tiszatáj | 2015. március 16.

Hollóházi királyok

MÁRCIUSI HUNYADI LÁSZLÓ AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN
„Belőle, ha megéri, nagy király vált volna még!” – mondhatnánk Hamlettel a mi Hunyadi Lászlónkra. De nem mondhatjuk. Nem csak a történelmietlenség miatt (lásd még: Ságvári Endre mint potenciális ÁVÓ-s), hanem azért, mert Erkel operája épp arról szól, miért nem lett volna ő nagy király. A nagykirály alapanyagot többek között arról lehet fölismerni, hogy megéri […]

MÁRCIUSI HUNYADI LÁSZLÓ
AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN

„Belőle, ha megéri, nagy király vált volna még!” – mondhatnánk Hamlettel a mi Hunyadi Lászlónkra. De nem mondhatjuk. Nem csak a történelmietlenség miatt (lásd még: Ságvári Endre mint potenciális ÁVÓ-s), hanem azért, mert Erkel operája épp arról szól,  miért nem lett volna ő nagy király. A nagykirály alapanyagot többek között arról lehet fölismerni, hogy megéri.

Elsősorban azért mert nem volt elég gyanakvó, azaz nem látott át eléggé az embereken. Nem vette észre a simulékony kétszínűséget (Gara nádor), és a gyengeség veszélyét, ha az hatalommal párosul (V. László). Idealizmusáért, becsületes nyíltszívűségéért pedig a fejével fizetett.  De van más érdekesség is a Hunyadi Lászlóban. Erkel darabja 1456-ban, a nándorfehérvári diadal évében játszódik. Országunk és a keresztény Európa megmentőjét, Hunyadi Jánost éppen hogy csak elvitte a pestis, dicsősége máris kevés ahhoz, hogy nagyobbik fiát megóvja az udvari intrikáktól. Hiába harcolt László évekig apja mellett, akinek tiszteletére a pápa elrendelte a déli harangszót.

Erkel második legnépszerűbb operája 16 évvel a Bánk bán előtt keletkezett. Ez is olasz mintákat követ és épít a magyar népzenére meg a verbunkosra, ám egészen más hangulatú. A Bánkot izzó drámaiság jellemzi, tele van nagy összeütközésekkel, s ennek megfelelően duettekkel. Öt nagy kettős van benne. A Hunyadiban ezzel szemben csak egyetlen igazi párjelenetet találunk, az sem konfliktusos, hanem szerelmi kettős. Ugyanakkor a cselekmény sokkal lassabban, körülményesebben bontakozik ki. Ezért aztán egészen máshogy is kell színre vinni. Fontosabbak az egyéni teljesítmények (az áriák), kiemelkedő a kórus és a zenekar szerepe. Szűcs Gábor érezte ezt, ezért keresett valami összetartó motívumot. Ezt a hollóban, a Hunyadi-család címermadarában találta meg. A darab elején nagy utasszállító gép közeleg a hátsó kortinára vetítve (Putyin elnök egyik gépe lehet a három közül), s amint a színpadon landolna, holló válik belőle, s nyomban repdes is egy kicsit a kórus sorai között. Tollászkodni már egy jegenyefára s képzeletünkbe ül, és a fináléig többé nem kerül elő. Ezek után megfelelően komponált képek sorát látjuk. A nándorfehérvári első felvonásban némi zavar támad kintet s bentet illetően, pedig ez nagyon fontos, hisz a királyt és Czilleit beengedik a várba, a kíséretet azonban kizárják. Kárpáti Enikő ruhái katonásak. Nem XV. századiak, halványan a reformkorra utalnak. A király kísérete, majd udvari darabontjai kifejezetten labancos uniformist viselnek. Libor Katalin díszlete szellős, időnként artisztikus. Ez viszont legtöbbször előnytelen az énekhangoknak, nemigen dobja őket kifelé, különösen, amikor kétoldalt puha függönyök határolják a teret. A fináléban, amint lesújt a hóhér bárdja, László vére árnyjátékként omlik szét előttünk egy vetített vásznon, majd a sötét folt átrendeződik, s lassan hollóalak lesz belőle. Az amúgy mutatós effektus sehogyan nem stimmel. A vér piros, a holló fekete, s halálával az ifjú Hunyadi nem váltotta meg a dinasztiaalapítást. A magyar trónon az Árpád-, és az Anjou-, után nem alakult Holló-ház.

