Kurázsi mama, Szegeden

„Láss, ne csak nézz!
Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz…!”
(Szörényi-Bródy; Illés együttes)

Bodolay megtalálta Brechtet!
(És Brecht is Bodolayt.)

Bodolay Géza a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője, Bertold Brecht világhírű német drámaíró, legendás emlékű színházi rendező.

A légyott Szegeden történt, nem messze a zöldhatártól.

(Szeged: délalföldi nagyváros. A légyott: szerelmes találka. A zöldhatár: az a senkiföldje, amelyen át naponta érkeznek békés hazánkba a nem kívánt illegális migránsok a világháború sújtotta részeiből – papírok, pénz és télikabát nélkül.)

Brecht és Bodolay illenek egymáshoz.

A találkozásuk gyümölcseként született Kurázsi mama (címszerepben Fekete Gizi) szép, ízlésesen elegáns, elgondolkodtató előadás. Attraktív megvilágításban (Stadler Ferenc munkája), gyönyörűen vasalt ruhákban játssza a tehetséges szegedi társulat. A játékot irányító rendező a színpadi mozgatás kiváló ismerője, elegánsan vezényli a cenzúrázott háborús balettet. Remek ízléssel őrizkedik a naturalista megoldások csábító lehetőségétől. Nem operál olcsó, hatásvadász elemekkel. Színészeit okos szigorral tartja távol a szentimentális túlzásoktól, senkit nem enged a „karból kiragyogni”. Nem vész el a részletekben, az egész érdekli, egyben.

Brecht nagy hatású színházelméleti munkásságának középpontjában az epikus színház eszménye áll. Törekvése, hogy a néző érzelmi bevonódásának, a szereplőkkel való azonosulásának helyébe a racionális önvizsgálatot, a színpadi történésekre való kritikus reagálást állítsa. (forrás: Wikipédia)

Ellentmondásokkal teli eszme ez. Ha a néző nincs „érzelmileg bevonódva”, ugyan miért végezne „racionális önvizsgálatot”? A színpadi történéseket illetően pedig amúgy is kritikusan reagál… Azután meg, hogyan játsszon a színész, ha tilos a nézőben érzéseket keltenie?

Ezekre a kérdésekre minden Brecht-előadás másként válaszol.

Bodolay egy sokoldalúan képzett, européer gondolkodóhoz méltó módon, a legelegánsabb berlini vagy bécsi kávéházaiban folytatott magasröptű filozófiai diskurzusokhoz illően hűvös, távolságtartó eleganciával vezényel mindent – még az előadás zenei karmesterét is.

Gyüdi Sándor, a színház főigazgató karnagya példaadóan szolgálja ezt az eleganciát. Karmesteri dobogójáról időnként a nézőtér felé fordulva higgadtan, okosan és barátságosan felkonferálja az egyes jeleneteket, hogy aztán váratlan elánnal vezényelje a keze alatt remekül játszó szegedi zenekart.

Mert a Kurázsi zenés darab.

A betétdalok (a hírneves Brecht-songok, zenéjüket Paul Dessau szerezte) önálló életre is képes alkotások, mégse véletlen, hogy nem találkozunk velük egyik televíziós énekversenyen sem. Idegesítően kopognak, zörögnek, fülbántó harmóniákkal operálnak. Brecht nem azért szakítja meg velük a „krónikát”, hogy elandalítson. Éppen ellenkezőleg. Azért énekelteti szereplőivel a karcos songokat, hogy a néző ne a szívével lásson (mondhatnánk a Kis Herceg ellenében), hanem gondolkodjon a látottak és hallottak érzékelése közben.

(Érezni jó. Kihajolni veszélyes.
Ki tudja, mi minden jut a gondolkodó eszébe?)
Az előadás real-time-ban is elgondolkodtatja a nézőt.
(Hazafelé menet sem hagy nyugodni.)

Mert mi is ez az egész?

Miről szól ez a történet, amelyben tüchtig katonák jönnek-mennek a bátor kofa körül csinosan, elegánsan és tehetségesen. Időnként végigterelnek egy tucatnyi remek statisztát a történések hátterében, mintha kötélhúzó versenyt játszanának egy katonai divatbemutató szüneteiben. Nem kell hát átéljük a feltehetően kivégzésre hajtott civilek rettegését, elég ha tudjuk: volt, van és lesz ilyen. A színen látható hadi designnak nincs köze a tizenhetedik század katonai divatjához (erről az időről mesél a krónika). Az egyenruhák inkább az amerikai rendfenntartók mai viseletére hajaznak. (Ügyesen jelezve, hogy a Mami-történetnek lehetnek korhoz kevéssé köthető vonatkozásai is.)

A jólfésült hadfiak közül hárman jutnak kiemelt szerephez. Borovics Tamás Zsoldosvezére akár a Huszonkettes csapdájának őrült Őrnagy-Őrnagya is lehetne: kedélyes bolondja félelmetes. Barnák László nyüzüge Zászlósa is ijesztő: halk, már-már unott parancsszavára néhány száz kilométerre tőlünk tömegsírok telhetnének meg. (Kettejük alakítása láttán bizony bevonódunk.) Báhner Péter Ezredese viszont egy rosszul sikerült Walt Disney rajzfilmből tévedt az ízlésesen szikár színre. Mondhatnánk persze: inkább ironikus fintora ő az előadásnak, mintsem tévedése. Az általa elrajzolt figura láttán eszünk ágába sem jut, hogy a valósághoz bármi köze volna.

