Tiszatájonline | 2024. február 3.

Miskolci Nemzeti Színház

Kötél és tömeghisztéria Isten áldásával

SALEM VILLAGE 20 VÉRTANÚJA A MISKOLCI NEMZETIBEN

JUGA PÉTER ÍRÁSA
Néhány kamaszlány játéknak indult ámokfutása megvezet és tébolya taszít egy közösséget, amely kifordulva magából halálba küldi saját tagjait. Arthur Miller: A salemi boszorkányok c. darabjában az emberi gonoszság és ostobaság tort ül Isten asztalánál, a hit az elrettentés és félelemkeltés eszközévé válik, a bűnösöket felmentik, az ártatlanok nyaka pedig összeroppan a kötél szorításában.

Miller darabja olyannyira valós történeten alapul, hogy a fabuláris váz megegyezik a történelmi források által leírt eseménysorozattal, illetve a szereplők személye is valós. A következőkben 5 szempont alapján igyekszem feltárni a „valódi” perhez vezető lehetséges okokat, illetve azok összetevőit.

A puritanizmus

Az 1630-as években különösen sokan hagyták el Nagy-Britannia területét, mivel ellenezték a püspöki szervezetű anglikán egyházat, amely az uralkodót egyházfői pozícióba emelte, összemosva ezzel a világi és egyházi hatalmat. A 16. században (VIII. Henrik magánélete nyomán) kialakult angol államegyház a római katolikus és protestáns tanok keveredéséből jött létre, több kutató, szakértő szerint az evangélikus látásmód dominanciájával. Példának okáért eltörölték a papi nőtlenséget, a képeket eltávolították a templomokból, illetve az egyházi pozíciót betöltők állami fizetést kaptak, nem is akármilyet. A szabályok szinte állandóan változtak, uralkodója válogatta, hogy éppen katolikus vagy protestáns orientációt enged az országnak.

Az angol társadalom egy rétege (leginkább az agráriumban tevékenykedők) ezt megelégelve egy saját (mai szemmel igencsak utópisztikus) világot szerettek volna létrehozni, ahol önálló vallási közösségük alkotja a társadalmat és annak működését szabályozó normákat, törvényeket is. A puritanizmus alapvetően az angol államegyház és a monarchikus rend ellen szerveződött, de a római katolikus tanokat is elutasították, tulajdonképpen a kálvinizmus eszményi megvalósításért indultak harcba (az angol polgári forradalom gyökerei is ide vezethetőek vissza.)

A hazájukat elhagyó angolokból lettek Észak-Amerika puritán telepesei, akik benépesítették Massachusetts államot (Új-Anglia – New England területét), megalapították Bostont, valamint Salem Town és Salem Village létrehozói is ők voltak.

A tisztaság, feddhetetlenség és egyszerűség elveinek mentén élték a hétköznapjaikat. Maga a puritán istentisztelet is egyszerű volt. Az orgonaszót például tiltották, a zsoltárokat pedig kizárólag énekelték.

Rendkívül zárt közösség, fanatikus hívők, szigorú szabályrendszerek. Mindezek miatt sokan félelemben és szorongások között éltek. Az egyes „eltévelyedéseket” kérlelhetetlenül megtorolták a közösség vezetői, nem volt helye semmiféle kihágásnak. Úgy vélték, hogy a világ, amely körülveszi őket láthatatlan lények otthona is egyben. Vannak közöttük jók és rosszak, akit pedig az utóbbiak megtalálnak, kiválasztanak, az az ördög cimborája, a Sátán szolgája, azaz boszorkány. Mary Beth Norton (a Cornell Egyetem professzora) azt írja, hogy „a boszorkányságba vetett hit alapja egyszerűen az volt, hogy megpróbálták megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.”

A letelepedő puritánok vezetője, John Winthrop, királyi biztosítékot is szerzett gyülekezete teljes önállóságára az Újvilágban. A gazdaság szépen fejlődött, miközben az emberi kapcsolatok gyógyíthatatlan töréseket szenvedtek.

