Kortárs magyar dráma?

CSAK EGY „SZAHAR” MUSICAL…

ÉS EGY KIS SHAKESPEARE, SZEGEDRŐL

Tizenkettedik alkalommal lesz kortárs drámafesztivál Buda­pesten, november huszon­nyol­ca­dika és december hatodika közt. A programkínálatban sze­repel egy kerekasztal-beszélgetés a kortárs magyar drámaírásról.

Lesz miről beszélgetni.

Szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy a magyar prózairodalom csúcsai világ-színvonalúak. Költőóriásaink helye is biztosított a magas, nemzetközi Parnasszuson. Drámáinkról nem állíthatjuk ezt. Ha megkérnénk az „utca emberét”, soroljon fel öt nagy magyar írót és költőt, sokan átmennének a vizsgán. Ha ugyanezt a drámaírókkal kapcsolatban kérnénk, nagy csöndek lennének. Katona József, Madách Imre talán többeknek eszébe jutna, és a két ominózus, árva darabcím is. Mellettük esetleg megemlítenék Vörösmarty Csongor és Tündéjét. Szigligeti Edének már kisebb esélye volna, pedig ő sok hajdan sikeres darabot írt, amelyek közül a Liliomfi még mostanában is előfordul a színházi műsorkínálatban. Bessenyei, Csokonai Vitéz, netán Petőfi vagy Csiky Gergely, netán Kisfaludy Károly neve aligha hangzana el. A két háború közt alkotó termékeny és sikeres (olykor világhírű) „kismesterek”, mint Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Hunyadi Sándor, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Szép Ernő, Szomory Dezső már jóval kevesebbeknek jutna eszébe. A szocializmus évtizedei alatt alkotó drámaszerzők közül az idősebb színházlátogatók megemlítenék Háy Gyula, Hubay Miklós, Illyés Gyula, Gyurkovics Tibor, Örkény István, Páskándi Géza, Sütő András Szakonyi Károly és Szabó Magda nevét, néhány drámacímmel. A mai alkotók járnának a legkisebb szerencsével. Egressy Zoltán, Háy János, Pintér Béla, Pozsgai Zsolt, Spiró György, Tasnádi István a legtermékenyebbek. A legifjabbak közül – esetleg – Székely Csaba neve derengene fel az utca emberének emlékezetében.

Nem is a nevek a fontosak.

Voltak, vannak, és bizonnyal lesznek magyar drámaszerzők.

De volt-e, van-e, lesz-e valóban jó, fontos és sikeres magyar dráma?

Olyan, amely nem „évül el” néhány év vagy évtized alatt, de épp úgy használható marad, mint az ókori görögöké, akik mellett a francia Molière, az angol Shakespeare, a német Kleist, (netán Dürrenmatt), az orosz Csehov, a norvég Ibsen, a spanyol Lope de Vega és Garcia Lorca darabjait (és még sorolhatnánk egy tucatnyi szerzőt) ma is sikerrel lehet játszani, mert a közönség még mindig kedveli és értékeli őket.

A magyar színházba járó nemzet. Egyforma kedvvel fogyaszt tragédiát, drámát, vígjátékot, és persze – az operettek mellett – főleg musicalt. A jegyvásárlók zömét nem hozzák lázba a legújabb importált drámai trendek, a posztdramatikus művektől a zöm épp úgy idegenkedik, mint a „rendezői színháztól”, amelyeket meg kell fejteni. A mi nézőink szórakozni, kikapcsolódni, nevetni, meghatódni és időnként megrendülni akarnak. A magukra valamit is adó (magyar) drámaszerzők viszont mostanában elvétve, vagy sosem írnak vígjátékot. Fordulatos, netán izgalmas cselekmény ritkán jut eszükbe, és szinte soha nem alacsonyodnak le a zenés színház műfajához. (Tisztelet a kevés kivételnek!) Mintha lenéznék a (maradinak tartott) közönséget. Vagy nem elég bátrak, nem elég tehetségesek? Netán a „magyar valóság” nem alkalmas a sikeres színi ábrázolásra?

