Látszat és valóság 

A game changer című performanszban három élvonalbeli táncos verte át a közönséget, ugyanis a nyitóképben a színpadon székben ülve(!) arról faggatták a nézőket, kinek hogy tetszett az előadás. Volt is egy kis kavarodás, sőt reklamáció azzal kapcsolatban, hogy most ki van rossz időpontban rossz helyen, a művészek vagy a közönség. Elsőként és azonnal persze a fővárosi alter világban járatosak vették a lapot, vagyis, hogy ez maga az előadás, és direkt ülünk fordítva a lovon. A helyiek, kiéhezve egy kortárs táncprodukcióra kissé nehezebben törődtek bele, hogy azt most nem kapnak. Be kell érniük padlófelmosással és (szólóban vagy párbeszédben előadott) szakmai kritikával és önvizsgálattal. Mert szerencsére, hamar kiderült, hogy nem a közönség vegzálása a cél, hanem a művészeti (és egyáltalán, a mindenféle) szférában uralkodó ötletszerű, öncélú, kaotikus stb. állapotok feltárása, pellengérre állítása.

A beszélgetésnek vagy hangosan gondolkodásnak álcázott manifesztációk közben a csupasz színpadképet időnként hatásos vizuális és zenei effektekkel bombázták, aztán egyszer csak a táncosok mozgásba lendültek. No, táncest, az nem született, de áhítva várt táncmozdulatok igen, amiben Vass Imre bámulatos mozgáskultúrája mindenkit mindenért kárpótolt. Az előadásban Vadas Zsófia Tamara és – a kvázi játékmesteri feladatokat is ellátó – Molnár Csaba voltak a színpadi partnerei. 

A KV Társulat most Reisz Gáborral fogott össze, s készítették el (a rendező egyszerre költői és hétköznapi megfogalmazású címadó szokásához híven) a Nem beszélve arról, hogy… című előadást, amely a filmforgatás világába vezeti be a nézőt. 

Mondjuk, ezt sejtettük. Mármint azt, hogy ez nem egy léleksimogató, szofisztikált közeg és folyamat, hanem anyagi bizonytalansággal, hierarchiával, hiúsággal, karriervággyal kikövezett ingoványos terep. Még akkor is, ha támogatás híján lelkesedésből valósul meg egy művészeti projekt, itt például egy független film, aminek életszagú témáját egy kihallgatott telefonbeszélgetésből vette a darabbéli rendező. Az életszag aztán szépen visszaüt, mert minden mindennel összekeveredik. El is hangzik, ráadásul kétszer is a darabban egy filozofikusnak ható, mégis feneketlen mondat: „Minden valós és semmi sem valós”. Ott és akkor, a dramaturgiai pontokon a ködös bölcselkedés a valódi választ helyettesíti, de valójában maga a történet is ebben a kettősségben vergődik – nagyon nem mellékesen egy filmforgatás kapcsán. Mindenesetre szórakoztató volt végignézni az emberi és alkotói gyengeségek rigorózusan felsorakoztatott típusait, amit Reisz filmszerűen is rakott össze a rövid jeleneteket snittekként kezelve, amit a szituációk közötti villanásnyi sötéttel ért el. 

A KV Társulat alapítóihoz, Urbanovits Krisztinához és Száger Zsuzsannához most Szabó Domokos, Walters Lili, Kenéz Ágoston és Tarr Judit csatlakozott játszókként. Mindenki hálás karaktert és jeleneteket kapott, ám az est legőszintébb, s így legszebb perceit Száger Zsuzsanna teremtette meg fejgéppel meglőtt reményvesztett szólójával.   

Fotó: thealterphoto2024  

A Bonci – anatómiai szigorlat szünet nélkül cím első olvasatra fekete vígjátékra invitált, s majdnem stimmelt is. Ha ez a korántsem vidító boncolás becézése, akkor ez nagyon abszurd lesz, gondoltam. Csak egy kicsit lőttem mellé, de az elég volt ahhoz, hogy a végén meglepődjek. Orvosi latinnal indultunk, elég rendesen végigvették a színészek az izmokat, aztán jött a truváj, a csoporttársak által az egyetemről kicsempészett hulla, hogy a felkészülés a lehető legperfektebben menjen. Helyben vagyunk, kihívások, követelmények, kontra teljesítmény. Nem csak nomád életvitellel (zsibvásári környezettel, napok óta hordott pólóval) adózunk a sikerért, de észvesztő szabálytalansággal is. 

Csakhogy közben megérkezik a pizzafutár, aki szemtanúvá válik, ezért némi akciófilmes beütéssel gyorsan harcképtelenné, egyben a foglyukká teszik. A fordulat nem csak meglódítja a cselekményt, de a történet kezd tényleg bűnügyivé válni, persze nem vérkomolyan. Az események közben, egy telefonbeszélgetés révén azt is megtudjuk, hogy az egyik hallgató nemrég veszítette el a nővérét. Amikor a befedett tetem arca láthatóvá válik, kiderül, hogy pont az ő teste került ide, és ekkor hirtelen balladává válik a játék. 

És itt már a végső tisztességről szól a kérdés. Milyen jogokkal bír a testünk, ha már nem rendelkezünk felette, s az emberi méltóság felől nézve érvényes lehet-e a tárgyiasítás, s ha nem, miért igen.  

Az előadást egy önszerveződött alkalmi csapat hozta létre, így nincs is nevük.  Hódi Virág Noémi szerző – s egyben játszó is – ígéretes tehetség. Az előadást a Keleti István művészeti iskola támogatásával Nyáry Pál tette színpadra hajdani tanítványai és a szerző barátainak, Balogh Orsolya, Bognár Gábor, Bolla Gábor, Király Cintia, Lakatos Dániel, Tarczali Dorina, Tóth-Lederhaas Csongor, Tóth Szilvia Lilla társulásával.  

Fotó: thealterphoto2024  

Ibos Éva