Koponyatörésben – Húsz éves az Opál Színház

SIRBIK ATTILA BESZÉLGET TRICEPSSZEL

Triceps (Lantos László) 1955-ben született Nagykikindán, a Vaj­da­ságban. Sza­badkán érettségizett, tanulmányait az ELTE ma­gyar–szerbhorvát–esztétika szakán folytatta. 1993-tól Budapesten él. Színházi és filmrendező, performer, művészeti író és kulturális szervező. A Black-Black Galéria (1995–2001) és a Merz Ház (2002–2005) undorgrund klubok vezetője, az Opál Színház (1993) ren­de­zője. A Szépírók Társaságának tagja (2009). Kötet: Éhségkönyv (napló, 2005), Nőket néző képek (Falcsik Marival, kollázsok, 2013), Semmikor (versek és kollázsok, előkészületben). Film: Dada Univerzoom (Gasner Jánossal, doku, 2008), Szívünkben kacag fel a napfény (animációs, előkészületben).

– Azt hiszem, rögtön az elején kikerülhetetlen, hogy beszéljünk áttelepülésedről Jugoszlá­viából Magyarországra, hisz maga az emigrálás ténye és mindaz, ami mögötte van, nagyban meghatározta művészetedet. A miloševići éra, a ’90-es évek délszláv háborúinak értelmetlensége áttételesen megjelenik az éhezőművész-performanszodban is, amiben fel­merül az alapkérdés, hogy mi az értelem. Utólag hogyan látod mindezt?

– Az utolsók egyike voltam, aki elhagyta Szabadkát – az okosabbak már régen Szegedre, Bécsbe vagy Torontóba emigráltak. Én 1991-ben egyszerűen nem hittem el, hogy polgár­háború lesz. A Népszínház művészklubjában vitatkoztam szerb, bunyevác és magyar bará­taimmal az új expresszionista festészetről, a Neue Slowenische Kunstról, Braxton zenéjéről, és teljesen nonszensznek tűnt, hogy tőlünk párszáz kilométerre gyilkolják egymást. Alter­natív könyvesboltot nyitottam, rendeztem csoportom, az Aphasia Teátrum előadásait. Ami­kor a bolt tönkrement és kirabolták, törzshelyemen, a La Bohéme klubban véresen össze­verekedtem egy fegyveres délszerb „szabadcsapat” tagjaival, és az állam „hivatalosan” le­szívta kulturális részvénytársaságunk valutaszámláját, akkor jöttem rá, hogy innen húzni kell. Feleségemet mikrobusznyi bútorral és az értékeinkkel átvitettem Budapestre, én pedig maradtam. Semmiképpen nem akartam vele menni – 1983-ban adyligeti kapcsolataim mi­att tíz évre kiutasítottak az országból, és két FÉG-pisz­to­lyos detektív vitt le megbilincselve a kelebiai határra, ami dühös keserűséget és félelmet hagyott bennem.

– A ’90-es évek elején már elég forró volt a helyzet, állandósultak az ellenőrzések, bizo­nyos kor fölött és alatt mindenki hadköteles volt. Nem féltél, hogy bevisznek?