0

A Hunyadi László vontatott, időnként unalmas opera, több szép részlettel, ám kevés igazán drámai jelenettel. Már a nyitány is túl hosszúnak tűnik. Különösen, ha a rézfúvósok olyan bizonytalanok, mint most az Erkel Színházban, s olyan katonazenekarszerű harsánysággal irányítják őket, mint ezen az estén. Csin-bumm cirkusz – mondanám, ha ez a kifejezés pár napja nem lenne lestoppolva egy másik hangzavarra. Sajnos a kórus sem áll feladata magaslatán. A „Meghalt a cselszövő”-t egész jól elfújják, de azt a differenciált sokféle hangot, amelyet a darab egésze megkíván nem képesek megütni. Márpedig ebben a hozzávetőleges megszólaltatásban odavesznek az opera zenéjének kifinomult hangulatai, amelyek olyan fontosak lenének.

Még soha nem tűnt föl ennyire, mennyire elüt a darab többi hősétől Szilágyi Erzsébet zenei ábrázolása. Ő egyedül képviseli azt a drámai erőt, operaszínpadi szuggesztivitást, ami a többiekből hiányzik. Első áriájában fia kivégzésének vízióját énekli el, ami korát meghaladó lelemény Erkeltől. Második szólója, az utólag betoldott La Grange ária is a klasszikus kétrészes olasz típust képviseli, ám nincs benne semmi kényszeredettség, betét-jelleg. Az első részben fiaért aggódik, akiket magához hivatott a király. Aztán a második részt, a hangulatváltást Mátyás érkezése hozza el, aki elmondja, a király kegyelmével halmozta el őket. Érdekes, hogy a szerző, mind a mardosó aggodalmat, mind a kitörő örömet koloratúrákkal ábrázolja. Hasonlóan erőteljes a finálé, amikor az anya fia kivégzését kommentálja a színpad előterében. Szilágyi Erzsébetben Erkel egy Azucena-nagyságrendű anyafigurát komponált meg. Tipikus magyar anya-típus, férje és nagyfia meghal, s egyedül kell elérnie, hogy király kisfia beteljesíthesse küldetését. Az alak ugyanúgy kimagaslik az operából, mint alakítója a szereplők közül. Ugyanakkor áriáival, duett nélkül elszigetelt is. Persze a valódi hősök általában magányosak. A drámai koloratúrszoprán szerephez Kolonits Klára a koloratúra felől közelít. Ám trillái mindig a lelkéből fakadnak, előadásmódjában nincs semmi külsőséges. Tartásából, mozdulatiból nemesség sugárzik, és igaz fájdalma a jórészt diákokból álló publikumot is szíven üti. Feszült figyelemmel hallgatják, majd zajos ünneplésben részesítik. Megnyugtató, hogy az igazi nagy művészet milyen közvetlenül és erősen hat. Ugyanakkor meglepett, hogy az attraktív hangú Fekete Attiláért csak szolidan lelkesedett a nézősereg. Pedig stramm ifjúhős-figura, tenorja fényes, erőteljes, szépen is frazíroz. Áriájába egy plusz magas hangot iktat, amelyen aztán nehéz és látványos decrescendót is csinál. Fekete ma az Operaház egyik első tenorja. Ezt elismerve rendre kifogásolják harsány éneklését, forszírozott hangadását. Temperamentuma, hangütése ma már inkább Canióé vagy Bánké, ugyanakkor Hunyadi Lászlóként használja a dinamikai skálát, lágy színeket is próbál kikeverni. Ám e kitűnő képességű énekes hangjának mintha nem lenne nyugvópontja, valami olyan egyszerű, mezzoforte megszólalás, amiből a fortét, a pianót, a fermatát föl lehet építeni, s ahová aztán vissza lehet térni. Érdekes jelenség, ám még izgalmasabb a kérdés, hogy technikai avagy lelki problémával állunk-e szemben? Kriszta Kinga nem az első és nem is az utolsó szoprán, aki nem tudott életet lehelni Gara Mária lapos bemutatkozó áriájába. Aztán a szerelmi kettősben és a börtönjelenetben megteremti az érzékeny, ám tetterős magyar lány figuráját, akibe nem csak szépsége miatt szeret bele a darab két fiatalembere. A szintén utólag betoldott Cabalettát csillogó koncertáriaként magabiztosan abszolválta.

