KAMASZK kamaszokkal

BESZÉLGETÉS BALOG JÓZSEF SZÍNÉSZ, RENDEZŐVEL AZ ARADI DIÁKSZÍNJÁTSZÓKRÓL

A Szegeden élő Balog József sok éve tagja az Aradi Kamaraszínház társulatának, ahol számos sikeres előadás fűződik nevéhez. Hogy csak néhányat említsünk, megrendezte itt Örkény Tótékját, Heiner Müller Kvartettjét, a Háljunk egymásba járni – Petri Györgyben a nők című kétszemélyes előadásnak pedig ő az egyik szereplője. Húsz éve, hogy létre hozta és szervezi a Szegedi Thealter Fesztivált, alapítója a MASZK Egyesületnek, melynek elnöke. A sokoldalú személyiség, alternatív színházi szakember az elmúlt évben Aradon a Csiky Gergely Főgimnázium tanulóiból az Aradi Kamaraszínház és a MASZK égisze alatt újjá alakította a diákszínjátszó csoportot, mely a KAMASZK nevet kapta. A színjátszók 2016-ban a Szépek és szörnyek című improvizációs játékot mutatták be, az idei tanév végén pedig Shakespeare Vihar című színművének átdolgozását, a Willi és Vihar című előadást láthatta a közönség. Az Aradi Kamaraszínház vezetősége abban bízik, hogy a gimnázium évente megújuló, és tagokat cserélő diákszínjátszó csoportja idővel a fogyatkozóban levő színházszerető közönség utánpótlásának bázisát jelentheti majd. Balog Józseffel, a diákokkal való együtt munkálkodás eddigi tapasztalatairól beszélgettünk.

– Mennyire vevők a színházra az aradi gyerekek, vannak már tanulságok?

– Ez a két félévecske inkább kísérletezés volt, arra elég, hogy megismerjük egymást, kiderüljön, hogy ezek a kamasz fiúk, lányok mit tudnak a színházról és egyáltalán miért vállalkoznak arra, hogy a sok tennivalójuk mellett kéthetente két délutánt együtt töltsünk. Először nem mertem valamiféle kötött formához nyúlni, az első előadásunk egy szabad improvizációs játék, egy etűd fűzér volt, amiben a gyerekek személyisége meg jól tudott nyilvánulni. A következő félévben aztán már darabot választottam, Shakespeare Viharját, ami a felnőttek számára is nehéz színház és többnyire a rendezőknek is beletörik a bicskájuk, de a gyerekek nagyon szerették, mert jó figurák vannak benne. Egy nagyon leegyszerűsített erősen húzott változatot csináltunk meg, amiben több szerepet is játszott benne egy-egy ember, a munkában nem a színészi képesség volt az elsődleges szempont.

– Kicsit olyan volt, mint egy vizsgaelőadás?

– Igen olyasmi, mintha egy tanulmányféle, aminek előadás formája van. Sokat lehetett öltözni, sminkelni benne, és lehetett figurákat kitalálni, nagyon szerették a gyerekek ezt a szikárabb, de az ő kamasz hevületükkel bőségesen feltöltött anyagot. A nézőknek is tetszett, bár azt mondták nem nagyon értik. Ha hiányzik egy iskolából a drámaoktatás, a színházi nevelés, a drámapedagógia, akkor nagyon nehéz a diáknézők tudására alapozni. Tehát mikor a mi diáknézőink azt mondták, hogy „nem értjük, de tetszik”, az már azt jelentheti, hogy érdemes volt tizenhat-hét éves fiatalokkal úgy foglalkozni, hogy egy történetbe ágyaztuk az ő élményeiket. A munka majd egy könnyebb anyaggal folytatódik, én most kétszer is „beelőztem”, mert improvizálni egyébként akkor szoktunk, mikor már sok készség van a birtokunkban, darabot meg akkor csinálunk, amikor már legalább három négy könnyebb anyagon túlestünk. Én visszafelé haladtam.

