Komolyan komolytalan

A 39 lépcsőfok egy régimódi kémtörténet, regényként született 1915-ben, húsz évvel később Hitchcock megfilmesítette (igaz, nem némán, hanem hanggal) viszonylag komolyan véve a történetet. 2005-ben Patrick Barlow, ráérezve az avítt stílus karikírozásának lehetőségére és a sztori elnagyoltságából fakadó humorforrásra színdarabot faragott belőle, amit sikerrel játszanak világszerte. 

Barlow maga is színész ráadásul komikus, saját számainak a szerzője, így pontosan tisztában van a színpadi hatás mechanizmusával, az ütőképes show paramétereivel. Harminc szerepet osztott négy színészre, a karakterek zömét ketten játsszák, akik a színlapon Bohóc1 és Bohóc2-ként vannak feltüntetve. Nem is nagyon lehetne másként nevezni őket, hiszen a színpadi adaptáció tele van bohóctréfával és alakváltással.  

Nem csak emiatt számít mutatványnak a Bohócok működése, hanem mert a tempós történetszövés – ami szerint újabb és újabb helyszíneken járunk – igen gyors figura-átalakulásokat kíván, amit a szereplők a színfalak mögötti gyorsöltözésekkel abszolválnak. Férfi színészként nőt alakítani mindig hálás feladat, de itt a hím nemű mellékszereplők sem kevésbé unalmasak. Ha nem is mindig paródiái, minimum túlrajzolt típusai az adott karakternek, mint például a városi tejesember, a falusi skót gazda, a lelkes fehérneműügynök, és sorolhatnánk még hosszasan. 

Azzal egy pillanatra sem kísérletezünk, hogy a darab mélyére hatoljunk, mert nincs hova. Ez a színpadi mű nem akar mást, mint a színészeket parádés mókázással kényeztetni, s a közönséget felhőtlenül szórakoztatni. A történet bonyolítása a ponyvairodalom nagyvonalúságával és valószerűtlenségével zajlik, amit a blődli és a gegek nyelvén mesélnek el nekünk. 

A Szegedi Nemzeti Színház színpadán (az ugyancsak általa jegyzett 2013-as pécsi bemutató után) Horgas Ádám rendező a játékmester, vagyis a bevezetőben említett gamer, aki amellett, hogy remek érzékkel tupírozza fel a szituációk olykor nonszensz humorát, szokásához híven frappáns látványvilágot teremt a vetített, digitális trükkökkel megtűzdelt háttérváltásokkal. A virtuális miliőnek és az éles jelenetvágásoknak köszönhetően az előadás már-már filmszerűvé válik, ami nem csak az amúgy is tempósra írt mű dinamikáját erősíti, de az előadás élvezeti értékét is fokozza. 

A főszereplő egy (a darab elején még) gondtalan fiatalember, aki James Bond könnyedségével menekül végig a darabon. Egyedül ez a figura marad végig önmaga (vagyis csupán a Richardot alakító színész játszik egyetlen szerepet), nem is lehetne másképp, hiszen az ő kálváriája köré szerveződik a cselekmény. 

A darab kettős szereposztásban fut. Valamennyi színész kiváló munkát végez, vagyis kellően komolyan veszik a komolytalant, ami a vígjáték elengedhetetlen feltétele. Az alakítások között alig lehet különbséget tenni, annyira kötött a mű „kottája”. Richardot, vagyis Mr. Hannay-t Medveczky Balázs illetve Krausz Gergő játsszák, a többi szerepen előadásonként három-három művész osztozik, Ágoston Katalin illetve Csorba Kata, Borovics Tamás és Gömöri Krisztián, továbbá Barnák László és Rétfalvi Tamás. 

A párok a színház műsorrendje szerint cserélődhetnek, az általam látott alkalmakkor Krausz Gergő Ágoston Katalinnal, Medveczky Balázs Csorba Katával alkotott egy párt. Habitusuk másképp színezte a két előadást, zenei hasonlattal élve Krausz-Ágoston élesebb, Medveczky-Csorba lágyabb tónust hoznak, de ebben pont annyira nincs minőségi különbség, mint a dúr és a moll között. 

Bár a színésznőkre is jut pár zamatos átlényegülés, az igazi átváltozóművészek a Bohócok, akik nem is fogják vissza magukat. Pedig nagyon feszes koreográfia mentén, óramű pontossággal kell teljesíteniük, ezzel együtt (vagy épp ezért) tetőzik játékkedvük. Gömöri Krisztiánról tudvalevő, hogy milyen jó komikus, s partnereként Rétfalvi Tamás sem marad el mögötte, nem csoda hát, hogy a nagyobb meglepetést Borovics és Barnák okozták. Valószínű, Borovicsnak annyi komoly szerep után már épp jól jött egy vérbő clown feladat, amit az utolsó centiig ki is használ, s igen szórakoztató Barnák László játéka, aki ugyancsak egyik figurából a másikba pattanva bolondozik a színpadon. 

Az előadás nagyon régóta kész van, a próbák az előző nagy járványhullám alatt, tavaly télen zajlottak. Majdnem egy teljes év telt el tehát a közönség előtti bemutatóig, ám a produkciót nézve úgy tűnt, a kényszerszünet (vagy nevezzük inkább érési folyamatnak) csak olajozottabbá tette az előadást. 

Fotó: SZNSZ