Kiss Márton: Broadway felett az ég

A harmincegy éves, színházrendező szakon végzett Kiss Márton fiatal drámaszerzőnek számít. Első darabjait alternatívnak nevezett helyeken játszották saját rendezésében, csöndes sikerrel, kis szériákban. Első „hivatásos” szerzői színrelépése a Centrál Színházban történt két éve, az Angéla evangéliuma című komédiájával. Tavaly a Kolibri mutatta be nagy sikerrel az ifjúságnak szánt, remek drámáját, a Csöngőt. Tíz nappal ezelőtt ismét a Centrálban volt premierje, Broadway fölött az ég című musicaljének. (Zene: Darvas Ferenc, Dalszöveg: Baráthy György (aki a színlap szerint a történet „kiagyalásában” is ludas.)

Helyenként abszurdba hajló, ironikus, bolond mese egy musicalszínésznőről, akinek rajongó öltöztetőnője mindenkit eltesz láb alól, akiről úgy véli, ártani próbál imádottjának. A sztori nem falrengető, és azt se mondhatom, hogy bármi fontosat árulna el a mai magyar valóságról, netán a „lét”-ről. atelier-darab, színház a színházban, musical a musicalben. Csipkelődő, gunyoros, ironikus, mulatságos. Pompás részletei emelik (magasan) a színházi átlag-termelés fölé. No meg az, hogy az egész valóban mulattat. Azt a műfajt figurázza ki, amely – végül is – a darab verhetetlen sikerét biztosítja. Ha ugyanis mindezt prózába csomagolva kapnánk, közel sem volna ilyen elragadó. Darvas Ferenc tüneményes muzsikája (és élő, virtuóz zongorajátéka!) elcicázik a musicalirodalom legsikeresebb közhely-témáival: idézi, forgatja, variálja, mímeli, kikacagja, ugyanakkor használja is őket, lefegyverző tehetséggel, játékos kedvvel, tudással és invencióval. Baráthy György dalszövegei sziporkázóan ötletesek, találóak, hajlékonyak és mulatságosak – amellett prozódiai szempontból is hibátlanok. Ráadásul a színészek egytől egyig kiválóan és érthetően adják elő a dalbetéteket. Egyébként is brillíroznak parádés, mesterien elrajzolt, karakteres szerepeikben.

Kiss Márton rendező érezhetően kedveli Kiss Márton szerző művét, olykor talán kissé elfogultabban a kelleténél. A mese ugyanis túlságosan agyas. Nagyon meg van szerkesztve, nagyon megfelelő. Minden szál elvarrva, precízen, remek öltésekkel. És ez néhol fárasztó egy kicsit. Tíz perccel rövidebben és „lukasabban” fincsibb volna. De így is az.

Fincsi kis este.

Egyetlen szál van a musical-szőttesben, amely a többinél „komolyabb”. Nem mintha a komoly a könnyűnél jobb vagy értékesebb volna. És mégis ez a motívum maradt meg bennem, ha nem is felkavaróan, de emlékezetesen. Alig volt több, mint néhány pillanat. Az a bizonyos öltöztető lány (a pályakezdő, tehetséges Szilágyi Csenge adja) összehúzott szemmel, tanácstalanul és magányosan pillant maga köré, mintha nem értené, mi a rossz abban, hogy eltett láb alól néhány embert. Ez a figura nagyon is up-to-date, a szó pozitív értelmében. Egy egész nemzedék tanácstalan arcát véltem látni az övében.

A zenés komédia többi szereplője kifogástalanul „rendben van”. A gyalogtúráiról írott remek kis könyveit a közelmúltban sorra közreadó Papp János „színész-vándor” civilben jó barátom és gyűlölt, folyton nyerő ulti-ellenségem, így vele kapcsolatban nyilván elfogult vagyok. Rég nem láttam ilyen elementárisan nagyszerűnek. Amikor színigazgatóként megjelenik, nem csak a színpadot, de az egész házat betölti harsány, ön-hízott lényével, hogy alig fél óra múlva, önmaga kísértő szellem-hologramjaként olyan szánni valóan vékonyan, törékenyen, árván tűnjön fel, hogy csak na. Közben pedig, amikor az öltöztető leányt „udvarolja”, és a korábban ezerszer bevált csábító mondatai után kimondja, amit kimond (csak tizennyolc éven felülieknek), hát nem hiszem, hogy akad a nézők közt olyan férfi, aki színigazgatóként szeretne megöregedni.