– Ez afféle teszt volt, hogy mit bírnak ki a gyerekek? Milyen szellemi és lelki rétegek vannak, amiket meg lehet velük érintetni?

– Valahogy így.

– A színházi gondolkodást egy szűz területen hogyan lehet elkezdeni?

– Először is üljünk le és nézzünk körül. Nézzük meg, hogy mások a civil élethelyzetekben hogyan viselkednek. Vizsgáljuk meg, valaki miért lehet dühös, vagy miért lehet vidám, miért szeret bizonyos szituációkat, vagy miért nem. Egyik embert miért lehet könnyen megközelíteni a másikat miért csak nehezen? Megkérdezem a gyerekeket, hogy szoktak-e ilyesmin gondolkodni? Indirekt módon sokat szoktunk beszélgetni a szülői háttérről, és ritkábban iskolai helyzetekről is. Elhallok a beszélgetésükből egy fél mondatot, amiben szerepel valakinek az édesapja, barátnője, tanára, s a dialógusban észreveszek szimpátiára, unszimpátiára, esetleg ellenállásra, lázadásra utaló megnyilatkozást. Akkor úgy alakítom a következő szituációt, hogy erre rákérdezhessek. Hogy megtudjam, amit hallottam ez egy kiérlelt meggyőződés-e, vagy csak egy primér vélemény. Tartozik-e ehhez valami szituáció, ha igen, akkor beszéljünk róla. S akkor kiderül, hogy ok okozatiság felfejtése közben valamelyest a mélyére lehet menni az elhangzott mondatnak, amiről kiderülhet, hogy inkább csak eltakarja a viselkedést. Föl lehet valamit fejteni abból, hogy hol akadt el a kommunikáció például egy tanárral. A tárgyat vagy a tanár habitusát nem szereti a gyerek? Esetleg azt, hogy a tanár csak számon kér, vagy kirekesztette a gyereket valamiért?

– Ez lélektan valahol…

– Az, de csak annyiban, amennyiben minden szituációnak van előzménye, története. Minden helyzetről, ami véglegesnek tűnik, a felfejtésnél kiderül, hogy elmozdíthatók benne a szereplők. Ezt kapcsoljuk aztán szerepekhez. A viselkedésekhez keresünk pró és kontra kulcsokat, s ezeket mozgatjuk. „Te az előbb gyűlölködő voltál és haragos, most bocsáss meg a másiknak és legyél könnyed. Most próbálj megengedő lenni, most engedd, hogy ő öntse rád a haragját. Most legyél te kíváncsi őrá és kérdezz vissza!” Ezek nagyon apró dolgok és általában a viselkedéseinknek – főleg a még ki nem alakult személyiségeknél – nagyon sok felszíni vetülete van. És a mindennapokban nincs idő a felszín alá, a dolgok mélyére menni. Én próbálom arra serkenteni a fiatalokat, hogy ne hagyjunk annyiban egy szituációt. Ne hagyjuk, hogy egy-egy mondatot a levegőben maradjon. „Én azt utálom!” – mondja valaki és akkor ebbe mindenki belenyugszik. Én meg azt mondom, hozzuk le a problémát a levegőből a földre és járjuk kicsit körül. Nézzük meg, hogy egy ilyen mondat miből született. Mikor a Vihar című darabban Prospero haragszik Ferdinándra, és Ferdinánd nem érti miért, akkor azt mondom, „ez éppen olyan, mint mikor a szülő vagy a tanár haragszik rád és te nem érted ezt a haragot, mert nem tudod, mi húzódik mögötte. Prosperó története az, hogy elűzték az országából, kitették egy szigetre, és ezért bosszút áll. Álltatok már valakin bosszút?” És akkor elkezdjük a szituációkat sorolni ezekről beszélgetni, aztán etűdözni, improvizálni és utána, ami ezekből kell majd nekünk, azokat rögzítjük. „Figyelj a másik szereplőre, találd meg az ő igazát. Ha valakit elűznek a földjéről, az joggal lehet dühös, nem? No jó, de akkor Pospero miért bocsát meg később?” Megkérdezem a gyereket, hogy voltak-e hasonló szituációban és meg tudtak-e bocsátani? És akkor kiderül, hogy a gyerekek valóságos megtapasztalását illetően, nagy-nagy lyukak vannak, amiket nem töltenek be a felszínes mondataik, kiszólásaik. És akkor megpróbálunk valami élő világot varázsolni ezekre a helyekre. Persze mindez nagyon apró lépésekben történik

– Milyen rálátásod lett a gyerekek mindennapi életére, közegére?