Háborúk

Közel sem volt egyszerű az angol telepesek élete a 17. század során. Először is a természettel kellett megküzdeniük, hiszen az infrastruktúra kiépítése folyamatosan zajlott, az időjárás olykor kegyes volt, máskor hosszú hónapokra éhezést hozott. Az őslakosokkal (abenaki indiánok) való folyamatos fegyveres összetűzések pedig hátráltatták vagy visszavetették a fejlődést (esetenként települések égtek porig és néptelenedtek el), illetve a lélekszám csökkenését is magával vonták.

Ebben az időszakban két jelentős konfliktus zajlott a térségben. Az első „Metacom törzsfőnök háborúja” (1675–78), amely a férfi lakosság 10%-át vitte magával a föld alá. A következő az Európából kiinduló Pfalzi örökösödési háború (1688–1699) volt, amelyben franciák és angolok, illetve indián szövetségeseik küzdöttek egymás ellen a mai USA északi területeinek birtoklásáért.

Nem volt olyan település vagy közösség, ahol ne lettek volna áldozatai a háborúnak és ezek a társadalmi sebek bizony nehezen gyógyultak. A boszorkányperekben a vádlók többsége bizonyíthatóan azok közül került ki, akik elvesztették hozzátartozóikat a harcok során vagy jelentős anyagi kárt szenvedtek.

Személyes kapcsolatok

Salem Village, Bostontól (az állam gazdasági motorjától) északra helyezkedett el, Salem Town közvetlen szomszédságában. A helyi puritán lakosok jól ismerték egymást, vitáktól és perlekedésektől voltak hangosak a mindennapok. Marion Gibson irodalomtörténész professzor szerint „ingerlékeny, konok, mindig vitára kész emberek gyülekezete volt Salem”, amelyet alátámaszt a puritánok vándorlásának motivációja is, miszerint saját maguk urai akartak lenni, egy tökéletes, vallási renden alapuló társadalom létrehozását tűzták ki célul. Megrögzöttségből és nyakasságból tehát nem volt hiány.

A század vége felé egy elszegényedési folyamat is kezdetét vette, ugyanis a nagyvárosok prosperáló gazdasága, a kapitalizmus táltos paripáján lovagolva mérföldekkel előzte meg a kistelepülések zárt közösségeit, akik a változásokat többnyire elutasították, gátat szabva ezáltal saját fejlődésüknek.

A jog

A boszorkányságot az angol jog radikális módon elítélte és könyörtelenül büntette (egészen konkrétan halálos büntetést írt elő a körülmények figyelembevételével). Valamint egészen 1712-ig engedélyezte a spektrális bizonyítékok használatát, azaz álmok, látomások, kíséretetekről szóló képtelen történetek tényszerű kezelését. Mindezzel együtt Massachusettsben a letelepülés óta (1630) kb. 100 embert gyanúsítottak meg boszorkánysággal, két tucat embert ítéltek el és hetet végeztek ki a hírhedt boszorkányperekig.

Ehhez képest az 1692 májusában kezdődő perek során néhány hét leforgása alatt 20 embert végeztek ki – köztük George Burroughs-t, a falu korábbi tiszteletesét. Összesen 150 embert tartóztattak le, közülük 80-an huzamosabb időt töltöttek vasra verve a börtönökben. Mindez egy megközelítőleg 500-600 fős faluban történt.

Ugyan Könyves Kálmán királyunk már a 12. század elején kijelentette, hogy „boszorkányok márpedig nincsenek”, de ez a probléma sajnos még évszázadokon át fennállt az emberiség történetében.

A kormányzó és a bírák

Massachusetts állam kormányzói posztja 1692 tavaszán sokáig betöltetlen maradt. Végül William Phips érkezett Angliából az év májusában, hogy rendet csináljon. Ahogy elfoglalta a pozícióját, mindjárt a hírhedt boszorkányperrel kellett szembesülnie. Olyannyira elharapóztak a történések, hogy az emberek óránként jelentgették fel egymást, összeverekedtek, vért követeltek, tömeghisztéria hatalmasodott el a lakosságon. A kormányzó közeli barátja, Increase Mather támogatásával bíróságot állítottak fel az ügy kivizsgálására. A testület vezetője William Stoughton kormányzóhelyettes lett, aki megbecsült jogtudós hírében állt, ugyanakkor a boszorkányperekbe beletört a bicskája.