– Éltem tovább, de lassan szinte semmi sem maradt, ami érdekelt volna. Egyik forró dél­után, mikor tűzifát szállítottunk anyámnak, belefutottunk egy katonai őrjáratba. Félmezte­lenül, iratok nélkül ültünk a teherautó kabinjában, rádiótelefonon ellenőrizték a személy­azonosságunkat. Neked már régen jelentkezned kellett volna – mondta a tiszt –, most be­viszünk. Kape­tane – válaszoltam neki szerbül –, gatyában vagyok, és viszem haza a fát. Megmosakszok, és holnap reggel hatkor ott leszek a 2. Laktanyában. Elengedtek, azután öt napig Szathmári István íróbarátom lakásában dekkoltam, majd visszalopóztam a há­zunkhoz. Vettem az ócska­piacon egy karton tuniszi halkonzervet meg egy Smith & Wesson 4516-os revolvert, kívülről lelakatoltam a kapuajtót, bemásztam, és négy hónapon át vár­tam. Nappal aludtam, éjjel Beckettet és Konrádot olvastam, Bauhaust és Galást hallgattam, a Sátán litániáit. A milícia többször keresett, de Crna Gora-i és horvát szomszédjaim nem adtak fel. Szétosztottam a maradék holmimat, és az üres szobákban karate katákat gyako­roltam. Leveleket küldtem a peremvidéki színházaknak, hogy elmennék koszt-kvártélyért rendezni, végül Bocsárdi Laci, a gyergyószentmiklósi Figura Színház igazgatója táviratozott, hogy várnak. Már csak a határ volt a probléma: Jugoszlávia teljes blokád alatt állt, de Milo­šević éppen tárgyalásokat folytatott Nicolae Văcăroiu román államfővel. Anyám a kór­ház ORL-osztályán volt műtős, és az egyik kolléganőjének férje magyar rendőr volt. Ez az ember elvitt száz márkát a belügyön dolgozó szerb haverjának, aki másnap küldött nekem három­napos kiutazási engedélyt. Szabályos meghívólevelem volt egy nem létező temesvári fesz­tiválra.

– Ha jól értem, életednek ez az időszaka semmiképpen nem a buddhizmus által dicsőített pillanat megélésének kiteljesedése volt, ha törekedtél is a megteremtésére. Kényszerhely­zetbe kerültél – be kellett zárkóznod, lakat alá helyezned és a harcművészet segítségével a normalitás terében tartanod magad. Hogy élted meg az „áttelepülést”? Milyen viszo­nyod alakult ki az idővel, visszakaptál-e valamit a jelenből, vagy ez a döntés még mindig csak a túlélést jelentette?

– Súlyos hátizsákkal és lélekkel utaztam el a hazámból, akkor még nem gondoltam, hogy örökre. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy otthagytam az enyéimet. 1982–83-ban a sorka­tonaságban kiképeztek a 9K11-es föld-föld, föld-levegő rakéta operátorának, és azt hittem, hogy ezt a harci tudást hasznosítanom kellene a jó oldalon. De nem volt jó oldal, csak „téves csatatér”… Két nap múlva a székely havasokban voltam, biztonságban – így kezdődött az én szökésem. Mert szökés volt minden, amit ezután csináltam. Radikálisan kitöröltem tu­datomból a jelent, és csak a jövő kitapogatása érdekelt. Számomra nem létezett többé há­ború, ínség, elválás – egy lábra álltam. Egy lábra a valóság utolsó másodpercének talaján és egy lábra az elkövetkező semmiben: a tartományban, „ahol nem uralkodik az idő és a tér” (Duchamp). Az értelem itt nem sokat számít, inkább a szív és az izmok, hogy mindig jól kell aludnod, bármit hozzon is a hontalanság.

– Rögtön a színházi világba csöppentél, tulajdonképpen már akkor elkezdődött az a fo­lyamat, ami most is tart. Mesélnél a kezdetekről?

– A Figura nyitott szellemiségű, erős színészeivel négy órás „rituális abszurdot” készítet­tünk, Samuel Beckett: A játszma vége című apokaliptikus tragédiájának feldolgozását. Egy modern civilizáció haldoklásáról és egy barbár civilizáció születéséről szólt, egyszerre. Az előadást Koponyatoronynak neveztem el, a niši Ćele-kula emlékére, amibe az 1809-es szerb felkelés leverése után Hurşid pasa 952 harcos levágott fejét falaztatta be. Játszottuk Budapesten, a MU Színházban is, amikor Novák Tata, a Honvéd Együttes koreográfusa meghívott a társulatába. Erdélyben már nem akadt dolgom, ezért vonakodva elfogadtam az ajánlatát. A Honvédben aztán remek jutalomjátékot kerekítettünk Déryné életéből: Dévai Nagy Kamilla játszotta a főszerepet, Milorad Krstić festette a díszleteket, a Kampec Dolores zenélt hozzá. De tudtam, hogy ez nem az én világom. Túl nagy volt benne a stabilitás: ál­lampolgárság, állandó munkahely, havi fizetés és saját próbaterem várt volna rám. Már a szekcióm neve is megszületett: Front Színház. Mindenki kedvelt, Aranyos Károly ezredes, az együttes igazgatója sokszor magával vitt a protokolláris kőszínházi előadásokra, általá­ban az első szünetben kint maradtunk a büfében, és kedélyes unikumozással ütöttük el az időt.