Borbás Gabi játssza a direktor gonosszá érett-öregedett színész-feleségét, pompásan. Fiukat, aki tovább viszi majd a musical-lángot, Rada Bálint adja. Meggyőző mai naturbursh, amilyen szerepkör nincs is már sehol a világon. Cserna Antal több figurát „testesít meg” remekül, a lényéből áradó spleen-t romantikus lelkesedéssel megfejelve. Igazi, nagyra nőtt kisember. (És klasszul énekel!) A fő-fő szerep Botos Éváé. A negyvenes színésznő negyvenes színésznőt játszik. Övé a legnehezebb feladat. Technikailag kifogástalanul oldja meg. Nagyszerűen dalol, mozog, érez. Talán ha kicsivel közelebb engedné magához a szerepet (vagy magát a szerephez), megrendítő is lehetne, nem csak remek.

Mindent összevéve, a méltán sikerre ítélt színházi este remélhetőleg újabb felkérések és megbízások sorát hozza el a szerző-rendezőnek, aki elég bátor és tehetséges ahhoz, hogy a magas művészet hivatásos fanyalgói ellenére olyan darabokat írjon és rendezzen, amelyeket nem csak a vájt fülű ítészek, de a közönség is kedvel.

Végül maga a színház is megérdemel egy örömös kalaplengetést, amiért bízik annyira egy fiatal, kortárs drámaszerzőben, hogy művét nem egy ötven személyes pince- vagy padláshelyiség rejtekében adatja elő, hanem egy százhatvan személyes kamarateremben, ráadásul másodszor is felkéri darabírásra – mintha a színi vezetés emlékezne ama termékeny időkre, amikor az efféle bizalom mindennapos volt a pesti színházi életben.

Ahogy tetszik, Szegeden

Ha már idecitáltam e jegyzet elején hallhatatlan Vilmosunk nevét, álljon itt egy szösszenet a kortárs Shakespeare előadásról, amit a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában volt szerencsém látni. As you like it – ahogy szeretitek, ahogy tetszik, kedvetek szerint. Remekül „meghúzott” szövegkönyv, kis belenyúlásokkal, Szabó Lőrinc fordításában. (Játékidő két óra tizenöt perc + a szünet.) A díszlet Fodor Viola, a jelmez Bianca Imelda Jeremias kiváló munkája. Rendező: Keresztes Attila. A korábban általam negatív felhanggal aposztrofált „rendezői színház” az övé – a javából. (Úgy értem, a legjobbak közül való.) Erős, már-már mesteri kéz mozgatja a szereplőket a színen, mintha tündérjáték bábjai volnának valamennyien. Az expozíciót (amelyben a bátyját kifosztó Frigyes herceg a régi hatalmi felállás egyetlen tanúját, bátyjának mindenben ártatlan lányát, Rosalindát is száműzi a birodalomból) a rendező reális közelképben mutatja meg, mint a shakespeare-i valóság mára is érvényes, fekete szeletét. Mindent, ami ezután történik a mesés erdőben, távolabbra tartja, mintha hinné is, nem is, hogy az erőn, hatalmon kívül a szerelem is a mai valóság része lehetne, volna. Hófehér (egy számítógép belsejét idéző) erdei színen szövődik tovább a shakespeare-i mese. Szerzőnk a szerelem színét és fonákját, édes és keserű ízeit figurákra, párokra osztva villantja fel. A sok muzsikával (zeneszerző: Boros Csaba) kísért lírai, néha túl melankolikusra (lásd: kissé unalmas) sikerült játék figuráit adó színészek közül ki jobban, ki kevésbé sikerülten alakít. Ám a szereposztás – a szegedi társulat erőit figyelembe véve – telitalálatok sora. Méla Jacques-ot a színházban korábban ügyelőként dolgozó, okos, tehetséges férfi, Báhner Péter játssza. Valljuk be, a városi truppban ő az egyetlen entellektüel, vagyis ő az, akinek elhisszük, hogy az lehet. Ám a méla Jacques-hoz ez nem elég. Báhner nem méla a szerepben (bármit jelentsen is ez a talányos jelző), csak okos, fáradt és erőtlen. (Néha olyannak tűnik, mintha Tartuffe sápatag reinkarnációja volna) Gidró Katalin kétségbeesett, kamasz Rosalindáját a száműzetés és a szerelem egyként megviseli. Mintha még álmában sem hinné. hogy mindaz valóság, ami megtörténik vele. A többiek közül kimagaslik a „gonosz” Frigyest adó Rácz Tibor, az ő kényeskedő, beszari udvarmestere, Gömöri Krisztián, az Olivér figurájában elragadóan léha és sármos Rédei Roland, a másik fiú, Orlando legendás szerepét szerényen, pontosan, de talán kevéssé elevenen adó Szívós László, és a gonosz herceg minden szempontból édes leányát alakító Lass Bea. A kisebb karakterekből meggyőző és élvezetes figurát mutat meg Csorba Kata, Szilágyi Annamária, Somló Gábor. De ne feledkezzünk meg a vezető színész státuszából erre az előadásra „száműzött” Pataki Ferencről, aki a vakon szerelmes pásztor szerepét kapta. Remek lehetne benne, és valóban majdnem az. (Talán hiúságát sérti a „száműzetés” – amit nem hiszek, mert rendes, tisztességes, „munkás színművész” –, talán (szinte egyedül a játszók közül) nem lett elég figyelmesen vezetve a próbák során, nem tudom, de a figurában „több van”.) És ott van még a Próbakő szerepét kifogástalan technikával adó Sorbán Csaba. Ő is adósunk marad, leginkább azzal, hogy megmutassa, kicsoda is ez a bolond, és kicsoda benne ő maga.