Június elejére már három embert felakasztottak, mire miniszteri tanácskozást rendelt el a kormányzó Bostonban. Increase Mather (a Harvard Egyetem akkori rektora) miniszter és puritán lelkész, illetve a boszorkányságba vetett megrögzött hite a puritán és protestáns közösséget egyhangú, határozott válaszra ösztökélte: a perek szigorú és gyors lefolyására van szükség. Fia, Cotton Mather (ugyancsak puritán lelkész) szerepe ugyanakkor már ambivalens a salemi perekkel kapcsolatban. El akarta töröltetni a spektrális (kísérteti) bizonyítékok figyelembevételének lehetőségét, ugyanis a per során a bíróság álmokra, látomásokra, emberi szem által láthatatlan, kézzel nem fogható, tényszerűtlen bizonyítékokra támaszkodva osztotta a halálos ítéleteket. Majd Janus-arcot öltve hozzátette, hogy az ördög jelen van és le kell súlytani rá minden eszközzel…

A tanácskozás vége az lett, hogy óvatosan, de határozottan kell eljárni az ügyben. Phips kormányzó két hónapra elutazott, hogy felügyelje az erődítmények építését az állandó háborús (Pfalzi örökösödési háború) helyzet közepette. Ezalatt Stoughton és bírái, valamint a puritán közösség elöljárói magukhoz ragadták a hatalmat és mire Phips szeptember végén visszatért Bostonba, már 20-ra nőtt a kivégzettek száma. Ekkor a beavatkozás mellett döntött és megtiltotta a „kísérteti bizonyítékok” figyelembevételét. További letartóztatások még történtek, de halálos ítélet nem született, az év végén pedig Stoughton-t fel is mentették pozíciójából.

1693 elején a korábban bebörtönzöttek kivégzését kezdeményezte az új bíróság, de Phips kormányzó útjukat állta. A régió puritán és egyéb protestáns közösségeinek egy része, lelkészeikkel az élen, kiállt az alaptalanul megvádoltak mellett és lassan ugyan, de mindenki elhagyhatta a börtönt az év májusára.

Mindez egy 9 és egy 11 éves kislány heccnek indult játékából nőtte ki magát. Samuel Parris tiszteletes lánya és unokahúga mutatta magán először azokat a tüneteket, amelyek alapján az ördögre kezdtek gyanakodni az emberek. Érthetetlen nyelven beszéltek, a földön fetrengtek és rángatóztak, kutyát imitálva üvöltöztek.

A kislányok látni szerették volna a jövőt, tudni óhajtották ki lesz az ő nagy szerelmük. Megkérték a tiszteletes szolgálóját, a barbadosi származású Titubát, hogy varázsoljon nekik. Összegyűltek az erdőben, meztelenül táncoltak a tűz körül, valamiféle rituálét rendeztek más, falubeli fiatal lányok részvételével.

Ezek után sorra produkálták a furcsa tüneteket a lányok, majd miután az orvos és a tiszteletes ördögöt kiáltott, a lányok a közösség nyomására elkezdték megnevezni „megrontóikat”, akik megátkozták őket. Eleinte könnyű prédaként a társadalom peremén élőket szemelték ki, majd a felnőtt lakosság kapva az alkalmon a személyes konfliktusok rendezésére használta fel az ügyet. A koldusok, házasságtörők után a közösség megbecsült tagjai is vád alá kerültek és nem volt megállás…

1976-ban Linda Caporael előállt azzal a feltevéssel, hogy a kislányok furcsa tüneteit az anyarozs nevű, nedves környezetben gyakran előforduló gabonaparazita, gombafaj okozhatta.