– Volt még benned lelkifurdalás, nosztalgia? Szavaidból úgy sejtem, nehezen ment a be­illeszkedés az új közegbe. Azt hihetnénk, ha egy nyelvet beszélünk, minden adott, mégis, különféle társadalmi-politikai struktúrák, mentalitás és kontextus találkozásáról, esetleg ütközéséről van szó, amiben könnyen felütheti fejét a melankólia, a bezárkózottság, ma­gatehetetlenség érzése, hisz a valóságot lehetetlen verbalizálni. És, akár­hogy is nézzük, ez megint csak nem a jelen. Itt, amellett, hogy az embernek a jövőjét kell biztosítania, pisz­kosul visszaköszön a múlt is.

– Akkoriban Jugóból tömegesen érkeztek a menekültek, vidéki táborokban helyezték el őket. Én Mrożek kétszemélyes emigránsdrámáját akartam rendezni, szerb és horvát nyel­ven, az „átmeneti szállás” lakóinak. Minisztériumi engedélyt kaptam, és 1994 tavaszán Ka­milla meg Miroslav Mandić társaságában lementem Nagyatádra. Irodalmi műsort vittünk, titokban szondázni akartam a helyszínt, a várakozást, az elvárásokat. A tábor igazgatója kávéval kínált bennünket, és a hangosbemondóban kihirdette az előadást. Nem fognak el­jönni – mondta –, a férfiak nem akarják, az asszonyok nem merik elhagyni a nekik kiutalt szükséglakást. Megkeseredett emberek ezek, nem kell nekik a szórakozás. Kételkedtünk az ítéletében. A rideg, hatalmas ebédlőben egy férfi és száz gyerek várt bennünket – a mosoly­talan férfi a bosnyák kolónia vezetője volt, a kölykök szemében ragyogott a kíváncsiság. Nem erre számítottunk, komoly programot hoztunk, „életről-halálról” szólót, felelősségtel­jes felnőtteknek. De aztán ment minden a maga útján: Kamilla gitározott és tizenkét nyel­ven énekelt, Miroslav után végtelen sorban lépegettek a csintalanok, a megszeppentek. Első igazi lépéseiket tanulták idegen földön, egy szerb művésztől, aki a békéért tíz évig (1991–2001), napi tíz kilométert gyalogolt Európa rózsamintáján. Félrehúzódtam, forrt bennem az indulat, mosolyogtam. Visszafelé autózva arról beszélgettünk, hogy zenét, mesét, képe­ket kellene hozni ezeknek a gyerekeknek, hogy feloldjuk a tábor sivár unalmát. De nem tet­tük: nem tértünk vissza soha többet. Jöttek mások, mi elfelejtettük őket, és az álomszerű utazást. Az Emigránsok színrevitelét elhalasztottam, jövőre, soha már.

– Ezután jött az „őrület”? Az Opál Színház és a Black-Black Galéria megalapítása? Hogy fo­gadta a ’90-es években az anyaország közönsége ezt a „radikális” – az idézőjel talán el is hagyható, hiszen radikális módon a valóságból, reális tapasztalatokból táplálkozó, dél­szláv kultúrára ráhangolódó, mégis a magyarországi közegbe becsapódó – művészetet: az avantgárd performanszokat, akcionista kísérleteket?