Voltaképpen az egész estét átjárja a szellemdús irónia.

Az előadás szinte joviálisan mesélget nekünk egy réges-régi történetet abból az időből, amikor a hittételek egyetlen eltérő betűje miatt születtek emberiség elleni bűntettek. (Homousion vagy homoiusion – írja Madách Az ember tragédiájában. A később születő lutheri eszmék is ebből az ellentmondásból fakadnak, megfejelve még néhány olyan „aprósággal”, mint a pénzen megváltható bűnbocsánat, a papi cölibátus vagy a gyónás szükségessége, a szentek és angyalok ügye, és egyéb, mondjuk így: életviteli kérdésekben vallott „másként gondolkodás”.)

Ugyanakkor az előadás minden percében ott lebeg a csúfondáros kérdés: ugyan, mi közünk lehet nekünk mindehhez ma, a vallásszabadságot és a parlamenti demokráciát soha nem látott eredménnyel működtető, békés Magyarországon?

Tényleg, mi közünk?

(Már azon kívül persze, hogy a hazájukban sokszor vallási okokból üldözött menekülőket Szegeden ingyen szállítják az emberséges taxisok a vasútállomásra, sőt időnként még a debreceni gyűjtőtáborba is?)

Mit kell hát megértenünk ebből a szép, elegáns előadásból?

Hogy igazából ugyanúgy nem veszünk tudomást a köröttünk zajló háborúról, ahogy Kurázsi Mama?

Mert mit is csinál ez a Mars téri piacról nagyon ismerős néni?

Seftel. (Üzletel.)

Nem tudni biztosan, a családja életét menti-e, vagy egyszerűen jól akar járni, hogy a sajnálatos háború után legyen miből beíratnia fiait a tübingeni egyetemre és ügyesen kiházasítania a lányát. Első jelenetéből úgy tűnik, az előbbi szándék vezérli. Sérülés nélkül szeretné megúszni a háborút, megmentvén gyermekeit az eszetlen borzalom tüzéből. Azután, ahogy a krónika meséje halad és bonyolódik, a találékony háborús kofa sorra elveszíti a gyermekeit, de a jó üzlet reményében mégis elszántan húzza tovább markotányos kocsiját.

Azazhogy: nem húzza.

Bodolay színpadán mindennek jelentése van.

A Mami kocsija magától megy körbe-körbe. (A forgószínpad viszi, mesterien!) Egyrészt azért, mert Fekete Gizi valószínűleg meg se tudná mozdítani a lenyűgöző monstrumot (díszlet: Molnár Zsuzsa), talán akkor se, amikor fiai (Pataki Ferenc és Sorbán Csaba) még segíthetnék. A légiesen vékonyka Kattrin (Gidró Katalin) fizikai ereje nem sokat nyomna a latban.

De nyilván nem ezért halad a kocsi magától, s nyilván nem ezért ülnek rajta Kurázsiék kényelmesen szemlélődve, mint egy városnéző, panorámás buszkiránduláson.

Mit sugall ez a szcenikailag pompás megoldás?

Talán olyasmit, hogy akár akarjuk, akár nem, a történelem kerekei (a kocsi egyik kereke minden songnál meg van világítva!) forgatnak bennünket színről színre, hogy végül így is úgy is bedaráljanak? Aztán meg, hogy a kocsinak a színi háború kezdetén sincs gazdagabb rakománya, mint a háború vége felé, feltehetően azt sugallja, mindegy, hogy gazdag hadiszállítóként vagy ócska csencselőként akarjuk-e megszedni magunkat: a vége ugyanaz lesz.

De hát mi is a vége?

Az eleinte csodálni és irigyelni való markotányos nyanyából a történet végére önjáró szörnyeteg lesz. Igaza van Brechtnek: nem kell őt megkönnyeznie a nézőnek, hiába veszíti el a gyermekeit. Ugyanis nem elveszíti, hanem elveszejti őket. Valójában ő a háború igazi mozgatórugója. Biznisz-Mami. (Hiszen a harmincéves vallásháború valódi oka sem az eltérő vallások eltérő világmagyarázatában keresendő. Jelentős anyagi haszonnal kecsegtető hatalmi érdekek feszültek ott egymásnak, Isten nevében.)

A címszerepet meggyőző hitelességgel, sallangmentes, tehetséges játékkal adó Fekete Gizi alakítása csupán ezzel az árnyalattal marad adósunk. Az ő Mamija szeretni való, szimpatikus kofaként jelent meg, és ugyanúgy távozik végül a színről. Szép szemének okos tekintetéből végig kiviláglik: sok mindent megtapasztalt és megértett. (Szívesen innánk vele másnap egy kávét a bezárt Virág cukrászdában, mesélne egy-két zaftos részletet, hogy is volt azzal a szakáccsal…?)

