Jöttem, láttam

KISS MÁRTON: BELSŐ GYERMEK

Azt hiszem, kevesen tudják, hogy Budapest hetedik kerületében, két percre a Keletitől, remek kis színház működik a Bethlen Gábor téren. Neve nem túl fantáziadús, viszont komoly múltja van: Bethlen Téri Színháznak hívják. 1929-ben nyílt meg a Kellér Dezső főrendezte kabaré otthonaként, Rákosi Tibor tulajdonlása alatt. 1833-tól kezdtek benne „egész estés” darabokat játszani. Olyan jelentős színészek léptek a pompás terem színpadára, mint Csortos Gyula, Sulyok Mária, Fedák Sári, Kiss Manyi, Gózon Gyula, Feleki Kamil… Utolsó főrendezője az a Hont Ferenc volt, aki megálmodta 1933-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokat. Harminchéttől filmszínházként szuperált, nyolcvanhatban zárták be a Bethlen mozit. Helyiségében később dolgozott a Rock Színház, a Közép-Európa Táncszínház, melynek az utóbbi öt évben állandó otthona volt. Idén januártól a Bethlen Téri Színház állami támogatás nélkül, önerőből tartja fent magát[1]. Közhasznú társaságként klubot, galériát működtet, színházi előadásokat fogad be.

Itt láttam a héten Kiss Márton: Belső gyermek c. darabját, a szerző rendezésében, három egészen kivételes karakterű és tehetségű, fiatal színművész (Bartsch Kata, Guary Szandra és Kroó Balázs) congeniális elővezetésében.

(Erről a szóról – congeniális – sokáig azt hittem, hogy a zseniális felső foka lehet, de nem: kortársinak fordítanám. Finomabban: hasonlóan gondolkodó, lélekben rokon.)

Hogy kortárs szerző kortárs előadása kezdődik, azt már abból is látszott, hogy a játéktér nem az eredetileg 500 (!), ma 150 főt befogadó színházterem színpadára „épült”, hanem a hagyományos széksoraitól megfosztott földszinti nézőtér közepére. A kábé nyolc méter átmérőjű játszóteret 50-56 szék fogta körbe, két dolgot is előrebocsátva ezzel:

1. Az alkotók nem számítanak a tömegek rohamára.
2. Előadásukat intim közelségű találkaként képzelik el.

Igazuk volt. Nem rohamozták százak a pénztárat – olyan ötvenen lehettünk kíváncsiak a Belső gyermekre. Az intim találka is bejött: bensőséges, szép előadást láttunk. Igazi élmény volt.

Ha beütöd a Google keresőjébe a két szót (belső gyermek), akkor a számomra gyanúsan tudománytalan hangzású kineziológusi mesterséget űző hölgyek honlapjai vagy blogjai ugranak elő, akik – egyéb hókuszpókuszok közt – elveszett lelki békénk megtalálását, helyreállítását ajánlják fel. Átok, rontás és mágia alacsonyrezgésű energiáit képesek közömbösíteni, vagy méginkább: magas rezgésű, pozitív energiává transzponálni, hogy Fényt, Megvilágosodást, Pozitív Értékítéletet, Igazságosságot kívánhassunk mindazoknak, kiket eladdig kevéssé szerettünk, így (többek közt, vagy talán elsősorban) megvetett önmagunknak.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy magam is átestem efféle agymosáson, sietek közölni: épp úgy nem vetettem alá magam az ajánlott „kezelésnek” mint a Füge[2] és Pulzus Társulás[3] tagjai, épp úgy nem gárgyultam meg, mint a szerző/rendező. Érzelmesen karcos iróniával kezeljük belső gyermekünket.

Történetünk hőse Botond, harmincas fiatalember, óvodapedagógus és ovibetörő, egy személyben. Belső gyermeke nem hagyja nyugodni, azaz szeretetlen gyermekkorának elfojtott emlékei taszigálják a képzelt és a valódi világ közt ide-oda; nehéz eldönteni, melyik a komiszabb és képtelenebb. Kiss Márton író, rendező a rendszerváltás utáni Magyarországon nőtt fel, élményei, látásmódja innen valók.

(De utálom az ilyen szavakat, mint „látásmód”, vigyázz, Édes Gabi!)

Szóval szerzőnk a mai kor (Magyar valóság) fésületlen kedvenceként lát és láttatja a kedélytelen, zűrzavaros, minden értéktiszteletet nélkülöző katyvaszt, amiben fel kell nőnie. Hőse kétségbeesetten, már-már hamleti elszántsággal küzd azért, hogy rendet tegyen – legalább önmagában. Hogy biztosan tudja végre: mi, micsoda. Mi a közmunkaprogram, amely kenyeret ad neki, ki az a nő, aki „szerelmes” belé, lehet-e a hazugság profi foglalkozás, satöbbi, satöbbi, nem mondom el. Bár van történet, és benne remek karakterek (egy hasadt lelkű óvónéni, egy kíméletlen akaratú projektvezető asszony, valamint annak frissdiplomás orvos lánya, na meg Botond, a hős), a történetnél mégis fontosabb[4] talán az a megelevenedő vízió, amelynek mi, a játéktér peremén ülők is részesei (és egyúttal részei) vagyunk a magunk blazírt pofájával, távolságot tartó mosolyunkkal, röhhentéseinkkel – vagy éppen lányos zavarunkkal, mit az alapvetően ironikus, szatirikus játék időnként szívbemarkolóan komollyá forduló pillanataiban érzünk.

Jó a szöveg, a szavak. A játszók hiteles személyiségű, képzett színészek[5], remek tempóérzékkel, komédiás kedvvel, mégis valahogy „elkötelezetten” alakítanak, mintha hinnének abban, hogy a játéknak van értelme, célja, ráadásul ez a cél fontosabb, komolyabb, mint a színész-lét charme-ja. Az ő kedvükért (a színész már csak ilyen, még akkor is, ha „alternatív”) leírom még egyszer a nevüket: Bartsch Kata (csinos, energikus, tisztán beszél), Guary Sandra (bővérű, kíméletlen komika), és Kroó Balázs (kétméteresnek tűnő, lánglelkű, elhivatott, nagyon okos). Valamint a szerző, Kiss Márton, aki rendezőként kordában tartotta csapongásra is hajlamos, komoly írói tehetségének belső gyermekét. Feszes tempót diktálva, egyszerűen és világosan meséli el a (korántsem egyszerűen felrakott) történetet, nem a színészeit, nem is egy előadást, hanem minket, nézőket „rendez”: az ő akaratának megfelelően dőlünk előrébb vagy hátrább a székünkön, nevetünk, csodálkozunk, meghatódunk.

Radnóti Sándor esztéta mondta (vagy írta) valahol: igazi művészeti termék az a valami, aminek társaságában jó időzni. A Belső gyermek előadása ilyen. Nézzék meg, minél többen!

  Édes Gabriella