– Tavasszal a Tilos az Á-ban véletlenül megismerkedtem Gasner Jánossal, a zseniális gitá­rossal, aki haláláig alkotótársam lett minden őrültségemben. Érdekelték a „nagy szellemi és testi tűrőképességet” kívánó előadások, ahogyan új társulatomat, az Opál fizikai színhá­zat hirdettem. Az Opál zömében vajdasági, felvidéki és erdélyi fiatalokból állt, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola adott nekünk ingyen próbatermet, 11 évig maradtunk ott. A Ferencvá­rosi Önkormányzat kiutalt egy romos pincét a Balázs Béla utcában, ez lett a Black-Black Galéria (1995–2001), művészeti kísérleteink első bázisa. Sok budapesti „artista” is csatla­kozott hozzánk: a kiállításokat az Árnyékkötők csoport, a Bernhardt Szoba Irodalmi Szalont Ménes Attila író, a koncerteket Gas szervezte. Még underground „diszkónk” is volt, dj Űr­mix (a szabadkai Ürmös Attila) keverte Savas Orient zenéit. Multimediális színházi per­formanszok sorozatát hoztuk létre, nem érdekelt bennünket sem a közönség, sem a kri­tika. Lautréamont prózaeposza, a Maldoror énekei után (1994) John Cage, a Laibach és a Resi­dents zenéjére alapozott darabokat (Ko, Was Ist Kunst, Tetrapakk, 1995) játszottunk. Jártunk már lángokban, hullámokban, üvegcserépben, kősóban – a társaság kemény lett, zárt és büszke. Mi voltunk az egyetlen off-off színházi csoport, akiket a Japán Shotokan Karate Szövetség regisztrált. „Nem gondoltuk privát”, úgy edzettünk és próbáltunk, mint egy szamuráj kommunában, az évek során négy házasság bomlott fel emiatt. Azután hirte­len valami véget ért, összeroppantottuk magunkat a saját erőnkkel.

– Itt jutunk el arra a pontra, ahol az eddig elbeszélt élmények, tapasztalatok, társadalmi-politikai kényszeredettségek, a kiszolgáltatottság, az időben keletkező űr, mondhatni, „fe­kete lyuk” kiteljesedik Az éhezőművész performanszodban. Magyarországon, ha jól tu­dom, akkor sokan nem értették ezt, talán épp azért, mert az értelem perspektívájából igyekeztek meghatározni saját befogadó pozíciójukat, egy olyan performansz kapcsán, melynek gyökerei az értelmetlenség esszenciális talajából szívták fel a tápanyagot…

– 1985-ben a Szabadkai Könyvtár antikváriumában első mesterem, Slavko Matković szerb költő és képzőművész a kezembe adta Franz Kafka novelláskötetét, amit valaki megvásárolt, de ottfelejtett. Olvasd el, kiskomám – mondta –, minden benne van, ami ránk vár. Tíz évvel később már tisztán értettem, mire gondolt. Hogy nem tudjuk, kik vagyunk, honnét jöttünk, merre tartunk, és akár a Tahitira szökő Gauguin, a Paradicsom helyett a Pokolba jutunk. Közben mohón habzsoljuk az életet, könyörtelenek vagyunk, és rettegünk a haláltól. Én ’95-ben úgy képzeltem, hogy nyolcvan évig fogok élni: húsz lesz a tanulás, húsz az alko­tás, majd sétálok kifelé: húsz az összegzés és húsz a felejtés. Itt volt a félidő, nem volt már hová mennem, és nem volt honnét. Feleletet akartam kapni az életem, az életünk, az Élet talányaira. Naiv elképzelés volt, a végén rájöttem, hogy a kérdéseinkre nincsenek válaszok, csak újabb kérdések. Behegeszttettem magam egy nyolcszögű szárnyas acélketrecbe, ami a galériánk mély pincehelyiségében állt, és negyven napig nem ettem és hallgattam. Nem volt ennek politikai, vallási vagy egészségügyi célja – egyszerűen csak a body art kegyetlen esz­közeivel próbáltam elmondani, hogy a félelem és a fájdalom soha nem uralkodhat rajtunk. A performanszot tíznaponta „csöndkoncertek” erősítették meg, ahol kitűnő művészbarátok (a zentai Aiowa-cso­port, Dresch Misi, Dóra Attila és Márkos Albert, Gas és Ladik Kati, Paizs Miki és Vajdai Vilmos) léptek fel 40 percig, a közönségtől pedig teljes némaságot kértünk. Nélkülük és a két vajdasági Opál-tag, nô-színházi „segítő” (Buza Krisz és Brenner Zoli) nél­kül nehezen éltem volna túl.