A fertőzött gabonából készült étel elfogyasztása bizonyítottan hallucinációt, önkéntelen izomösszehúzódásokat, rázkódást, görcsbe rándulást idézhet elő. (Biztosan persze nem tudhatjuk, hogy 1692-ben ez történt-e, minden esetre egy lehetséges magyarázat.)

Utóélet

A per nagy mértékben visszavetette a puritanizmus tekintélyét, a következő évtizedek során pedig egyre inkább visszaszorulni látszott a megengedőbb irányzatokkal szemben.

5 évvel később, az első kivégzés napján a bíró és egy tucat esküdt elnézést kért az áldozatok hozzátartozóitól, a kormányzó pedig böjtöt és imádságot rendelt el a lelkük üdvösségéért. 1711-ben pedig eljutott odáig az ügy, hogy állami szinten kértek elnézést és anyagi segítségben részesítették az áldozatok leszármazottait, családját. A felmentésre, hivatalos jogi rehabilitációra pedig egészen 2001-ig kellett várni, amikor is Massachusetts kormányzója és több szenátor közbenjárására egy szoborral emlékeztek meg név szerint az áldozatokról.

A műről

Arthur Miller saját jelenére reflektálva írta meg a darabot. Az 50-es évek első felének Amerikájában tombolt a mccarthyzmus, amely tulajdonképpen egy modernkori boszorkányüldözés volt a kommunizmus eszméit képviselők, a kommunizmussal szimpatizálókkal a célkeresztben. A bélyeget persze arra sütötte rá, akire csak akarta az „Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság” Joseph R. McCarthy szenátor vezetésével. Nem is gondolná az ember, hogy a „lehetőségek országában” mik meg nem történnek.

Vádakat koholtak, kirakatpereket rendeztek, embereket tettek tönkre és lehetetlenítettek el a kommunizmus, a Szovjetunió elleni harc jelszavain lovagolva.

Sajnos hazánkban a Rákosi- és Kádár-rendszer erőteljes alapját képezte ez a hozzáállás. Más kor, más körülmények, de a végeredmény ugyanaz: ártatlan emberek élete ment tönkre, ártatlan emberek szenvedtek és haltak meg.

Az előadás

A hófehér díszlet közepére feketés-szürke árnyalatú ruhákba bújt alakok cipelnek be egy fiatal lányt, akiről kiderül, hogy jó ideje nincs eszméleténél, előtte pedig remegett és érthetetlenül beszélt. Ő Betty Parris (Baranyi Emma), a közösséget vezető tiszteletes lánya.

A díszlet háttere két vízszintes – kb. 35 fokban megdöntött – sávból álló hatalmas tükör, amelyben jól látni mindent. Fényes csillogása elvakít és torzít.

Samuel Parris (Lajos András) tiszteletes látszólag kötelességtudó, példaértékű puritán életet élő férfi. A darab során fokozatosan buknak ki a csontvázak a szekrényből személyiségével, értékrendjével kapcsolatban. Állandóan pénzt szed be valamire a javarészt szűkölködő közösségtől, legutóbb egy aranykehelyre gyűjtötte be a pénzüket.

Parris unokahúga, Abigail Williams (Prohászka Fanni), volt az esti erdőben, meztelenül tűz körül való táncolásnak és varázslásnak az ötletgazdája. Az eseménynek a tiszteletes történetesen szemtanúja volt, az egyik fiatal hölgyemény „brazil tangáját” meg is lobogtatja bizonyítékul.

A hozzátartozói védelmében nem mond semmit a látottakról, sőt olykor ő lesz a leghangosabb a boszorkányság bizonyítási eljárásainak alkalmával. Hallgatása 20 ember halálával jár. Sajátos felfogása ez a keresztény hit gyakorlatának…

