Interaktív társasjáték a közönséggel

– Miért ír darabot egy rendező, amikor megszámlálhatatlanul sok klasszikus és kortárs, hazai és külföldi közül is választhatna?

– Az írás számomra nem egy vadonatúj dolog, sok adaptációt írtam már. Az is tulajdonképpen adaptáció, amikor valamilyen klasszikus drámai alapanyagot úgy dramatizálok, hogy maibb legyen. Olyan film- és regényadaptációk is vannak a hátam mögött, amelyek már megköveteltek valamiféle írói munkát. Egy új darab annyiban más, hogy itt nem volt támaszom.

– Az 1984-ből színpadi verziót készíteni azért egészen más munka lehetett.

– Érdekes volt, mert Orwell regényében alig van párbeszéd. Ott a dramatizálásban a legnagyobb kihívás a telekép kitalálása volt. A regényből csak annyit tudunk meg, hogy folyamatosan megy, de hogy mi látható rajta, azt úgy kellett kitalálni, hogy passzoljanak a szövegekhez. Különben a pandémia idején több darabot is írtam, azaz a kényszerű leállásokat drámaíróként próbáltam átvészelni. Az Én vagyok én, te vagy te című monodrámát még a pandémia előtt írtam.

– Mi volt a kiindulópontja, honnan az ötlet?

– Olvastam egy újságcikket egy többszörös személyiségzavarral küzdő amerikai hölgyről. Olyan elképesztően érdekesnek tűnt az élete, hogy rögtön úgy éreztem, ez a dramatikus történet színházért kiált. Önmagában már a karakterváltás is nagyon inspirált, hogy a színpadon történjen meg.

– Jutalomjáték a színész számára.

– Mindenképpen, bár ez a történet engem leginkább filozófiai szempontból izgatott, mert megvisel az a polarizáltság, ami ma a társadalmunkat jellemzi. Mindenki egy kis burokban él, mindenkinek van egy saját képe a valóságról, és borzasztóan nehezen fogadjuk el mások valóságát. Ez az anyag erősen felveti a kérdést, hogy amikor az énünk több személyiségre esik szét, és mindegyik más valóságot él meg, van-e bennünk annyi tolerancia, hogy elfogadjuk: nem csak az a valóság létezik, amit mi érzékelünk. Ez a probléma izgatott leginkább.

– Hogyan választasz darabot, amikor nem magad írod?

– Gyakran eleve darabokra kapok felkéréseket, az egyszerűbb dolog. Egy időben megszállott Shakespeare-rajongó voltam, nagyon sok darabjával foglalkoztam. Szegeden is a Szentivánéji álommal mutatkoztam be rendezőként. Shakespeare mitikus világa roppant közel áll hozzám.

– Adaptációidat és a saját darabodat is a lázadó dramaturgiák közé lehetne sorolni, azaz elég messze állnak a hagyományos drámai formától.

– Nagyon izgatnak azok a történetek, amelyek a valóság és az álom határmezsgyéjén játszódnak, talán azért is, mert szeretek összművészetben gondolkodni. Az ilyen darabok inspirálnak arra, hogy zenében és képzőművészetben is megfogalmazzam őket.

– Az Én vagyok én, te vagy te című monodrámát két szereposztásban állítottad színpadra, a premieren Csorba Katát láthatta a közönség, majd Menczel Andrea is bemutatkozott Fehér Éva szerepében. Mi volt a célod ezzel?

– Alapból rájuk gondoltam, mindenképp a társulatunkból szerettem volna két színésznőt. Mindketten nagyon alkalmasak erre a fajta munkára. Már korábban meghoztuk ezt a döntést, amit a pandémia miatt később a biztonsági szempontok megerősítettek. Így is csúszott a bemutató időpontja, hiszen a próbafolyamat alatt Kata és Andrea is megbetegedett. Az előadás érdekessége az is, hogy a két színész elképesztően másmilyen, így érdemes megnézni mindkettőjükkel, mert a tapasztalat megdöbbentő lehet.

– Roppant kockázatosnak tűnik ez a darab abból a szempontból, hogy a játszó színész hihetetlenül kiszolgáltatott az aktuális közönségnek.