– Hogy látod, utólag történt-e valamiféle megértés, benned vagy a közönségben, kell-e a megértés, vagy valami teljesen más úton kell elindulnunk ahhoz, hogy a traumákat fel­dolgozzuk – vagy szükség van-e erre?

– Az éhezőművész performansz három szélsőséges csoportra szakította a baráti körömet. Sokan nem hitték el, hogy megcsinálom, lekapcsolták róla az agyukat, és felém se néztek. Mások „rituális öngyilkosságnak” tartották, amihez nem kell a nyilvánosság, és keményen megtámadtak. Végül voltak, akik szinte istenítettek, és valami misztikus szektát akartak alapítani velem… Pedig mindegyik értelmezés hamis, sok bánatot okoztak velük. Az elmúlt 18 évben már mintha megértették volna, mit akartam. Külön öröm, hogy váratlanul meg­keresnek fiatal emberek, akik olvasták a performansz szöveghű naplóját, és gyönyörű, szel­lemes, kíméletlen kérdéseket tesznek fel. A történelmi-társadalmi krízisek, háborúk, rossz­idők maradandó sze­mélyes traumákat okoznak, amelyek feldolgozása létfontosságú. Ennek a hit, a filozófia és a tudomány mellett egyik lehetősége a művészet. Talán a művész van a legnehezebb helyzetben, mert nincs elég időbeli rálátása a dolgok mimetikus és katartikus bemutatásához. A délszláv polgárháború (1991–1999) alatt számtalan filmes, irodalmi, színházi stb. alkotás született, ami megkísérelte lényegének ábrázolását, de én csak egy bos­nyák szobrászt ismerek, akinek sikerült is. Ő a szétbombázott szarajevói otthonok hulladé­kaiból, törmelékéből épített szívszorító installációkat…

– Az Opál Színházzal azért ti is megkísértettétek a létezést…

– Az Opál 1995 végére befejezte a sokszor testi sérüléseket okozó performansz-kísérleteit, és „rituális abszurdra” váltott. Groteszk mozgásszínházi darabokat kreáltunk, élőzenével. Volt Platón (Barbárok lakomája, 1996), Übü király (Mechanikus Xubu, 1996), Rrose Sélavy (Lángoló frizsider, 1997), Gedhun Choekyi Nyima (A pancsen láma elrablása, 1998) és Hamlet (Ah, cél tűrő tér, 1998)… Azért, maradt néhány kemény jelenet is. Amikor Yea_net Poett a Vörösmarty téren, gúzsba kötött kézzel-lábbal, a hasán kúszott húsz métert, a hátán ülő kisfiúval. Én meg bebújtam egy égő hűtőszekrénybe, magamra húztam az ajtót, és rám olvadt a műanyag borítás. A sziti értelmiségének elismerését és a mediális hírhe­dettséget mégis a Monty Cantsin rendezte Ellen-koldúsopera hozta. Cantsin alias Kántor István, a nemzetközi neoista mozgalom kanadai megalapítója és önjelölt vezére 1997-ben Magyarországon járt, és minket kért fel A neoista?! névkonspiráció faluszéli hyper-háló­zatát ellenképviselő transzformációs média irodák világban szétszórt ideiglenes hivatali helységeinek egyike megdermedt állapotban az időszámítás megszűnte utáni korból című kiállításának megnyitására. A társulat hét tagja bekötött szemmel, egy órán át térdelt a Fe­rencváros szegénynegyedében levő Black-Black Galéria járdáján, a két lánynak töviskoszo­rús Krisztus-kép volt a mellén. A bal kezünket koldulás helyett lazán csókra nyújtottuk, és mindenki előtt BAZD MEG A PÉNZED! A LELKED AKAROM! feliratú tábla feküdt. Percek alatt iszonyú tömeg verődött össze, plusz két tévéstáb. Durva rendőri beavatkozás, feljelen­tés illegális közterület-használatért és működési támogatásunk megvonása lett az „ügyből”. De nem bántuk meg.