– Ebben az intézményben mindenki magyar, a tanárok, a gyerekek, az óvodától az egyetemig mindenki egy klubban van. Ez egy nagyon szűk szegmens, amibe mindnyájan reggeltől estig be vannak fogva. Mindenki be van szorítva az anyanyelvbe, egy félig meddig idegen környezetben és fönn kell tartania egy burkot, ami nem védő burok, hanem inkább hárító. Ezeknek a gyerekeknek sokat kell olyan magyar emberek között lenni, akiket nem feltétlenül választanál barátjuknak, ha nem lennének ebben a kisebbségi helyzetben. E gyorsan változó világban a gyerekek hisznek is a felnőtteknek, meg nem is. Nem tudják, hogy, ha ez a környezetük, ami, akkor mik is a kötelezettségeik? Mert magyarok, hogyan viszonyuljanak egy román barátjukhoz? Hogyan viszonyuljanak egy másik ország történelméhez, Magyarország történelméhez, hogyan függ össze a kettő? Úgy látom, hogy a gyerekek ezekben a dilemmákban teljesen magukra vannak hagyva. Nem képes őket segíteni se a szülő, se az iskola. Egy kamasz egyébként is tele van kétellyel, a saját kis a világának se ismeri a határait, nem tudja, mi a fontos, mi nem. De ha ehhez még egy másik nyelven is kell tudnia beszélnie, az nagyon nehéz lehet.

– Ebbe a nehéz identitás keresésben a színjáték, mint családon és iskolán kívüli élmény adhat-e kapaszkodókat?

– A tanulságok nem esztétikaiak, nem színháziak. Ezek a kamaszok a közös munkáról úgy hiszem, azt gondolják, hogy jó együtt lenni. És azért jó együtt, mert amit elterveztünk azt sikerült megvalósítani, nézők előtt is megmérték magukat. És ennek az eredménye kicsit átsugárzik az együttlét más területeire is. Elutaztunk Szegedre jó élmény volt. A közönségre is átsugárzott, hogy a szereplők jól érzik magukat. És ez nem a dilettáns vagy a kókler jóérzése volt.

– Ebben az úttörő munkában mit könyvelhetsz el személyes sikeredként?

– Tudom, hogy kiben mit nyitott meg ez az együttlét, több emberrel teljesen másképp kommunikálok, mint egy évvel ezelőtt. Személyes és pillanatnyi dolog ez, mert nem tudom, hogy jövő tavaszra kik és hányan maradnak velünk, hiszen ez egy gimnázium, ahol a húzó emberek éppen mindig a negyedévesek és azok elmennek, s nem tudni milyen újabbak jönnek majd?

– Mit gondolsz, a te színjátszósaid az aradi színházlátogatók körét fogják-e jelentékenyen bővíteni?

– Itt olyan erős a hétköznapi prés, hogy luxus színházat csinálni. Aradon a színház nem része a kultúrának, csak egy nagyon szűk réteget egy gyorsan öregedő, gyorsan fölszívódó két-háromszáz embert érdekel. És ez az igény nem tud eszkalálódni, az érdeklődők nem hoznak be újabb és újabb tömegeket. Ez a tizenöt fiatal, aki velem és az aradi színházzal kapcsolatba került, az elmúlt másfél évben több színházi előadást látott, mint az összes többi együtt véve. De tudom, hogy nem lehetünk türelmetlenek, hiszen ez a dolog természete.

Pacsika Emília

Fotó: Révész Róbert