tiszatáj | 2021. augusztus 5.

Kicsi életek

Élet és halál, kimért idő és öröklét, kilátástalanság és életigenlés. Nagy kérdések kis, bensőséges tablókon a 31. Thealter Fesztiválon… – IBOS ÉVA ÍRÁSA

Élet és halál, kimért idő és öröklét, kilátástalanság és életigenlés. Nagy kérdések kis, bensőséges tablókon a 31. Thealter Fesztiválon.

Csuda dolog a báb, mert az animáció kiemeli a gravitáció súlyából a témát, s mivel így „mesésebbé” válik, egyben filozofikusabbá is. Valószínű, a véletlen műve, hogy a Thealter Fesztivál mindkét bábelőadása a halállal foglalkozik, az viszont nem, hogy a bemutatók nem megrázzák a nézőt, hanem derűs nyugalommal töltik el. A halál mindig jelen van, ott van körülöttünk, legfeljebb nem vesszük észre. Ez, ha nem is pontosan szó szerint, el is hangzik a különös című Kacsa, Halál, Tulipán felnőtteknek szóló bábelőadásban. Ha viszont megpillantjuk, először megijedünk, aztán elkezdünk alkudozni és/vagy barátkozni vele. Ez mehet egy darabig, de, hogy ki nyer a végén, az nem kétséges.

Az ESZME előadását két, illetve két és fél alak játssza (ha a bábot is beleszámoljuk). A talpig feketébe öltözött Hannus Zoltán bábszínész mozgatja a méretes bunraku báb kacsát, a látszólag ártalmatlan, de végül kérlelhetetlen Halált a(z elején és a végén) koponya maszkot viselő, fehér ruhás Barna Lilla személyesíti meg. A piros tulipán, melyet végig a kezében szorongat, s amelyre nagyon vigyáz, jelentheti az élet szépségét, rövidségét és törékenységét. Fodor Orsolya szelíd, csendesen ható, megejtő előadást rendezett az alapanyagként szolgáló meséből.

A másik bábelőadás, A halhatatlanságra vágyó királyfi (MANNA Produkció) az idő mulandóságát, illetve az öröklét utáni epekedést helyezi középpontba Szálinger Balázs népmese ihletésű írása nyomán. Maróthy Anna Zorka e.h. bábrendező szimbólumos látványvilágában a pergő homok jeleníti meg az idő előrehaladtát, illetve az elmúlást. Nem a banálisnak ható homokóráról van szó (bár egy aprócska példányát a Halál a csuklóján hordja homok-karóraként), hanem szálldosó, marokkal a levegőbe dobált homokzáporról a megfelelő dramaturgiai pontokon, másrészt a játszók formálják is az anyagot, hol hegy, hol sírhant válik belőle.

Miközben a Halál és az Öröklét egymással perlekednek, a királyfi kalandos, hosszú utat jár be, de nem adja fel. Végül eléri célját, eljut a halhatatlanság birodalmába, amiről azonban kiderül, hogy hallatlanul unalmas.

A képzőművészeti ihletésű bábokat (melyek az őskori kultúra, illetve a kubisták plasztikájának a világát idézik) négy játszó mozgatja – Csarkó Bettina, Cseri Hanna, L.Nagy Attila, Tóth Mátyás -, s szétszedhetőségük révén különböző érzelmi, és létállapotokat képesek tükrözni. A költői hangulatú előadás után egyáltalán nem vitás, hogy sokkal érdekesebb megszabott ideig élni, mint a végtelenül eseménytelen öröklétben tengődni.

A 2018-as fesztiválon releváns élményt okozott a celldömölki Soltis Lajos Színház fergeteges Szentivánéji álom előadása Nagy Péter István rendezésében, aki idén az ottani színiiskolásokkal készült darabját mutatta be a szegedi fesztiválon. A Mielőtt meghaltál hasonlóan svungos és lüktető produkció, csak kevésbé jókedvű. Sőt. Témáját tekintve kifejezetten szomorú, mivel egy bárhol található lepusztult kisváros panelgyerekeinek sorstalanságát tárja elénk mozgalmas, szinte filmszerű módon. A pszichedelikus hatású (digitális) látvány felerősíti a tizenévesek kilátástalanságát és a szerektől remélt jobb közérzet csapdáit, s bár számítani lehet a végső tragédiára, a lépésről lépésre felépített (vagy inkább összefont) történetszálak mégis torokszorítóan kulminálnak. Behúzó és megtapadó előadást készítettek a fiatalok, melynek hatása mélyebb, ütősebb, és hosszabban tartó, mint a hasonló eseményeket közlő (de többnyire nem közlő), kopogó újsághíreké.

A Nézőművészeti Kft visszatérő vendég a Thealter Fesztiválon, most a Kicsibácsi, Kicsinéni meg az Imikém című darabot hozták el. Nem véletlen a címadás meseszerűsége, a színpadi mű Dániel András (többek közt a Kuflik sorozat szerzője) könyvéből készült, nem igazán az aprónépnek, tehát nem gyerekdarab. A hatása mégis olyasmi, mivel olyan tiszta (jó értelemben vett) naivitással és bájos egyszerűséggel ajándékozza meg a nézőket, mely érzések és állapotok alig-alig átélhetők a túlvezérelt felnőttkori üzemmódban.

Az előadás már az első mondatával felhőtlen derűvel  tölti el a közönséget, s ez az érzés az utolsó pillanatig megmarad. Nem sietünk sehova – szólal meg a darab kezdéseként Katona László (pizsamában), s akkor, ott, abban a pillanatban még bele sem gondolunk, hogy ez miért olyan felszabadító. A darab a felütés hangnemében és tempójában folyik tovább, a „cselekmény’” apró-cseprő akcióit kedvvel és türelemmel követő nézősereg odaadó támogatásával. Itt kérem, a reggeli felöltözés nem egy ész nélküli, óramutatókkal folytatott csata, de egy komplett, ráérős koreográfia, mint a többi, nap közbeni időtöltés, például a kávéfőzés szertartása, az ablakon való kitekintés („úgy sincs kint semmi”) mozzanata, vagy a falrepedések összeszámlálása.

Az eredeti műben a szereplők kicsik (pont, mint Dióbél királyfi), a színpadon nyilvánvalóan életnagyságúak, a tettek azonban pirinyók. A Kicsitrió cselekvései a siető ember számára minden bizonnyal fölöslegesek, hiszen semmi hasznuk. Katona László, Jankovics Anna és Jaskó Bálint harmonikus, életigenlő játékát Gyulay Eszter rendező miniatűr iránti érzékenységgel igazgatta színpadra.

Ibos Éva

Fotók: thealter.hu