– Később, ha jól tudom, fel is hagytál a reflexív színházi kísérletezéssel és másfelé terelő­dött a figyelmed. Miért?

– Az ezredfordulóra minden kísérleti ötletemet kilőttem, és mivel nem vagyok képzett ko­reográfus-rendező, elhagytam a mozgást. „Zenekarrá” alakultunk át, és diszharmonikus köl­tészeti-fónikus-hangszeres performanszokat (Tündérbordák, 2000 ütés, Bábel, Balkán Expressz, 1999–2002) komponáltunk. Paizs Miki khöömei-énekre, Gas pedig dobolni ta­nította az Opál társulatát. Kitalálta a „ritmikus meditációt”: ültünk a buddhista főiskola dōjōjában, harci seizában, és konyhai edényeken kellett hurkapálcikával gyakorolni, hogy azután lábasdob-állványon és acéltraverzeken függő hordókon folytathassuk. Dobosaink (Csapó Melinda ipar­művész, Kövér Gyuri faszobrász és mások) elismertek lettek a profi szférában is, és néhány neves dzsesszmuzsikus meghívott bennünket előzenekarnak. Per­sze soha nem mentünk el. A csoportból rövid időre kiváló „Sickratman” Miki és Györffy Tamás (Tokyo) hozták össze a magyar artrap első bandáját, a Bëlgát. Sokszor fellépett ve­lünk a fantasztikus Ladik Kati és Bárdos Deák Ági, a Kontroll Csoport karizmatikus énekes­nője is. Az Opál szellemét tükröző legfontosabb „koncertünket” 1999 augusztusában, a Szi­get Fesztiválon adtuk elő, ahol csak annyi információt közöltünk, hogy éjfélkor lépünk fel, valahol az erdőben. A 40 percig tartó 2000 ütés című performansz, amelyben pontosan kétezret ütöttünk, egy elhagyatott tisztáson zajlott, hangosítás nélkül, holdfényben. Úgy ját­szottunk, mintha a Carnegie Hallban lennénk, pedig csak egy eltévedt szerelmespár volt a közönségünk. Elégedetten és nyugodt szívvel mentünk vissza a bulizó, füvező, táncoló nép közé, azzal a tudattal, hogy megint nincs tovább.

– És tényleg nem volt tovább?

