, miért is nem mondta a férfi, hogy volt, vagyis van ott valaki, és a gyanú szertefoszlott. Innen indul el minden konfliktus. A féltékeny feleség, az értetlen férj, az álomvilágban élő, követelődző nő. Azonban, ha a házasság szilárd alapokon nyugodt volna, nem robban hatott volna ki ekkora ellentét. Hiszen, ha felbukkan egy nő, aki azt állítja, hogy 20 évvel ez előtt járt a férjjel egy nyáron, nem inkább az ő pszichológiai épségét kérdőjeleznénk meg, mint a férj hűségét? Rommy karaktere, és minden, ami vele összefügg (különösen a nevetségesen tragikus végkifejlett), az irrealitás talaján mozog. Inkább szimbólumként értelmezhető, mint valós szereplőként, aki felkavarja az álló vizet.  A főszerepet alakító Szabó Gabi (Rommy), aki az őrültség határán egyensúlyoz, ha át nem lépte már, nem túl meggyőző. A dráma szavaiból, és a cselekedetekből tudjuk meg milyen is ő, nem pedig a szereplő játékából, sokkal kiegyensúlyozottabbnak látszik, mint azt a mondatai sugallják.

Bodolay Géza az előadás során folyamatosan él az önreflexió eszközével, nem csak az előadásra reflektál, például a külön bele tett Bert (Báhner Péter) nevű szereplővel, aki az időt állítgatja, kiszól a közönséghez, a lámpákat felkapcsolják, ezzel egy ’tér’- be helyezi magát a nézőkkel, közelebb hozza őket, a sötétből felügyelő nézőt megszünteti. Viszont ez inkább (vagy elsősorban) humorforrás (bejelenti, hogy a szerző elfelejtette beleírni), mint megtörő gesztus. Ezután végig jelzi a drámában megjelölt szüneteket a kezében lévő triangulummal (a dráma szövegére való reflektálás jegyében), illetve a szerzői instrukciókat is felolvassa néhol, amit megjelenítenek. Ezek a megtörő, elidegenítő gesztusok nem adtak hozzá lényegeset az előadáshoz, a plusz szereplő behozatala nélkül is jelezni lehetett volna a szüneteket, és kevésbé direktnek is tűnt volna az a megoldás.

Az elején behozott, az olasz hajószerencsétlenségre utaló képek beemelik a jelen kor eseményeit, de azon kívül, hogy a falra vetítik szervesen nem lesz az előadás része. Sokkal inkább meghatározó az egész előadáson végigvonuló dal (The Beatles: I will),  ami főmotívummá növi ki magát. A dráma és a komédia összekeveredik, a bájos dal groteszkké változtatja a konfliktusokat. Felhívja a figyelmet a történtek nevetséges oldalára. Azonban ez sincs teljesen kihasználva, mivel olyan, mintha a játszók sem hinnék el, hogy komoly dolgok történnek, a nézők oldalára állnak, már komikusan tekintenek a történtekre. Nem érezhető a történet és a zene konfliktusa.

A szereplők szövegmondása végig olyan, mintha egyszerre lenne pszichológiailag motivált és egyben elidegenítő. A némajátékok erősebbek, mint a szövegkezelés, az előadás széttartó, nincs funkciója a kiszólásoknak, azon kívül, hogy ott legyenek.

Mindehhez társul a modern díszlet, illetve a jelmezek. Mindkettő nagyon el lett találva, a jelmezek jól jellemzik a szereplőket, a piros kabátok, amelyet a darab elején mindkét nő viselt, majd a házasságban bebarnult a feleség öltözete, míg a múltból jött nő megmaradt a piros színnél. Az életstílusokat jól szét lehet választani ez alapján. A szemüveges apa és fia, az intellektuel, de mégis szabadelvű 60-70es évek alakjai, valamint a mai rocker, gót stílust képviselő Gidró Kata alakja.

A téralakítás nagyon megkapó, két szintre van osztva a színpad, ahol folyamatos cselekmény zajlik. A díszlet sem használ sok színt, itt is a fehér, barna színek uralják az alsó teret (dobozok, melyek az új életet jelképezik a régitől való menekülést, valamint a Párizst szimbolizáló reklámtáska, amely szintén kilépést sejtet, és a múlt egy másik pillanatát, méghozzá boldog pillanatát idézi meg. A felső tér színe piros, a szerelem színe, ahol a két fiatalt – a Tinát alakító Gidró Katát, valamint az Andreast megformáló Sorbán Csabát – (vagy még inkább részleteiket) láthatjuk kisebb-nagyobb megszakításokkal, akik néha narrátori szerepet is betöltenek. Az alsó tér oldalán még látunk egy fontos elemet, egy átlátszó zárt folyosónak tűnő díszletelemet, amit jól kihasználnak. A történeti szál mellett ott jelennek meg alakok, ott látjuk a két fiatalt aktus közben, Rommyt, amint éppen sétál, eltalálják kővel, a plusz szereplőt, Bertet, és onnan lépnek ki az előadás kezdetén a szereplők (ebben az esetben liftnek is értelmezhetjük).

Azt lehet mondani, hogy a látvány elvitte az előadást, nem talált társra. Lassan múlnak a percek, az erős látványelemek uralják a teret, ahogyan a tavalyi Moliére előadáson is, ám a szereplők itt sem maradandóak. Nincs meg az egység, az összetartó erő. Csendesen elvonul az ár, pedig pusztítania kellene.

Vagdalt Krisztina

Fotó: Veréb Simon