Kicsik és nagyok szinkronja
A kaposvári egyetem színész szakos hallgatói egy-két év múlva (remélhetően) pályára lépnek, a Katonások meg… na, igen. A pályakezdők és a teljes fegyverzetben teljesítők között még sincs feneketlen szakadék, mert közös bennük a szakmai alázat és komolyság […]
A kaposvári egyetem színész szakos hallgatói egy-két év múlva (remélhetően) pályára lépnek, a Katonások meg… na, igen. A pályakezdők és a teljes fegyverzetben teljesítők között még sincs feneketlen szakadék, mert közös bennük a szakmai alázat és komolyság.
Csütörtökön este tízkor nyomot hagyó programot zárt a k2 Színház, Réti Anna és a szlovén Via Negativa előadásai után fanyarul jókedvű módon tett pontot a nap (majdnem) végére. Produkciójuk a helyspecifikus előadásokra kiírt pályázati munkák egyike, témahelyszínük a sokat látott Auditórium Maximum. Értelemszerűen az előadás itt zajlott, s ők a lehetséges, az egyetem épületéhez illetve konkrétan a nagy előadóteremhez köthető politikai és kultúrtörténeti események (itt volt a Paál István vezette Egyetemi Színpad „főhadiszállása”) helyett magát az alma matert, mint a legjobban ismert alapanyagot választották témául.
Pontosabban a saját iskolájukat, még pontosabban, úgy általában a színiiskolát, ahol a különböző tantárgyak oktatásával nem csak a diplomára, de – jobb esetben – az életre, nevezetesen a mai magyar, zilált és nem túl erkölcsös helyzetben lévő pályára is felkészítik tanáraik a hallgatókat.
Előadásuk nem a pénz körül forgott, ehhez még túl fiatalok, meg, hát ott a hit, az ösztöndíj, meg a családi háttér.
(Itt most, muszáj beiktatni egy kis kitérőt és felidézni a Kritikus szekció beszélgetéseit, amelyekben a független alkotók szinte minden esetben kénytelenek voltak szóba hozni a működésüket nehezítő anyagiak hiányát. Sosem ez volt a vezérmotívum, de az éppen terítéken lévő darab születésére, és Budapesten kívüli terjesztésére irányuló kérdések ezt a problémát is felszínre hozták.)
A kaposvári fiatalok előadása egyszerre volt a karikatúrája és keserű látlelete az egyetemre is beszivárgó, ellenségeskedésekkel súlyosbított hazai színházi viszonyoknak, amelynek a kerete egy gyorstalpaló, ám, de „diplomával” végződő színi kurzus volt, amelynek mi, nézők voltunk a résztvevői. A hatvan perces kiképzés nem hagyott üresjáratokat, egymás után zúdultak ránk a koraérett, de helytálló, s éppen ezért még jobban fájó helyzetjelentések oktatásról, önképről, kollegialitásról, érvényesülésről.
A pörgősre írt és rendezett (Fábián Péter és Benkó Bence munkája) előadás szimpatikus pillanati voltak, amikor a játszók (Sodró Eliza, Pallagi Melitta, Horváth Szabolcs, Rózsa Krisztián) kilépve szerepükből privát életük legégetőbb kérdéseit tárták a nagyérdemű elé. Óriási tett, mert a figuraalkotás az egy szakma, a pőre én megmutatása viszont a civil őszinteség – nem mindenkinek sikerülő – bátor kipakolása.
Pénteken a TÁP Színház Vlagyimir és Oleg Presznyakov, a hazájukban igen népszerű és gyakran játszott szerzőpáros „Cserenadrág” című abszurd, fekete humorú (Pesten két évvel ezelőtt bemutatott) drámáját hozta Szegedre, amelyet a kisszínházban játszottak. A fordítás (Tompa Andrea) révén hozzánk, vagyis a mi, ismerős világunkhoz asszimilálódó darab epizódos szerkesztésű, időcsavarban játszódó összerakósdi, amely egy átlagos család (példaszerű széthullását követő) elhullásáról szól. Amit már az elején megtudunk: az apa (Terhes Sándor) meghalt, az anya (Csoma Judit) épp új frigyre készül lépni, az apakép emlékével viaskodó fiú (Bánki Gergely) pedig rendőrségi hulladublőrként keresi a kenyerét.
Képenként váltakozva követjük a család életének jelen és múltbéli botlásait, illetve a fiú munkahelyi szituációit, amikor is a kihallgatást végző (elrajzolt) rendőrkapitány (Lengyel Ferenc) utasítására, és az aktuális gyanúsított vallomása alapján – mintegy hitelesítendő a kivitelezés valószerűségét – rekonstruálja az áldozat helyzetét.
Eleve a „foglalkozás” is abszurd, amit a diplomás fiú még csak nem is kényszerből, de szívbéli vonzalomból folytat, aminek nyilván oka van. Hogy mi, az a darab végén derül ki, hiszen az abszurd nem azt jelenti, hogy nincs ok és okozat, hanem azt, hogy elemelkedünk a rögreáltól, beengedjük az álmokat és vele a látszólag logikátlan – valójában számonkérő – tudatalattit, és máris tisztábban(?) látjuk azt, ami velünk történik, illetve, hogy egyáltalán mi, miért történik?
Itt a halál a fő motívum, amelyről az első pillanatban azt gondoljuk, hogy csak az elhunyt apa szelleme hozza elő, aztán persze folyamatosan gyilkosságokat követünk, a végén pedig megkapjuk a méretes fordulatot: mindaz, amit a színpadon láttunk, annak a felnőtt kisfiúnak a múltfeldolgozása, aki kinyírta az egész családot.
Az abszurd feltálalásához különös érzék szükségeltetik, aminek bővében van a direktori feladatokat ellátó Katona-színész Vajdai Vilmos. A történet többrétegűségét a megjelenítéssel is fokozta: a színpadképbe elhelyezett kivetítők az apa szellemét illetve a nyomozati munkát „dokumentálják”, a színpad fölötti vásznon pedig bizonyos részeknél, például az uszoda-jelentnél vagy a japán éttermi résznél az előadás pandanja forog az „eredeti” helyszíneken. Így bizonyos jeleneteket két példányban látunk egyszerre, élőben és vetítve, elképesztően pontos szinkronitásban.
A darab jó, az előadás príma, amit, mintegy szendvicsként a kaposvári k2 keretezett, ugyanis péntek este játszottak még egyet.
Ibos Éva
A képek forrása www.thealter.hu.
