Külön halál, külön Sziveri-tánc

… A Zsinagóga udvarán rég nem látott tolongás fogad. Az első napok először megtapasztalható túlfeszült nyüzsgése ez, hiszen a Kosztolányi Dezső Színház előadására már napokkal a bemutató előtt elfogytak az ülőhelyek. Az ember komédiáját úgy tűnik mindenki látni akarja Szegeden, reménykedve és kíváncsian ácsingóznak az érkezők – esetlegesen kimaradó jegyek után –, és ez talán így is van jól… – Drubina Orsolya beszámolója

… Csintalan fehér arc jelenik meg a fekete színen (Kiss Anikó), és ránk, szinte belénk néz. Bájos és kegyetlen mozdulataival indítja útjára a néző tekintetét, egész lényéből árad a játékra való felkérés, és mi tudjuk, hogy boldogan keringőzünk majd vele, hiszen le sem tudjuk róla venni a szemünket. Minden mozdulata külön halál, külön Sziveri-tánc. Boszorkányok és ördögök kalapálnak, seprűt táncoltatnak, zenélnek pokoli zenéket. A megteremtett sajátosan bohém atmoszférában az előadás nézője rögtön feloldódik, megnyugszik és megenyhül,- hiszen jó színházat fog látni – és nem riad már a kénköves valóságtól, a játék pontosan és fegyelmezetten veszi körül. A színészek értőn dolgoznak a kialakított térben, mintha minden mozdulatuk egy-egy regény lenne Sziveri János rövid életéből. A látványterv Polgár Pétert dicséri, aki szakadozott, szinte málló színházi falakat mintázó drapériát álmodott az üres térbe. A felnyílt, sebre emlékeztető fekete nyílásokon keresztül mozognak a színészek, mint a bealvadt, de mindig felkapart bőrön keresztül a hangyák.

 A költő megformálójának (Mészáros Gábor) játékában elhisszük a sok cigarettafüstön átszűrődő közönyös tekintetet, a haláltól való riadalom izzó fekete szembogarát, vagy az irodalomért, a kisebbségi irodalom megmaradásáért folytatott harcának verítékes egypontba révedéseit. A fesztelen önirónia könnyedsége vegyül a megfeszített költő nyomorúságának jegyeivel, amitől a talán több, mint két méter magas férfi teste összetörhetővé és összetörtté, egy rombadőlt bábeli épületté válik. A rendező- koreográfusnő, Táborosi Margaréta kísérletező megoldásai ilyen apróságokban is még inkább tetten érhetők, hiszen Mészáros Gábor magasságát ezidáig túlnyomóan komikus elemként használták fel Urbán András társulatában, és most végre ennek ellenpontjaként lép működésbe a színpadon. Béres Márta gyönyörű pillanatokat hoz a Sziverit szerető asszony megformálásában, ugyanakkor Crnkovity Gabriella, Mikes Imre Elek és Pletl Zoltán figyelemre méltó jelenlétükkel nyűgözik le a befogadót, mivel mind a professzionális kortárs táncban, mind a versek éneklésében maradandó élményt nyújtanak.

Bakos Árpád zeneszerző megoldásai elementáris erővel hatnak ebben a térben. A költemények megzenésítései, és a karcos hangulatteremtő betétek egyenrangú helyet foglalnak el a választott szövegekkel, a mozdulatművészet a darab kísérletező látványvilágával, így mintha egy olyan összművészeti esszenciával találkozna a néző, amit belélegezve maga is szerelmes lesz ebbe a mélyen vajdasági fekete iróniába. A Bábel-dal önmagában véve is katarzist nyújt. Az előadás egy etüd erejéig koncertté alakul, a közönség soraiban egyszerre indulnak el a lábak, verjük a taktust és önfeledten borzongunk bele a nyelv és a szív zűrzavarába.

„általánosít az intenzív osztály 
vidd haza csomagod vidd el amit hoztál 
szemed tükrét hagyd csak itt nekem 
nélküle értelmét semminek nem lelem

a pokolba új lakó költözik 
selyembe brokátba gézbe öltözik 
nincs szükség metafizikus személyzetre 
hogyha halálra vagyunk kiképezve

megmászom ismét a három emeletet 
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet 
épülök de szellemem tovább rombolom 
halálomat türelmesen begombolom

Az éjben eső felesel, rólam locsog – 
járdára zuhog, csattog a mocsok. 
Lóg az orromból műanyag kábel; 
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.”

(Sziveri János: Bábel)

Táborosi Margarétának a költő verseivel való találkozás szinte magától értetődő volt. Hiszen Domonkos István útjai nyomán ismerte és mindig foglalkoztatta Sziveri János munkássága is. Ez az első darabja, ami a rendezés felé vitte el, hiszen eredetileg színésznő akart lenni mindenáron, és mégis úgy alakult számára ez a világ, hogy érzett magában egy olyan kifejezési formát, színpadi nyelvet, amelyet játszani/játszatni akart. Amikor a Kosztolányi Színház igazgatója (Urbán András – a Szerk.) lehetőséget ajánlott számára, azt mondta neki: „– … Nem tudom még mi lesz belőle, de jó lenne megrágni ezt a Sziverit…” (nevet). Minden egyes próba előtt módosítanak egy-egy dolgon – meséli – és rájönnek, hogy ebben a viszonylagos térben, formában és versben még mennyi lehetőség adódhat, mennyi jelenet bontható további jelenetekké, és milyen jó lenne, ha még készülnének más Sziveri előadások. Ezt azért is mondja el mindig, mivel úgy érzi az egész előadást a színészeknek köszönheti, akik átjöttek vele például az Orcsik Roland által szervezett Sziveri-konferenciára, és az otthoni (szabadkai) bemutató ajándékául kapott köteteket hatalmas lelkesedéssel forgatják és olvassák együtt mind a mai napig is. Szerencsénkre a szövegekből kiszüremlő politikai színt az előadás egyáltalán nem akarja  sem erőltetni, sem pedig teljesen elhanyagolni. A kisebbségi lét kérdéskörét tekintve Táborosi Margaréta koncepciójában a szeretettel teli irónia és a groteszk humor kapja ehelyett a főszerepet. (Például Szenteleky Kornél költészete, vagy Sziveri János: Coulour locale című verse nyomán.) A sok versből gyakran egy-egy mondat hangzik el csupán a színpadon, Góli Kornélia dramaturg szabatos ízléséről árulkodik a szövegek jól eltalált íve, bár az egyszeri befogadó mintha tudna még hallgatni Sziveritől többet is. „A zsíros bánáti föld ellen pedig nem tudunk menni, nem lehet megkerülni, és talán Nagy József az az ember, aki számomra követendő példa ebben, a gondolkodásom része lett. Mindez ott van a lélegzetvételünkben, csak jól kell tudni szívni ezt a levegőt.” – zárja a beszélgetésünket a rendezőnő.

Az ember komédiájának szereplő gárdája egyöntetű bizalommal indult el Táborosi Margaréta mellette ezen az úton, és mi ballagtunk velük, mellettük, utánuk, míg valahol még egy távoli taktus szólt bennünk…

“és te hallod-e az ócska dallamot
melyre az elmúlásba ballagok
cseppek csöpögnek egyenest az érbe
tápvizet kapok vérért cserébe”

(Sziveri János: Bábel részlet)

Drubina Orsolya