24

Nehéz a sorsa a középfajú lírai tenoroknak. Ha csak nem rendelkeznek varázslatos hangszínnel, vagy átütő személyiséggel, menthetetlenül érdektelenné tudnak válni. Ezt V. László pipogya figurája esetében akár ábrázolási eszköznek is fölfoghatnánk. Szappanos Tibor olyan halovány hangon kezdi a szólamot, hogy aggódni lehet érte: vajon be tudja-e fejezni? Aztán kicsit növekszik a volumen, de sem a hangban, sem a személyiségben továbbra sem találni semmi vonzót, s az énekes sem talál magának igazodási pontot a karakter megformálásához. A ferencjókás uniformis sem segít neki, és még nem is áll jól rajta. Ami egyébként – ismerjük el – ebben a szerepben nem könnyű.

Erkel két intrikust is írt a darabba. Az elsőnek, Czilleinek nem ad igazán erős zenei karaktert, jellemére inkább intézkedéseiből következtethetünk. Leplezetlen hatalomvágya és gátlástalansága lelepleződik, s Hunyadi hívei „hatástalanítják”. Cser Krisztián dörgedelmes hangját adta a figurának, jellegzetes arcélt nem tudott kölcsönözni neki. Gara nádor nehezebb eset, mert ő könnyen és szívesen mosolyog ellenfeleire. Kelemen Zoltánnak nem igazán előnyös az a rövid, zsinórozott zeke, amibe a második felvonásban öltöztetik. Ám ez mintha egybevágna a darab és a rendezés szándékával, hogy kezdetben ne is tartsuk a nádort igazán nagyszabású figurának. Aztán a harmadik felvonásra egy hosszú köpenyt adnak rá, amitől nyomban méltóságosnak látszik. Persze akkor már (Hunyadinak) késő. Gara szólamát basszbaritonként szokták leírni, Kelemen magasabb fekvésű Verdi-szerepekben aratta legnagyobb sikereit. A voce súlypontja kissé följebb van, mint szólamé, ám a szín sötét, az erő megfelelő, s az áriában kétszer is könnyedén, telten szólal meg az egyvonalas F-től mély F-ig kalandozó kétoktávos kadencia. Ugyanaz a terjedelem, mint amit például Fülöp király énekel a Don Carlosban a Főinkvizitornak. Szűcs Gábor kideríti, hogy a két Hunyadi-fiúnak volt egy elfeledett nővére is. Ő kísérgeti Mátyást, és ki is segíti, ha annak énekelnie kell. Azt hiszem, inkább nevelőnőnek próbálták eladni a nadrágszerep-problémának ezt a különös megoldását, ám Simon Kriszta sokkal inkább ifjú nőbérnek látszik és hallatszik.

Március 13. péntek szerencsét hozott a Hunyadinak. Másnap az Operaházban a Bánk bánt játszották. 15-én nem tartottak előadást. Talán a rossz emlékek miatt, hisz ’48-ban Katona Bánk bánja a forradalom miatt szakadt félbe…

Hunyadi Lászlót 1457. március 16-án fejezték le, éppen ma 558 éve.

Márok Tamás

[nggallery id=521]

Fotó: www.opera.hu