Az első felvonás párbeszédei nagy sebességgel zajlanak, ugyanakkor a cselekmény lomhasága meg-meg akasztja a folytonosságot. A furcsa tünetek már többeken jelentkeztek, a fiatal lányok belátják, hogy bajban vannak, így összefognak és elzárkóznak. A közösségnek viszont válasz kell, így hát felelőst vagy bűnbakot kell keresni. Jó célpontok erre a társadalom peremén élők, mint Valeria Gould (Kerekes Valéria), a mindenhol kéregető, a fukarokra átkot szóró koldus, Hannah Wilmot (Eperjesi Erika) a háromszor elvált, városból érkezett asszony, a szerény képességű Oliver Bishop (Tegyi Kornél) és Martha Corey (csak említés szinten szerepel a darabban), aki állítólag bögrecsárdát üzemeltet és Tituba (Varga Andrea), a tiszteletes szolgálója, aki saját elmondása szerint látta is, hogy kik írták alá a Sátán könyvét, vele együtt.

Számomra az egyik legérdekeseb figura Hale tiszteletes (Feczesin Kristóf), aki az ördögűzés szakértőjeként érkezik a faluba. Maga a fanatizmus. „Orvosi szakértelemmel” vizsgálja meg a tiszteletes lányát. Nagy rakás könyvet cipelt magával, amelyek egyikét fel is lapozza, majd kijelenti a közösség számára nyilvánvalót, ez bizony a Sátán műve.

„Diagnózisával” egy olyan folyamatnak lesz a katalizátora, amely sodró lendületével halálba taszítja azt, aki az útjába kerül. Megkezdődnek a vádaskodások, lobbitevékenységek, a haszonlesők paradicsoma valósul meg. Élen jár ebben a tehetősebb Putnam család, amelynek feje, Thomas (Fandl Ferenc) szívesen felvásárolna egy-két jó fekvésű birtokot és egyúttal megszabadulna a versenytársaktól is. Ebben a karakterben ott van sok-sok olyan emberi tulajdonság, amelyeket legszívesebben kiirtanánk a földről, de be kell látnunk, hogy sajnos ezek is mi vagyunk, Thomas Putnam is közülünk való… és nincs egyedül.

Herrick rendőr (Kokics Péter) segítségével elkezdik begyűjteni az ördög által megszállt lelkeket. Egy alkalommal meg is jegyzi, hogy neki nincs senkije, egyedül él, míg másoknak szép családja van és béke honol a házukban. Az irigység sokakat megmozgat még Herrick mellett…

John Proctor (Simon Zoltán) az első és tulajdonképpen az egyetlen, aki kezdetektől fogva tisztán látja a helyzetet. Nem fűzi semmiféle érdek ahhoz, hogy bárkit bemártson, mindemellett személyiségéből sem következik. Felesége, Elizabeth Proctor (Mészöly Anna) példaértékű puritán asszony, a közösség megbecsült tagja.

Hale tiszteletes megjelenik a házukban. Egy hasonló beszélgetés bontakozik ki Proctor és az ördögűző között, mint Raszkolnyikov és Porfirij Petrovics privát találkozása alkalmával a Bűn és bűnhődésben. Csak egy látogatásnak indul, de mégis kőkemény vádak és ítéletek következnek. Simon Zoltán hatalmas terhet cipel a színpadon, amelyből játékával egyre többet képes nekünk átadni és mi érezzük a nehezéket.

Proctorék szolgálója, Mary Warren (Czvikker Lilla) Hale érkezése előtt tudatja gazdáival, hogy sokakat letartóztattak már a faluban, többek között az általa megfogalmazott vádak alapján. A vádlók Abigail Williams, Betty Parris, Mary Warren, Katy Putnam (Bagány Zsófia), Susanna Walcott (Rudolf Szonja) és Mercy Lewis (Mikita Dorka), a „valódi boszorkányok”, olyan magabiztos, kígyóméreggel átitatott szavakkal, gyilkos pillantásokkal cserkészik be áldozatukat, amilyet az Alien filmekben sem látni.

Amennyire dekoratívak, bájosak és vonzóak, éppen annyira halálosak.