Pedig Keresztes Attila – ritka erénye ez a viszonylag fiatal rendezőknek – igyekszik pontosan megmutatni, kik lehetnének ma az ötszáz éve született játék figurái. Az ifjú leányok: kamasz emósok. A fiatal férfiak tévelygő, önmagukat még alig találó, éretlen fél-személyiségek. A száműzött herceg (Jakab Tamás) a sorsába beletörődött, hajdani hatalmába belefáradt kommunista káder. És így tovább. A rendezői „látomás” (az „olvasat”) – ezúttal erőteljes, következetes, felfogható és élvezetes, érvényes vonatkoztatási rendszert teremt, pontosan programozott íveken mozgatja a történet figuráit, látványos, kifejező színpadi helyzeteket kreál, találó képekkel operál. Jól gazdálkodik fénnyel, zenével. A finomhangolást, a részleteket a színészekre bízza. Kimagasló eredmény, megrendítően emlékezetes alakítás nem születik az előadásban. Amire futja, az sem csekélység. Nézőbarát, mégis „kortársi” este. Mintegy mellesleg bizonyítja, hogy Shakespeare máig érvényes mintát mutat azoknak, akik drámaszerzésre adják a fejüket.

Hogy vígjáték-e az Ahogy tetszik, azon lehet tűnődni a szegedi előadás után. A nézőtéren ritkán csattan fel a nevetés. Ennek több oka van. A shakespeare-i szöveg hajdan bizonnyal mulatságos szófacsarásai, hasonlatai, utalásai mára alig érnek célba. A rendező is inkább melankolikusra hangolja a darabot, mintsem vidámra. Rosalinda nemet váltó figurája szervezhetné maga körül a helyzetkomikumot, ám az előadás nem él ezzel a lehetőséggel. Talán ez az egyetlen pont, ahol a rendezés erősen eltér a feltehető szerzői szándéktól, mintha a rendező vélekedése szerint a derű és a mulatság méltatlan volna a mai színpadhoz. Talán ezért is sikerülnek halványra Rosalinda jelenetei, amelyek az eredeti kanavász szerint több szintű komédiázásra kínálnak lehetőséget. De, persze, az emósok nem nevetnek. Ezért is lehet (lehetne) rajtuk kacagni.

Hajrá!

 Horváth Péter