Szegedi Szabadtéri Játékok
A Halál meg a Lányka
TRAVIATA A SZEGEDI SZABADTÉRIN
Verdi Traviatája szomorú zenével kezdődik, Violetta temetésén volnánk, vagy talán már a 3. felvonásban, ahol haldoklik a hősnő, s a nyitány csak ezek után idézi föl a viharos, táncos múltat. Juronics Tamás az előjátékra megtartotta régi rendezéséből a némajátékot: Douphol báró Violetta hálószobájában van, épp az előbb keltek ki az ágyból, most készülnek visszatérni a bálterembe. Logikus a fölvezetés, de egyáltalán nem illik a zene hangulatához, valamint a két zenei főtéma szembeállításához… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA
Vitathatóan indult az előadás a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a folytatás sokkal egyértelműbb volt. A Traviata korábban soha nem szerepelt még a Dóm téren, s ezt okosan meg is lehet indokolni: egyik képe sem játszódik a szabad ég alatt és igazi tömegjelenetek sincsenek benne. Ennek az érvelésnek a dogmatikusságára jól rámutat, hogy például a 15 ezres Veronai Arénában rendszeresen játsszák. A két báli jelenettel egy hatalmas színpadot is be lehet tölteni, de ennél is fontosabb, hogy a duettekben, áriákban is olyan nagyszabású érzelmek nyilvánulnak meg, amelyek nagy távolságból is átütőek. Nagyjából ez történt most a Dóm téren. A hatás fő eleme volt a kitűnően elgondolt és fölépített látványos díszlet. A hírek szerint Tóth Kázmér munkájába Juronics is beledolgozott, ami természetes dolog. Egy komoly rendezőnek határozott elképzelései vannak arról, hogy történetét milyen színpadi keretben játszatja el. Nos ezúttal kettős forgószínpadot tálaltak föl nekünk, amelynek egyik oldala bálterem széles lépcsősorral. Másik viszont Violetta hálószobája, ahol darabkezdő némajáték játszódik és ide húzódik be a lány és Alfréd a szerelmi kettősre is.
Mióta szabadtéri a visszafordult a templom felé, nincs zenekari árok, távolabb kerültünk a Dómtól, ráadásul azt jól el is takarja a színpad fölé fölépített vas lámpatartó szerkezet. Ez általánosságban nagy veszteség, de ebben a darabban nem lehetne mit kezdeni egy katedrálissal a háttérben. Viszont az állványok megindították a tervezők fantáziáját és ebből egy hatalmas díszes csillár ereszkedett alá, ami aztán főhősnőnket nagyon látványosan emelte a magasba. Később is megjelenik néhány dramaturgiai ponton, például Violettának az első felvonást záró nagy áriája közben. A darabban sok megszokott húzást kinyitottak, ennek a szólónak a lassú része két versszakkal megy, és az ismétlés alatt egy légtornász lányka jelenik meg, Izsay Zsófia a csillárról lelógó drapérián mutat be néhány kecses gyakorlatot. hősnőnk kislánykori énjeként beszéltek róla az alkotók, s alighanem az adhatta ötletet, hogy az általában kihagyott második versszakban Violetta gyerekkori ábrándjairól beszél. Rajta kívül még egy néma szereplőt toldottak be a történetbe: egy 2 méter magas, hófehér hajú és ruhájú táncost Halálként ajánl nekünk a színlap. Horváth Zoltán többször is megjelenik, amikor Violetta rosszul lesz, vagy valami olyan történik vele, ami közelebb viszi végzetéhez. A Halál és a Lányka beillesztése a darabba, gondolom, a színpadi látványosságot hivatott emelni. Fölbukkanásuk mindig logikus, ám nem fokozzák a dráma erejét.
