Két tenor, akiknek Szegeden indult a pályája

BALCZÓ PÉTER ÉS HANCZÁR GYÖRGY A COSI FAN TUTTÉBAN

Kettős szereposztásban mutatja meg Mozart Cosi van tutte című operáját a Szegedi Nemzeti Színház. Az opera mindkét párja fiatal ember, s ezúttal mindegyiket fiatal énekesek keltik éltre. Mindkét előre tervezett tenor főszereplő kiesett. Végül azonban két olyan művész osztozik Ferrando jelmezén, akik régi ismerősök, pályájuk Szegeden indult. Balczó Péter Debrecenből származik, harmadik gyermeke a próbák alatt született meg, főképp a budapesti Magyar Állami Operaházban énekel. Hanczár György Békéscsabán cseperedett, ő viszont inkább külföldi színpadokon énekelt az elmúlt időszakban. Régebben is voltak már váltótársak egy szerepben. Szerepkörük részben hasonló, Ferrandót mindketten most éneklik először. A tenorokra gyakran jellemző féltékenység és rivalizálás azonban szerencsére nem bántja őket. Ugyanazokat kérdéseket tettem föl nekik.

– Hogy kell Mozartot énekelni?

Balczó Péter: Hát úgy, ahogy a kottában le van írva. Nem hiszem, hogy túl nagy különbség lenne Verdi, Puccini vagy Mozart éneklése között. A technika ugyanaz. Lehet, hogy Mozart nehezebb, de semmi esetre sem könnyebb. Az olaszoknál kicsit nagyobb szabadságunk van a kifejezésben. Mozartnál erősebbek a kötöttségek. A különbség a zenekar méretéből adódhat. Aki tud Mozartot énekelni, nem biztos, hogy Verdire is elég a hangja. Peter Schreier, a kitűnő Mozart-tenor, aki nemrég hallt meg, egyetlen Verdi-szerepet énekelt: Gastont a Traviatában. De aki tud Verdit énekelni, annak kell néha Mozartot is. Mondjuk ott van László Boldizsár, hogy egy harmadik kollégát említsek. Ő már sorra énekli az olasz spinto szerepeket, és nemrég kitűnő Belmonte volt a debreceni Szöktetésben. A Cosi nagyon szép zene, ez még hiányzott a Mozart repertoáromból. Ráadásul ez nem is egy szerep, hanem tulajdonképpen kettő. Mert Ferrando ugyanúgy, ahogy Gulielmo, magát is eljátssza, meg az álruhás alakot is.

Hanczár György: Ízléssel. Borzasztó stabil hangadás kell hozzá, és nagy technikai stabilitás, hogy az ember a frazeálásra tudjon koncentrálni. Mozart a legkötöttebb énekesi szempontból. Ugyanakkor a Mozart-operák követelik a legtöbb háttérmunkát, a legtöbb együttes próbát, mind a zenészeknél, mind az énekeseknél. Nála, és különösen a Cosiban kevesebb a nagy, népszerű ária. Inkább olyan ez az opera, mint egy nagy kamaramuzsika. Ezáltal énekesi szempontból hálátlanabb, mint a későbbi bel canto slágerek, ahol az áriákat hatásos magas hangokkal lehet befejezni. És azért is hálátlan, mert ha az ember jól énekli, akkor a nézőnek az a benyomása, hogy hát ez a világ legkönnyebb dolga! Hazamegyek és én is megcsinálom. Van egy mondás, hogy Mozart segít megtalálni a szép hangodat. Technika egy létezik, de stílusból sok van. Ez a mű más stílus, más a zenei környezete, ezért az énekesektől is másfajta megoldásokat követel. Itt nagyon lényeges, hogy az ember pontosan tudja, hogy a többi szólam és a zenekar hogyan hangzik a színpadon. Ha az ember itt nem koncentrál a többiekre, akkor könnyen kívülálló marad.

– Volt már olyan szerep, amelyet több színházban, más rendezésben is énekeltetek. Akkor az a figura lényegében ugyanaz marad, vagy a körülmények függvényében átalakul?

H.Gy.: Persze ha más a karmester, a rendezés, akkor az ember máshogy formál meg egy szerepet. Ez nem is feltétlenül tudatos. Mások a kollégák, a partnerek, más energetika találkozik a próbákon. Az énekes máshogy inspirálódik. Például az Ory grófját vagy a Sevillai Almaviváját énekeltem már több rendezésben. Második-harmadik alkalommal nem is máshogy énekel az ember, hanem „többül”. Több embertől kapsz instrukciót, többször rágod végig a szerepet.  Külföldön azt tapasztalom, hogy a karmesterek specializálódnak egyes szerzőkre vagy stílusokra. Így aztán azt nagyon-nagyon mélyen ismerik, a pálcájukon sok-sok Don Ottavio vagy Almaviva megy keresztül, és ezért aztán specifikus tanácsokat tudnak adni az előadóknak, elsősorban a stílust illetően.