– 2004-től többet nem tartottam edzéseket és próbákat. Elváltam, rászoktam a cigire, hó­napokig a föld alá ittam magam ütős barackpálinkával. Nem is tudom, mit csináltam ezek­ben az években. A liberális politikai elit bukása után kinyírták a Kultiplexet, majd második klubunkat, a Merz Házat (2002–2005) is. A két helyünkön közel 800 ingyenes művészeti programot szerveztünk… Kati, Ági, Miki folytatták egyéni karrierjüket, Zoli interkontinen­tális hajókon lett sommelier, Gyuri visszament Erdélybe lovakat tenyészteni, Zsani egy olasz hegyi menedékházban főzött, Krisz, Melcsi és Edit gyerekeket szültek. Én közben ex­perimentális doku- és animációs filmekben dolgoztam, teljesen lemondva a színházról. De, soha ne mondd, hogy vége: 2008-ban a Magyar Dadaisták Szövetsége nekem ítélte a New Orwell Díjat és felkért egy ad hoc performanszra. Ekkor kezdődött az Opál ezred eleji idő­szaka – amatőröket és ismeretleneket vezényeltem, de maradt két penge szaxofonosom (Ruff Judy és Bajka Péter). Lélekben ott folytattuk, ahol abbahagytuk, de ez már az emlé­kezés és tisztelgés időszaka. Koncertet adtunk az öngyilkos Bada Dada (Dadalok, 2008) és a szívinfarktusban elhunyt Gas (Dadalok 2, 2009) emlékére, köszöntöttük Jancsó Miklóst a 90. (90. számú hadparancs a művészetek seregéhez, 2011) és Ladik Katit a 70. születés­napján (Titkos Ufo Party, 2012), két ateista temetést celebráltunk, felléptünk az örmény holokauszt elismertetéséért (Üvöltő kövek birodalma, 2012), dada kórusműveket (Utolsó dadaista szimfónia, A butaság szimfóniája, Az Admirális kiadó házat keres, Sirálybőgető, 2008–12), beat-költészetet (Seggfej!, 2009) és neoista propagandát (Ahora Neoismus!, 2013) daloltunk…

– Hol tart ma az Opál Színház, és hol a helye annak a művészetnek, amit áttelepülésed óta megszakítás nélkül folytatsz?

– Helyünk sehol nincs, talán nem is kerestük. A „kívülállás és elköteleződés paradoxonjá­ban” élünk és dolgozunk. Ez a fizikailag lélegző performansz-színház műfaji határterület, semmi sem tudja megőrizni, csak az élő emlékezet. Emlékekre utazunk, minden más a nagyművészet és mainstream dolga. Én már Jugoszláviára is kedvesen tudok gondolni: ez a húsz év valahogy kitörölte tudatomból a rosszat… Múlt héten az új Gödörben léptünk fel a párizsi Magyar Műhely hardcore-sorozatában, friss és fáradt tagok. A Mrt című „szuperfónikus” perfor­manszunkat adtuk elő, „neogyagya netpoézisre”. Rövidek és durvák voltunk, mint a punkok, haha. 2007-ben az iWiW közösségi portálon Uzenofal Disztrojer álnéven átírtam vagy száz bűnrossz verset még rosszabbra. Igazi gyöngyszem lett mind­egyikből, röhögésre és picsogásra késztettük a tisztelt publikumot, ahogyan azt Bada Dada mondaná. Ő augusztusban töltötte volna be az 50. évét – hiányzik nekünk ez a telepi „meg­váltó zseni” és „tűrhetetlen idióta”. Tiszta erők törtek felszínre a városban, nem tudta le­nyomni őket a krízis, munkanélküliség, pénztelenség. Itt van Kettős Tamás igazmondó rapbandja, és a QuarkTett ifjú titánjai, akik minden Beatles, Zeppelin vagy Neurotic számot hitelesen lejátszanak. Következő premierünk kedvesem, Falcsik Mari költő Nőket néző ké­pek kötetének bemutatója lesz november elején, három énekesre, két gitárra és tíz korsó barna sörre. Együtt dolgozunk, a csoportok összemosódtak, nem is tudom, van-e még Opál Színház. Ha van, akkor ez az. „A jövő útjai kifürkészhetetlenek…” Mersz Overgrundszoba­klubot építünk a Józsefváros egyik öreg házának emeletén, a harmadik he­lyünket, éppen a mosdó van soron. Mert „valahol otthon kell lenni” – mindenhol otthon kell lenni a világban.

Budapest–Szabadka, 2013 ősze

[nggallery id=364]

Megjelent a Tiszatáj 2014/4. számában