Kortárs mese

RÓZSA ÉS IBOLYA, SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ

Olyan izgalmas, mint egy thriller, az ember frászt kap a gonosz mostohától, aki kifogyhatatlan leleménnyel forralja egyre nagyszabásúbb cselszövéseit, a szerelmesek öt percre se dőlhetnek hátra, mert mindig van valami macera. Aztán a végére persze minden jóra fordul a Rózsa és Ibolya című mesedarabban.

Minden jó mese kész rémálom (ott van ugye, Piroska meg Hófehérke esete, aztán a szerencsétlen Hamupipőkéé, meg a még pechesebb Csipkerózsikáé), de a népmesék se szelídebbek, ott általában magányos, gonosz öregasszonyok, nagyzoló, izomagyú óriások, no meg a mássága miatt eleve frusztrált hétfejű sárkányok tartanak be állandóan a hősöknek, akik aztán egy síp, vagy hajszál, szóval ilyen bagatell dolgok segítségével végül is túljutnak a nehezén.

Hasonlóan vad fordulatokban bővelkedik a Gimesi Dóra által írt (Arany János, Arany László és Lakatos Menyhért feldolgozásain alapuló) Rózsa és Ibolya című kortárs gyerekdarab, amelyet a budapesti és debreceni bábszínházi bemutatók után a szegedi Nemzeti Színházban hús-vér színészek játszanak Barnák László rendezésében.

Mivel az írott szöveg jó (mert árnyalt, fordulatos és nem egysíkú), az élő formát is remekül elbírja, az egyetlen gondot a varázslatok megjelenítése okozhatta volna, hiszen a csodák meggyőző ereje mégis csak kulcsfontosságú a mesékben. Szerencsére, ezek is sikerültek, olyannyira, hogy előadás után az volt az első gondolatom: ez a darab elsősorban a tervezők és a kivitelezők jutalomjátéka, hiszen jóval több kreativitást igényel egy titokzatos, zsongó-bongó erdő illúziókeltő kitalálása, felépítése és bevilágítása, mint egy – teszem azt – kortárs dráma panellakásbéli szobájának a legyártása.

A Rózsa és Ibolya minden ízében pompásan látványos előadás, már a miliőt előre jelző színes előfüggöny is elbűvölő, s amikor felemelkedik, a hatás csak fokozódik, mert a titokzatos erdő tényleg kifürkészhetetlen, s később a tündérbirodalom tényleg éteri. A sejtelmességben nagy szerepe van a tánckarnak is, akik most nem csupán betéteket lejtenek el, de beleolvadó alkotóelemei a megelevenedő természetnek, majd aktív részesei a csodák kivitelezésének, például, amikor szemléletes árnyjátékuk közvetíti a levágott, s azon nyomban visszanövő fák fondorlatosságát.

Mindeme látványosságok Molnár Zsuzsa díszletének és Varga József koreográfiájának köszönhetők, melyekre Varjas Zsófia igényes jelmezei teszik fel a koronát, amelyek megint feltűnően gondosak és ötlettel telik.

Mint minden színpadi műben, itt is a legfőbb intrikust, a mostohát a leghálásabb feladat megjeleníteni, a hideg színekbe öltöztetett Szilágyi Annamária csípőből hozza a hataloméhes, gátlástalanul kétszínű figurát, s Rácz Tibornak is könnyű csuklógyakorlat a (kizárólag a neje által félrevezethető) Tündérkirály megformálása. Ő egyébként az a fajta ritka uralkodó, aki behozhatatlan képességeinek birtokában, még a „politikai korrektség” luxusát is megengedheti magának a földi halandók Rózsakirályával (Kancsár József) szemben, aki ugyan elég rendes király a maga korlátolt módján, de egy istennek se képes szembenézni saját képességei határával.

Gondolom, a fentiekből már sejthető, hogy ebben a mesében (is) két összeférhetetlen népség feszül egymásnak, akik egyszerre félik, és pocskondiázzák a másik felet. Ez az olajozottan működő ellenségeskedés azért borul fel, mert a két különböző világhoz tartozó fiatal egymásba szeret – mint már annyiszor a világtörténelemben.

Szóval örökzöld, de múlhatatlanul izgalmas a történet, amelynek borzongató mellékszálait és csavaros fordulatait a mostohaanya Nadragulya nevű szolgája is előszeretettel fonogatja Poroszlay Kristóf személyében, aki láthatóan nagy kedvvel bújik a komikusan gonosz csúszómászó szerepébe.

A többiek – mint a pozitív hősök általában – szelídebbek, Vass Zsuzsanna Ibolyaként megnyerő, Ferencz Nándortól Rózsaként nem ártana több elszántság és erő, Hodu Péter és Bánvölgyi Tamás jópofán bolondoznak katonákként, s külön öröm újra a színház deszkáin látni a Rózsakirálynő szerepében Farkas Andreát.

Ez az a gyerekelőadás, amelyre nyugodtan beülhetnek a szülők is, nem fognak unatkozni. Sőt, ők még több mindent fognak észrevenni, mint a gyerekek. Az anyukák például tapasztalhatják, hogy a fontos döntések java még a mesében is a nőktől származik, az apukák meg elmélázhatnak azon, hogy az országfők lényeglátása még Tündérországban sem makulátlan.

Ibos Éva 

[nggallery id=638]

Fotó: SZNSZ/Veréb Simon