A Proctor házba végül megérkezik Herrick rendőr és újdonsült jegyzője, a kissé „neuronhiányos” Peter Nurse (Tóth Dominik), aki fel sem fogja, hogy miben vesz részt, mihez asszisztál éppen. Később saját anyajának a halálos ítéletét jegyzi le…

John és Elizabeth is vád alá kerülnek, kislányuk szeme láttara verik vasra őket. Előbbi kifakad, hogy „milyen bíróság az, ahol az ártatlanságot kell bizonyítani és nem a bűnösséget?”

Érdemes egyházi szemszögből is megvizsgálni a dolgot. Mi a legegyszerűbb módja annak, hogy valakit kövessenek, hatalmon maradjon és megbízzanak benne? A közös ellenség. A vallási alapon szerveződő közösségek (így a keresztény vallás) egyik mételye az, hogy képes nagy embertömeget tejesen mértékben befolyásolni, szinte bármilyen irányba. A gondolkodásukat, világlátásukat, cselekvésüket. Ha ölni kell Isten nevében (pl.: keresztes háborúk, vallásháborúk, inkvizíció), akkor azt teszik, mert vakon követik a vezetőiket, nincs mit megkérdőjelezni, hiszen ők is a „feljebbvalójuktól” kapják az utasításokat, márpedig a feljebbvaló jól tudja, hogy mi a teendő. A közös ellenség továbbá összekovácsolja az embereket, szorosabb kapcsolat és kötelék alakul ki közöttük, ösztönszerűen védeni kezdik egymást, a közösséget és idővel (megfelelő iránymutatással) ellenséget látnak mindenkiben, aki mást képvisel (pl.: a náci németország zsidók elleni uszítása, a mccarthyzmus, de sajnos a hazánkban zajló Soros György- vagy migránsellenes, ugyancsak uszító erejű plakátkampányok is ilyenek.) Tehát az egyháznak érdekében áll az ellenségkép, a világi hatalomnak úgyszintén, hiszen karöltve támogatják egymást a hatalom megtartásáért. És ne felejtsük el, hogy a 17. században vagyunk, tehát az alteritás korában, amikor a világ transzcendens hatalom általi irányítása képezte az emberiség létfelfogásának alapját.

A második felvonás akár önmagában, tárgyalótermi drámaként is megállná a helyét. Danforth bíró (Börcsök Olivér) karakánsága egyértelműen megteremti a kereteket. Börcsök Olivér alakítása pedig ismét kiemelkedő. Amellett, hogy a saját területén, a jogban jártas, szűklátókörű is, mert a józan észt kizárja a tárgyalóteremből, de a kritikus szemlélet így is megjelenik a részéről. Törekszik a bíróság elfogulatlanságára, de mégis a társadalom nyomása nehezedik rá. (Vigyáznia kell, hiszen akárki lehet boszorkány…)

Ellentétben Hawthorne bíróval (Salat Lehel), aki legszívesebben kötélen látna már mindenkit, túl akar lenni az ügyön, az emberéletek nem tényezők számára, csupán a jog vágóhídjának aktuális páciensei.

Sokszor úgy éreztem, hogy letöröm a szék karfáját, mert oly mértékben a józan ésszel szembemenő, ordas aljasságokat követnek el a színpadon. Az „emberi rossz” tort ül…

A bírák néha egymással sem értenek egyet, de Parris és Hale tiszteletesek hozzászólásai teszik igazán érdekessé a tárgyalást, a vádlottak szavai mellett természetesen. Parris végig tudja, hogy bűnt követ el, hiszen folyamatosan hazudik. A halálesetek láttán azonban a közösség bizalma ingadozni látszik az irányába, így elkezd a vádlottakért lobbizni, lassan, de láthatóan. Hale tiszteletes pedig egyértelműen a vádlottak pártjára állt, mert időközben rájött a lányok által művelt játékra. Éppen ő, a legvérmesebb boszorkánypárti kérdőjelezi meg az egész eljárást.

A bírák nekünk háttal ülnek, a vádlottak velük és velünk szemben. A háttérben lévő tükör persze megforgatja mindezt. Mindenki láthat mindent, ha akarja…

A díszlet egész végig minimalista marad, jelzésértékű a kellékhasználat. A fókusz az emberé.

