tiszatáj | 2017. július 5.

„Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van”

TOSCA
Hogy Bocsárdi László kortársi megközelítéssel állítja színpadra a Toscát, arra lehetett számítani. Arra viszont nem, hogy Puccini operája a maga kétszáz éves történetével eleven aktualitással szól hozzánk… – IBOS ÉVA KRITIKÁJA

TOSCA

Hogy Bocsárdi László kortársi megközelítéssel állítja színpadra a Toscát, arra lehetett számítani. Arra viszont nem, hogy Puccini operája a maga kétszáz éves történetével eleven aktualitással szól hozzánk.

Bocsárdi László a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán elhagy mindent, ami a szemet jól lakatja. Se az első felvonás templombelsőjének, se a második helyszínéül szolgáló palotának nincs még modernizált nyoma sem. A színpad üresen, de nem megkomponálatlanul tátong, lent fekete és fehér síkok osztják a színpadképet, fent, és olykor a háttérben vasrács húzódik. Berendezési tárgy is csak annyi, amennyi elengedhetetlenül szükséges, az első felvonásban néhány festékes vödör (behordásuk leginkább az Altorjay Tamás által megformált sekrestyés jövés-menésére ad okot), az elengedhetetlen Madonna kép, ami itt egy vasállványra erősített, nagyméretű pop art portré, valamint később egy asztal a „Farnese-palotában”, hiszen valahonnan el kell emelnie Toscának azt a bizonyos kést. Mindennek ellenére soha, egy pillanatra sem éreztük üresnek a színpadot, pedig e kevés szereplős műben sokszor csak ketten vannak színen, de teljesen mindegy a létszám, ha közben forr a levegő, márpedig a Tosca szombat esti előadásán ez történt.

Hogy kitől, vagy mitől teremtődött meg ez a kegyelmi állapot, fölösleges szétszálazni, ugyanis olyan erős együttállás működtette az előadást, amiben a tehetségek nem kiragyogtak, hanem összeadódtak. Ennek köszönhetően páratlanul kiegyensúlyozott és harmonikus nagy egész született, egy olyan szuggesztív operaelőadás, amelynek minden összetevője a történetvezetés értelmezését szolgálta.

A69I8750

Bocsárdi Toscája ugyanis többről szól, mint amit minden operarajongó tud az operáról (szereti, féltékeny, hazafi, tőrbe csalják, meghalnak), mert a rendező az események lélektani láncolatát, a karakterek mélységét és változásait is vizsgálta, mindemellett magát a történetet is múlhatatlan súlyánál fogva láttatta, nevezetesen, „Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van”. Ebből következően ez a 117 éves opera mai vérvalósággá, szereplői pedig nézői azonosulást kiváltó kortársainkká váltak.

Tosca hatalmas lelki változáson megy át a darabban, amit a hagyományosan felöltöztetett előadásokban meg tud támogatni a látvány, s a díszletbéli kapaszkodók. Rost Andreának semmi ilyesmi nem állt a rendelkezésére, alakítása mégis lenyűgöző. Egészen bravúros, ahogy ezen a grandiózus méretű színpadon megteremti az esendőséget, s nem széles, külső gesztusokkal, hanem belülről, szinte póztalanul (noha nyilván mesterségbeli furfang szükséges ahhoz, hogy a színház méretei ellenére így lássuk). László Boldizsár már számos esetben bizonyította színészi képességeit, Cavaradossiként mégis új színt hozott. Az ő festője nem hősnek született, csak a körülmények, illetve saját morális következetessége teszik azzá a laza, elvarázsolt művészlelket. Scarpia félelmetesebb, mint valaha, mert Kálmándy Mihály napszemüveges, fekete bőrkabátos gengszterként lép színre, a magabiztosság és a gátlástalanság fölényes, napjainkban jól ismert mintapéldányaként.

A69I8715

A többi szereplő is mai, szinte utcai öltözéket kapott, Tosca rövid, világítóan kék ruhát, Cavaradossi szakadt farmert és csuklyás felsőt, a sekrestyés barna zakót, Scarpia fogdmegjei pedig szürke rendőregyenruhát, szóval mindnyájan pont olyanok, mintha közülünk valók lennének. Hogy mennyire azok, azt a kivetítőkön követhető, itt-ott a mai köznyelvi fordulatokhoz igazított magyar szöveg nyomatékosította, ami hátborzongató életszerűséggel tolmácsolta a képmutatás, a manipuláció és a korrupció gyakorlati módszertanát.

Ha a Tosca három főszereplőjéből ketten kiemelkedőek, az már kivételesen jó aránynak számít a vidéki operaszínpadokon. Azt, hogy mindhárman klasszisok legyenek, csak a leghíresebb házak engedhetik meg maguknak, amelyek mellé most a Szegedi Szabadtéri Játékok is besorolt. De nem csak az énekesek nyújtottak felejthetetlen élményt. Pál Tamás vezénylésével olyan finoman simult a hangszeresek játéka a színpadi jelenetekre és a karakterekre, mint egy ruha. A dirigens a zenei tolmácsolás nívója révén már nem egyszer mentett meg szolid vagy zavaros színpadra állításokat, most azonban erre nem volt szükség, a Szegedi Szimfonikus Zenekart nem hallottuk „külön”, s ennél elismerőbbet aligha mondhatnánk róluk.

Ibos Éva

A69I8503 A69I8529 A69I8581 A69I8715 A69I8750 A69I9012 L1040619 L1040641

Fotó: Dusha Béla