B.P.: Nemrég lett vége az Erkel Színházban egy Denevér-sorozatnak. Már 5 éve éneklem Alfredot, de csak most éreztem úgy, hogy nagyjából jó vagyok benne. Belmontéval is másodszor találkoztam, és máshogy álltam neki. A figura alapvetően az első előadásban, rendezésben teremtődik meg, de később gazdagszik. Az évek előrehaladtával egy kicsit változik az éneklés, de a rendezéstől és a partnerektől is változhat. Hatással vagyunk egymásra.

Az operában gyakoriak a szokatlan rendezések, amikor például a darabot átteszik más korba vagy helyszínre. Ez a Cosi is meg lesz csavarva kicsit. Ezt könnyen veszitek?

B.P.: Abszolút el tudom fogadni, több ilyen rendezésben vettem részt. Ha nincsen magából kifordítva a darab, akkor teljesen el tudom fogadni.

H.Gy.: A közeg alternativitásának a mértékétől függ. A pályám Alföldi Róbert Varázsfuvolájával indult, amely elég messzire elrugaszkodott az eredeti történettől. Van egy zseniális rendező, elővesz egy klasszikus, és van bátorsága, intelligenciája és nem utolsó sorban inspirációja, hogy teljesen mást csináljon belőle. Amikor a koncepció nem öncélú, akkor sokat hozzáad egy operához, az előadást nagyon élővé teszi. Ha pedig ez még jó énekléssel is párosul, akkor csoda tud létrejönni. De ha a rendező egyetlen gondolta, hogy mindegy mit csinálunk, csak más legyen, mint az eddigiek, az nagyon rossz. Halkan megjegyzem, hogy Alföldi elképzeléséért az elején nem rajongtunk. De aztán ahogy haladtunk előre a próbákkal, kiderült, hogy nagyon alaposan átgondolta, mit akar, és a végeredményt mi, énekesek is nagyon szerettük. Ma a rendezők gyakran effektekben, vizuális hatásokban gondolkodnak, és az kipukkad hamar. És ha én se értem, akinek ezt elő kellene adni, akkor teljesen biztos vagyok benne, hogy a néző sem érti.

– Mit jelent a pályátokon Szeged?

B.P.: Tíz éve volt már a Traviata, amellyel nyertem az Armel Operafesztiválon. Azt is Juronics Tamás rendezte, mint most a Szöktetést. Azóta itt elénekeltem a Pillangókisasszonyt, a Rigolettót, a Francesca da Riminit, a Csárdáskirálynőt, A sevillai borbélyt, vagy Ottót a Bánk bánban. És voltak koncertek is. Kiesett 3-4 év, amikor nem tudtam ide jönni. Hívni hívtak, de nem tudtunk időpontokat egyeztetni az Állami Operaházzal. Idén pedig ez a Cosi már a második bemutatóm lesz, mert Rinuccio is voltam a Gianni Schicchiben.  Nagyon szeretek itt énekelni. Ki merem jelenteni, hogy itt lettem énekes. És az, hogy olyan mester, mint Pál Tamás 80 évesen is ott ül minden próbán, az páratlan! Szegeden van idő alaposan bepróbálni és kidolgozni mindent. Ez másutt ritkán adatik meg.

H.Gy.: Nekem azt jelenti, hogy hazajövök. Itt mindig itthon vagyok. Itt kevésbé fáradok el a munkában, mert olyan remek közeg vesz körbe, olyan pozitív emberek vannak körülöttem. Itt nekem kezdőként bizalmat szavaztak, itt tettem meg első szakmai bukdácsolásomat. Szeged az a város, ahonnan elindultam. Operaénekesként itt kezdtem el létezni Andrejcsik István szakmai szárnyai alatt. Itt énekeltem első főszerepemet, Taminót. A Simándy-verseny megnyerésével indulhattam el a nemzetközi vizeken. Aztán énekeltem még a Bánk bánban és a Szerelmi bájitalban. Érdekes ez a mostani eset is. Ferrando szerepére fölkértek, de nem vállaltam el. Elkezdte próbálni egy másik kolléga, de vele nem tudott időpontot egyeztetni a színház, s akkor újra fölhívtak. Erre azt mondtam: nem lehet véletlen, hogy másodszor is szólnak, ezt el kell vállalnom! Meg az is fölötlött bennem: milyen régen énekeltem már Szegeden? Pedig nagyon szeretem a várost is, a színházat is, a kollégákat is. Ritka a színházi világban, hogy egy közeg ilyen összetartó. Hogy akarnak beszélgetni a szünetekben, nem mindenki rohan haza próba után.

– Mondd meg őszintén, Gyuri, mit gondolsz Péterről?

H.Gy: Én Pétert egy szép és érzékeny hangú, alázatos kollégának ismerem.

– Péter, mondd meg őszintén, milyen énekes Gyuri?

B.P.: Sajnos tehetséges… Ráadásul szép a hangszíne is, és jó technikával énekel. A színpadon is fölszabadult és magabiztos. És ami legalább ilyen fontos: van közepe hangjának, ez egy testes, erőteljes lírai tenor. Egyelőre marad Mozatnál, Rossininél és Donizettinél, de 5-10 év múlva szerintem simán elénekelhet több Verdi szerepet is. De ezt majd eldönti ő. Nem féltem, okosan építi a pályáját.

Márok Tamás