Annál is inkább, mert a Dóm téri Traviata-premierre három kitűnő főszereplőt sikerült találni. Persze helyesebb úgy fogalmazni, hogy az alkotók jól látták meg a lehetőséget. Az opera még a prózai színháznál is erősebben személyiség-, (és hang)függő. Ha van egy Mario del Monaco vagy Domingo, akkor az Otellót játszani kell, ha énekel egy Birgit Nilsson vagy Marton Éva, akkor elő kell venni a Turandotot. Az operák jelentős részénél olyan nincs, hogy kitűzzük és majd keresünk rá valakit! Így áll a helyzet a Traviatával is. Kolonits Klára pályája során a megszokottnál több időt töltött el igazi fachjának és szerepkörének megtalálásával. Ám ennek a néha fájdalmas útnak az egyik nagy hozadéka, hogy többféle hangfajban is szerzett jó és rossz tapasztalatokat, és pillanatnyilag nincs Magyarországon énekesnő, aki ezt sokféle kihívást tartogató szólamot teljesebben, gazdagabban lenne képes elénekelni. Kolonits hangjában hiába keresnénk azt a sötét színt és szomorúságot, ami a Callas-típusú Violettákat izgalmassá teszi. Az ő tónusa kerek, technikai fölénye több mint virtuozitás: a szólam bármelyik pontján erőteljesen, kifejezően, artisztikusan szólal meg. Alakításának legmegrázóbb mozzanata a III. felvonás élettől búcsúzó Addio del passato áriája: légies formálással mutatja meg, hogy egy nemes lélek néz szembe itt az elmúlással, de hangszínében és lelkében több a béke, mint a szomorúság. A jelenetnek különös melankóliát adott, hogy Violetta az élettől, Kolonits pedig kedves hősnőjétől, Violettától búcsúzott ezen a két előadáson. Ennél fölkavaróbb a nagy Violetta-Germont duett, amely az egész előadás csúcspontja. A rendező és a két énekes érzelmi hullámvasútra ültettek bennünket. Rengeteg Traviatát hallottam már élőben és fölvételről, de soha nem láttam még ilyen sokrétűen, mi is történik a két ember között. Germontnak természetesen megvan a maga igazsága és a jó érvei. De itt most nyilvánvalóvá vált, hogy hol túloz és csal a cél érdekében. Amikor Juronics egy fehér asztal két oldalára ülteti őket, világosan utal rá, hogy itt voltaképpen üzletkötésről van szó. Persze ehhez kevés lett volna egy remek bariton – nagy művész kellett. Amikor Alexandru Agache pompás orgánumán rázendít Germont első infarktuszenéjére (copypight by Géza Oberfrank), eltelik némi idő, mire megérezzük, hogy a Pura siccome un angelo (gyönyörűséges mezza vocén) egy árnyalattal édesebb, mint indokolt volna. Az apa rátesz a hatásra. Soha nem láttam még ilyen teljesen kibomlani a két hős ellentétes érzelmi útját: ahogy Violetta meghozza önfeláldozó döntését, de cserébe némi elismerést könyörög magának. Ám végül csak vigasztalást kap, szeretet nem. És a bősz apa egyre inkább elbizonytalanodik, mégis makacsul kitart eredeti terve mellett. Sokat énekelnek egymástól távol, mindkettő a saját igazát mondja, a másik csak szaggatottan reagál rá. Nyilvánvaló, hogy ebben az előadásban a nevezetes baritonária nem az apai szeretet apoteózisa lesz, hanem (a gyakran kihagyott strettával együtt) egy elrontott kapcsolat sokoldalú ábrázolása, ahol az apa predikál, könyörög, de nem kíváncsi a fia érzéseire és gondolataira. Ők ketten nem énekelnek duettet az operában. Mit is mondhatnának egymásnak?
Alfredo pedig nem mozdulatlanul hallgatja a prédikációt, hanem föl-alá járkál, magára zárja a fészer ajtaját, inni kezd, és apja orra alá is dugja Violetta szakító levelét. László Boldizsár itt talált igazán magára a szerepben. Mindvégig fényesen, magabiztosan énekelt, de egyéniségéhez és mai hangjához a Flóra-bál kártyajelenete, nagy sértése és önvádja áll legközelebb. Az első felvonás szerelmi vallomása és áriájának lassú része inkább ábrándosan szólalt meg, nemigen hallottuk meg benne azt a perzselő szenvedélyt, ami Violettát lángra lobbantja. Persze nem tudni, ez mennyiben a tenor és mennyiben a karmester szándéka volt. Utolsó felvonásbeli terepmintás katonai gyakorlóruhája bántó melléfogás. Zavaró asszociációkat kelt, és nehezen magyarázható, hogy miért állt volna időközben bakának. Bianca Imelda Jeremiás Violettának elegáns ruhákat tervezett, a lila, a kék, vörös és arany színek erősen leválnak a kórus fekete öltönyeiről, és a két Germont szürke színeiről. A Halálnak nem marad más, mint fehér.
A Traviatában színházi szempontból az az előnyös, kisebb szerepeit akár prózai színészek is el tudják énekelni. Most a szegedi társulat magánénekeseit hallottuk, hangilag legjobban a korelnök, Vajda Juli tetszett. Hatalmas teletalpú tűsarkúján, groteszk parókáján és szemüvegén akár berzenkedhetnénk is, de ebben a tekintetben rajta is túltesz az, amit Anninából, a csendes szobalányból faragtak az alkotók. Az első bálban szuperminibe öltöztetett szexi konzumnő lett belőle, aki mellesleg (miért is ne?) Gaston szeretője. A második felvonásra Horák Renáta elegáns nadrágkosztümöt kap, inkább tűnik tehetős barátnőnek, mint szolgálólánynak.
A kórus és a tánckar élvezetesen és tetszetősen örvénylett Juronics rutinos irányításával. Dinyés Dániel karmester is főképp a lendületre, tette a hangsúlyt, biztonságosan tartotta kézben a nagy együttest. A Szegedi Szimfonikus Zenekar elkötelezetten követte, különösen szép volt a III. felvonásban Behán Dezső koncertmester hegedűszólója.
A fináléban természetesen ismét jött a csillár, ahogy arra lehetett számítani. A kis Violettát emelte föl az egekbe, és ránk borította nagy szárnyát egy virrasztó éji felleg is. Szabadon lehet ámulni vagy szörnyülködni. Nekem ez már nem tudta elvenni az örömömet, hisz egy vérbő, plasztikus Verdi előadást láttunk, ahol énekeseink eddigre már régen a mennyekbe emeltek – minket.
Márok Tamás
Fotó: Németh György
Verdi: La Traviata Szegedi Szabadtéri Játékok 2022. július 29., 30.
