Igazi

PINOCCHIO FÁI A NÁPOLYI BOTANIKUS KERTBEN

La scena sensibile (Az érzékeny színtér) címet adta a nápolyi I Teat­rini Színház annak az előadássorozatnak, amely Campania tar­to­mány, a városi önkormányzat és a Federico II. Tudo­mány­egye­tem együttműködésével jött létre. A tér, amelyben nyolc hét­végén át (szep­­tem­ber közepétől november közepéig) egy-egy mese­hős ka­land­jai­nak lehetett részese a közönség, valóban nem min­den­napi, hi­szen a jele­netek a Botanikus Kert (Orto Botanico) külön­böző, ön­magá­ban is cso­dálni­való pontjain elevenedtek meg.

A nápolyiak számára is elbűvölő növények önmagukban azonban korántsem elegendőek ahhoz, hogy a közelségükben bemutatott mesék (is) élővé váljanak. Az előadások működéséhez szükséges az alaptörténetek gondos válogatása, a teret és a nézők életkorát szem előtt tartó dramatizálása, rendezése (Giovanna Facciolo), valamint a pontos és az épített színházi környezetben megszokottnál erősebb színészi jelenlét (Adele Amato de Serpis, Melania Balsamo, Pasquale Benincasa, Monica Costigliola, Alessandro Esposito, Renata Wrobel, Matilde De Feo, Marco Montesanto, Valentina Carbonara, Cristina Messere, Antonella Migliore, Raffaele Parisi). Ezek a szempontok a sorozat majd’ minden darabjánál érvényesülnek.

Az előadások nemcsak önmagukban értelmezhetők, hanem mesefüzér elemeiként is megállják a helyüket. Az első (Il popolo del bosco ’Az erdő népe’) és az utolsó (Con le ali di Peter ’Péter szárnyaival’) rendezés középpontjában a tér áll, így ezek a varázslatos helyszínt megnyitó és lezáró előadásokként is olvashatók. Míg az Il popolo del bosco az erdő csodálatos teremtményeinek létezését bizonyítja, addig ezek a lények már régi ismerősként köszöntik a gyerekeket Pán Péter Sohaországában. A sorozat többi elemének dramaturgiáját a keresés és az ebből következő vándorlás határozza meg. A nézők a L’albero del soléban(A nap fája) Andersennel egy új mese után kutatnak, a Come Alicében (Ahogyan Aliz) a címszereplőnek segítenek megtalálni önmagát; a Nel regno di Oz (Óz birodalmában) címűben Dorothyval először Ózt, majd Kansast keresik; az Il magico pifferaióban (A varázslatos furulyás) pedig egy jobban működő város lehetőségei után járnak.

Ebbe a sorba illeszkedik a Carlo Collodi pikareszk meséjéből készült Gli alberi di Pinocchio (Pinocchio fái) című előadás is. A teremtett lény igazivá válásának története nemcsak irodalmi hagyomány (Ovidius: Pygmalion, E. T. A. Hoffmann: A Homokember) részét képezi, hanem alapot ad a mű népszerűségének is. Pinocchio a gyermekkultúra szerves része, melyet az adaptációk – kezdve a Walt Disney-féle 1940-es változattól egészen a legújabb, sci-fi elemeket is vegyítő Pinocchio 3000-ig – végeláthatatlan sora is bizonyít. A hazai 7. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle programját végigtekintve ez az egyetlen olyan mű, amely több alkotó (Ziránó Színház – Mesebolt Bábszínház, Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház) érdeklődését is felkeltette. A könnyen megragadható történet (a bábu csak akkor válhat igazi gyerekké, ha iskolába jár, és nem barátkozik komisz kölykökkel, akik eltérítik a jó útról) azonban nemcsak a közkedveltséget eredményezi, hanem a feldolgozások túlzott didaktikusságának veszélyét is magában rejti.

A Gli alberi di Pinocchio nem hangsúlyozza túl a tanulságot, inkább valódi résztvevővé teszi nézőit, így az előadás saját tapasztalatot ad a sokat ismételt erkölcsi-morális lecke helyett. Első állomásán, még az iskolába indulás előtt, Pinocchio megkérdezi, hogy bátorítólag vele tart-e a közönség. A gyerekek a főszereplő kezét fogva kezdik meg a vándorlást. Az, hogy Pinocchiót nem báb, hanem színész teszi élővé nemcsak közelebb hozza a figurát a nézőkhöz, segítve ezáltal a személyesebb élmény létrejöttét, hanem az igazivá válás történetét is kiforgatja. Pinocchio egy gyerek a Botanikus Kertben összegyűltek közül, aki megfogható és elkísérhető az úton, aki tele van szeretettel, de hiszékenysége miatt pórul jár, és aki képtelen hazudni. Valódi kisgyermek ő, aki megpróbáltatásaival nem az igazivá válás, hanem a fejlődés útjára lép. A bábszínház és a bábok mégsem tűnnek el az előadásból, hiszen a Pulcinella- és Arlecchino-kaland megmarad és Pinocchio kicsinyített mása is elő- előbukkan.