Francis Nurse (Keresztes Sándor) és Giles Corey (Gáspár Tibor) beadvánnyal járulnak a bírák elé, feleségeik védelmében. Az érvelés helytálló, de nem abban a pillanatban és nem azon a helyen. Corey a vádlottak padjára kerül, hiába próbálja bizonyítani, hogy Putnamék azért akarják a halálát, hogy az övéké legyen a földje. Francis feleségét, Rebecca Nurse-t (Nádasy Erika) pedig azért vádolják, mert 7 gyermekük meghalt csecsemőkorban, akiket ő segített világra. (Valójában nyilván nem tehetett a dologról, a kor higiéniai körülményei ennyit engedtek meg). Putnamék gyilkossággal vádolták, rontással és átokvetéssel.

Hale tiszteletes eközben kénytelen feladni pozícióját, kivonul a tárgyalásról, mert ő ehhez „keresztény emberként nem hajlandó asszisztálni.” (Úgy vélem, hogy a szerző Cotton Mather tiszteletesből meríthetett ihletet Hale karakteréhez.)

John Proctor, a szolgálólány, Mary Warren segítségével akarja bizonyítani a vádlottak ártatlanságát, hiszen ő ott volt, tud mindent a lányok dolgáról. De az esküdtek (a fiatal lányok) rángatózni kezdenek, fájdalmat kiáltanak, amikor Mary ellenük szólal fel, a döntnökök pedig elhiszik, hogy azokat Mary okozza. A spektrális bizonyíték olyan erejű, amellyel képtelenség szembeszállni. A szolgáló lány szenvedésének, vívódásának valódi, szorongató érzése Czvikker Lilla játékát dicséri. Prohászka Fanni pedig maga a démoni (kissé talán női jellegzetességeket mutató) gonoszság Abigail Williams személyében. (Ez az egyik legszebb számomra a színházban, amikor valaki a személyisége tökéletes ellentétét képes felölteni a színpadon.)

Mary gazdája ellen fordul (nem bírja a nyomást), Proctorékat ezzel akasztófára juttatva. Ezek után a közösség megrendül, Parris helyzete is meginog. Szánalomra méltóan kapaszkodna valamibe, végül a kivégzés előtt Proctort a boszorkányság beismerésére akarja bírni, ugyanis aki elismeri, azt szabadon engedik. De ő nem adja a nevét ehhez, mert a neve az övé, a méltósága az övé, amit sehogyan sem vehetnek el tőle, bármilyen aljasok is legyenek, azt nem érhetik el.

Tulajdonképpen ebben a perben a bűnösség beismerése egyenlő az ártatlansággal. Egy képtelen paradoxon, ami racionálisan meg nem magyarázható.

Giles Corey-t különösen kegyetlen eljárásnak vetik alá. Hatalmas köveket pakolnak a mellkasára, amelyek fokozatosan kipréselik belőle az életet. Ő sem volt hajlandó elismerni az ellene felhozott vádakat. Minden egyes kőnél azt mondta lenéző mosollyal, hörögve, hogy „még egyet!”

Népítélet, lincselés, gyilkosságsorozat. Ezek a szavak jutnak az eszembe a történet láttán. Mégis kik vagyunk mi? Hogyan lehetünk a halál urai halandóként?

Akié a hatalom, azé az igazság? Isteni babérokra törünk, a legfőbb és végső ítélet pálcáját akarjuk megkaparintani? Az emberi gonoszságnál nincs nagyobb. Talán a Tankcsapdának van igaza, amikor azt mondja, hogy „az élet a legjobb méreg”. Egyedül abban bízhatunk, hogy vannak és lesznek még a világban John Proctorhoz hasonló emberek.

Juga Péter


Miskolci Nemzeti Színház

Arthur Miller: A salemi boszorkányok (The Crucible)

(„Hisztéria két részben”)

Rendező: Rusznyák Gábor

Bemutató: 2023. december 8.

Az előadás adatlapja:

https://mnsz.hu/eloadasok/single/989


Fotók: Miskolci Nemzeti Színház