– Sok interaktív előadást csináltam már színész koromban is, így van abban tapasztalatom, hogyan lehet megmozdítani a közönséget, eloszlatni a félelmüket. Ennek sokféle technikája van, ami átadható a színészeknek.

– Komolyan tréningezted is erre őket?

– Abszolút! Kilencven perc az előadás, ami elképesztő koncentrációt igényel a színésztől, ráadásul több jelenetnek van a, b és c változata is, attól függően, hogy mit reagálnak a nézők. Szerintem hallatlanul izgalmas dolog improvizálva reagálni a történésekre. Még fiatal koromban csináltam utcaszínházat. Kis túlzással minden színésznek kötelezővé tenném ezt, mert nagyszerű iskola az utcán megnyerni a közönséget. Ha jó vagy, akkor megállnak, ha rossz, továbbmennek. Rögtön közvetlen visszajelzést kap arról a színész, hogy megfelelő energiaszinten játszik-e. Számomra hallatlan tanulságos volt az utcaszínházazás, úgy gondolom, elég közel van ehhez az interaktív színház is. Bevallom, legjobban a bemutatótól féltünk, mert tapasztalataink szerint a premierközönség szokott a legvisszafogottabb lenni, ezért is nagy élmény volt, hogy nagyon jól sikerült a premier.

– Miként az 1984-ből vagy más rendezéseidből, ebből a darabból is könnyen következtetéseket vonhat le a néző a világlátásodról, értékrendedről. Fontosnak tartod ezt?

– Igen. Bármit rendezek, írok, azt magamból fogalmazom meg. Azért csinálok színházat, mert közlési vágyam van a néző felé, és ez az én értékrendemből táplálkozik. Ebben a darabban is van egy figura, amelyik szélsőségesen fogalmazza meg a manapság gyakran hallható propagandaszövegeket. Ez a figura itt nagyon fontos karakter, mert abban a buborékban él, amiről már az előbb beszéltem. A mai Magyarországon szép számmal élnek emberek, akik újságcikk címekbe vannak bezárva.

– A Horgas testvérek egymás között szoktak politikáról, közéletről, színházról beszélgetni?

– Természetesen szoktunk, bár számomra színházi kérdésekben a legmérvadóbb a feleségem, Botos Éva véleménye. Ő az én tesztközönségem. Szokott is panaszkodni, hogy sohasem látja szűz szemmel az előadásaimat, mert otthon mindig kivesézem, így már mindent tud a darabról. Éva hallatlan jó dramaturgiai érzékkel tud segíteni, rögtön észreveszi, ha valahol biccenés van, és jó ötletei is akadnak a hibák kijavítására. Hallgatok rá.

– Egy másfél órás monodráma óriási kihívás a színész számára nemcsak fizikailag, hanem koncentráció szempontjából is.

– Dolgok, amikért érdemes élni címmel Pokorny Liának csináltam már egy hasonló interaktív előadást, így nagyjából tudtam, mire vállalkozom. Kata és Andrea persze nem. Azt gondolom, a hagyományos darabok mellett az ilyen típusú rendhagyó előadások is óriási élményt tudnak adni a nézőknek. Én azért is szeretem, mert nagyon tetszik, amikor aktívvá válnak a nézők.

– Sok néző viszont retteg attól, hogy a színész bevonja a játékba. Nézőként te hogy viseled?

– Jól. Be is szoktak vonni, valószínűleg érződik a nyitottságom. A színésznek is észre kell vennie, ki az, akit inkább békén kell hagynia. Különben a darab dramaturgiai kerete egy társasjáték. Úgy is érdemes felfogni, hogy egy társasjátékot játszunk a nézőkkel. Már az olvasópróbán elmondtam: számomra az jelentené a sikert, ha a színházi katarzis mellett a nézők úgy állnának fel a végén, hogy benne voltak egy nagy társasjátékban. A bemutató előtt önkéntesekből, társulati tagokból álló tesztközönség előtt is eljátszottuk az előadást, és egészen máshogy alakult, mint a premieren. Szeretem ezt a szabadságot. Mindig attól függően kell reagálnia a színésznek, hogy mit mond a néző, így egyes jelenetek mindig más irányba tudnak kanyarodni.

Hollósi Zsolt

A szerző fotói