A Teatro dei burattini (Bábszínház) jelenet bábjait szintén színészek testesítik meg, így az előadás ezen a ponton (is) következetes marad. Arlecchino így válik testvérévé Pinocchiónak, ezért az igazgató fenyegetése (hogy Pinocchio helyett Arlecchinót égeti meg) valódi veszélyt tartogat. A színház a színházban jelenet nemcsak a színész-bábok által válik kifordítottá, hanem a tér szempontjából is. A Botanikus Kert egy sűrű, földet érő lombkoronájú fájának árnyékában kap helyet a bábszínházi paraván. Pinocchio világával összemosódó természetes közegben jelenik meg az épített színházi tér.

Collodi meséjétől eltérő funkciót kap az előadásban Pinocchio bábja. Giovanna Facciolo rendező bizonyos jelenetekben megkettőzi a főhős alakját, így a bábu jelentése megváltozik. Az útonálló kaland végén, amint kiderül, hogy a pénzültetés átverés csupán, a csalók a színész helyett egy összecsuklott Pinocchio-bábot akasztanak fel a közeli fára. Ebben a pillanatban a valódi Pinocchióból is kiszáll az élet, így testét halottként szállítják tovább. A „kékhajú” tündér természetesen meggyógyítja a beteget és bár hamarosan elválnak útjaik a főhős kicsinyített mása ezentúl nála marad. A lányka ezzel a bábbal felidézve a történteket ösztönzi Pinocchiót az orvosság bevételére és később is ennek segítségével figyelmezteti a tettek következményére. A bábu-léthez tehát egyrészt az élettelenség, másrészt – ebből következően – a meggondolatlanság eredménye kapcsolódik. Az I Teatrini előadásában nem bábuból kell igazi gyerekké válnia Pinocchiónak, hanem el kell kerülnie, hogy báb-mása megjelenjék.

A báb újbóli feltűnését okozza a Paese dei balocchi (Játékország) kaland is. A nézőkre gyakorolt hatás szempontjából alighanem ez az előadás legerőteljesebb, legbátrabb jelenete. A közönség erre az állomásra is Pinocchio kezét fogva, az ő közelségében érkezik. Színes ruhába öltözött, hullahopp karikával játszó bohócok, harsány, vidám zene fogadja a gyerektömeget. A hirtelen megjelenő felhőtlen öröm így is azonnal magával ragadja a nézőket, ám ez tovább fokozódik, amikor a szereplőktől mindenki színes szélforgót kap kézhez. Mulatság van egészen addig, amíg Pinocchiónak először szamárfüle, aztán farka nem nő. Ekkor megváltozik minden, a bohócok is más fényben tűnnek fel, hiszen „ha nem akartok ti is szamárrá válni” kiáltással összeszedik a szélforgókat és az iázó, málhát cipelő Pinocchio után terelik a csodálkozó gyerekeket. A közönség minden tagja személyesen kap valamit, majd hirtelen megfosztják tőle, így legalább annyira becsapva érzik magukat, mint Pinocchio. Az előadás ezen a ponton a gyerekek elkeseredett sírása miatt akár kudarcba is fulladhatna, az, hogy ez mégsem történik meg, a rendkívül ügyes dramaturgiának köszönhető. Azonnali helyszínváltás történik, amely újabb érdekes kalandot ígér, a megszeppenést a kíváncsiság váltja fel és nem enged teret az esetleges hisztinek.

Gli alberi di Pinocchio így nemcsak azáltal tesz résztvevővé, hogy a nézőknek fizikailag is együtt kell vándorolniuk a főhőssel, hanem azáltal is, hogy a Pinocchiót ért hatások kiváltására törekszik. Nem azzal tanít, hogy elmondja a leckét: nincs felhőtlen öröm következmény nélkül, hanem segít megélni azt védett környezetben. A gyerekek így szélforgó helyett olyan élményt visznek magukkal a Botanikus Kertből, amelyre remélhetőleg emlékezni fognak döntéshelyzetben.

Takács Ágnes

[nggallery id=273]

A szerző felvételei