A Szakácsot adó Kárász Zénó szintén szimpatikus figurát rajzol a színre, tehetségesen. Ez a férfi nem csak főzni, enni is szeret. Az élet egyéb örömeit se veti meg. Becsületes szakmunkás, bár feltehetően nem érettségizett. Kárász Zénó remekül adja ezt a melák bumburnyákot. Ahogyan a szökevény tábori papot játszó Ádám Tamás is nagyszerű a szerepében. Magától értetődő cinizmussal bújik ki a papi gúnyából, hogy aztán ugyanilyen természetes módon öltse ismét magára. Neki is sikerül érzelmileg annyira bevonnia minket, hogy ne csak megértsük ezt a kényszerű ruhaváltást, de teljes szívünkből egyet is értsünk vele. Az ő figurájával kapcsolatban fel sem merül a nézőben a Brecht által áhított „racionális önvizsgálat.” Eszünkbe se jut, hogy tulajdonképpen ő az egyik harcoló hit profi képviselője, így nem csak a ruhájából bújik ki, de a felelősség alól is. Hogy mi történik a vetkezés és öltözés közben? Azt okosan, meggyőzően, kifejező színészi eszközökkel lábjegyzeteli a krónika festőien fekete-fehér képeiben, ahol a szürke árnyalatai közül csupán két piros jelmez ragyog ki.

Az egyik az Yvette Portier nevű örömlányt adó, vonzó küllemű Csorba Kata (növendék párduchoz illő macskamozgással viselt) vörös ruhája, a másik a néma Kattrin (szintén piros) fejfedője.

Bodolay kiválóan ismeri a színek dramaturgiai funkcióját. Nem véletlenül sugall valamiféle rejtélyes párhuzamot a két figura közt. A szereplők közül ez a két fiatal nő lehet képes a szerelemre és a gyerekszülésre. Az örömlánynak nyilván nem életcélja, hogy leendő kurvát és katonát szüljön. Kattrin viszont (a Mama szerint) igencsak vágyik a házasság örömeire. A vágyott nász helyett sajnos a tréfás katonák elkapják, és egy (szintén vörös) sebhelyet pingálnak ártatlan arcocskájára.

Bodolay finom ízléssel tartózkodik attól, hogy a költőien néma lányt meztelenül, véresre erőszakolva hozza vissza a színre. Nem akar fölös, zavaró érzelmeket kelteni a nézőkben. Elég a jelzés is ahhoz, hogy tudjuk, mit történt, és ne szörnyülködjünk, hanem gondolkodjunk rajta.

Gidró Kati egyébként bájos, megejtően szép, ártatlan ékszerbabaként utazza be a bezárásra ítélt Angolpark barlangvasútjának rémképeit szellemesen idéző színi tájakat. Néha ugyan feltűnik neki, hogy mintha még a halál fejét is levágták volna a láthatatlan díszletezők (isten fekete angyalai), de ő nem csak némán, hanem szinte vakon bízik a minden helyzetet frappánsan megoldó anyukájában. Lehet, hogy önfejű bátyjai pórul jártak, amiért nem hallgattak a mamára, de amíg anyu ott van mellette, őt nem érheti baj. Igaz, valódi kalandokban se lehet része. Próbál is megszökni a szülői felügyelet alól, de a mami résen van, nem engedi elbóklászni. (Csak egyszer, amikor őt magát megkísérti a Szakács fakanala. Ha ugyan tényleg a kettyintés lehetősége vonzza, nem pedig a kocsmanyitás anyagilag vonzó lehetősége.)

A szexualitás egyébként szinte soha nem kap túl nagy szerepet Bodolay okos, értelemre apelláló, az érzékiséget és érzelmességet egyaránt elegáns távolságtartással kezelő színházában. A Mama ugyan elmondja magáról, hányféle férfival keveredett össze a távoli múltban (valószínűleg az örömlánnyal való kapcsolata sem véletlen), a krónika idején azonban sok mindent gondolhatunk róla, de legvadabb szexuális álmainkban sem kísért meg. (A csinos Fekete Gizi a ruhája alatt nyilván gazdagon kipárnázott testtel játssza végig az előadást.) Csak a nemi örömökben feltehetően tapasztalatlan pap gerjed rá, de őt a Mami keményen visszautasítja. (Hogy később mégis össze-tegeződnek, az csak véletlen lehet.) Ebben a rendezői változatban a Szakácsot sem a női hús vonzza a Mamához, csak azért udvarol neki, hogy végre egy jót ehessen. Ha ehhez el kell hálni az öreglányt, megteszi majd, behunyt szemmel, szinte mellékesen.

Vajon így van-e?

És vajon Kattrin honnan szerez dobot, és miért kezdi szenvedélyesen püfölni? Szörnyeteg anyucija hiányzik neki?

Bodolay nem válaszol. Ő csak kérdez.

Van is min gondolkodnia a nézőnek a mindenfajta érzelmi és érzéki ráhatást messze elkerülő, okos, fegyelmezett, elegáns előadás kapcsán.

Ráadásul érdemes.

Horváth Péter