Hol volt, hol van

JÁSZAY TAMÁS: NAPSUGÁRTÓL NAPSUGÁRIG (TÖRTÉNETEK A HETVENÉVES BÉKÉSCSABAI BÁBJÁTSZÁSRÓL)

Ingoványos területre lép a kutató, ha gyerekszínházzal, sőt bábszínház-történettel kíván foglalkozni – írja bevezetőjében Jászay Tamás, aki a békéscsabai Napsugár Bábszínház elmúlt 70 évének történetét foglalta kötetbe.

A könyv borítója, és maszatos gyerekkéz lenyomatokat imitáló lapjai (L. Deák Réka igényes munkája) hívogatóak, ám a bizalom ennek ellenére inog, vajon nem lesz unalmas? Hiszen itt nem számíthatunk se húzónevekre, se a világirodalom remekeire, csak olyasmire, amit mindenki ismer gyerekkorából, a nyuszi, a mókus, a szegény ember, meg a királylány történetére.

A könyv persze erről is szól, mármint a darabokról, ám Jászay Tamás nagyobb hangsúlyt fektet az összképre, vagyis az alcímben ígért történetekre, melyek révén a békéscsabai együttes krónikája mellett a műfaj kulisszatitkai, sőt az akkori bábjátszás hazai körképe is feltárul az olvasó előtt.  A tényszerű eseményeket visszaemlékezések és Lenkefi Konrád példás alapossággal (sőt szenvedéllyel) vezetett naplóinak bejegyzései árnyalják és teszik személyessé, s e szubjektív és objektív szálakat a szerző fonja tárgyilagos, ugyanakkor olvasmányos egésszé.

A kezdetek ismerősek lehetnek az idősebbek számára, hiszen még a 60-as években is bevett iskolai gyakorlat volt a bábszakkörözés, ami házilag összetákolt paravánnal és saját kezűleg varrt kesztyűbábokkal zajlott – pontosan ilyen „infrastruktúrával” indult az amatőrmozgalom is, vagyis az újkori bábozás története, miután 1947 környékén „a pártállam határozott mozdulatokkal eltörölte a magyarországi bábjátszás történelmi nyomait”.

A hagyomány ment, a báb maradt, ugyanis a rezsim felismerte, hogy a műfaj kiváló terepe az ideológiai tanmeséknek, nem mellesleg olcsó is, hiszen az amatőr mozgalom íratlan szabályai szerint a tagok a munkahelyi helytállás után próbáltak és játszottak ingyen, sőt a zsebükbe nyúlva állították elő a produkciók díszlet- és jelmezigényét.

A budapesti Állami Bábszínházat, majd a nem sokkal később hivatásossá váló pécsi Bóbitát leszámítva, hasonló körülmények között működött a bábjátszás az egész országban. A jelentős vidéki társulatok (mint például a kecskeméti Ciróka, a győri Vaskakas, a debreceni Vojtina, és a szegedi Kövér Béla) a 80-as és 90-es évtizedekben professzionális bábszínházakká váltak, ám ez a tendencia valahogy elkerülte a békéscsabai együttest, amely viszonylag későn, csak 2005-ben lett önálló.

Ebből következik, hogy a Napsugár fennállása nem szűkölködött viszontagságokban, de (talán pont ennek ellenére), világhíres sikerekben sem. A hullámhegyeket és völgyeket az érintetteknek meglehetősen izgalmas folyamat volt megélni és végigküzdeni, a mai olvasónak pedig azért lehet mindez érdekes, mert a tágasabb kontextusba helyezett események megvilágítják a korszak társadalmi és szakmai mechanizmusait is.

Bár a kötet a békéscsabai bábjátszás együttes-történetét hivatott összefoglalni, a főszereplője valójában a fájdalmasan korán elhunyt, a bábozás művészetét univerzálisan érző és értő Lenkefi Konrád (1936-1995), az együttes fénykorának szervezője, tervezője, rendezője, röviden alkotói mindenese. Lenkefi Konrád kamaszkora óta részt vett bábszínészként az együttes életében, később tervezett is, 1961-ben pedig átvette a csoport vezetését. A következő évben már az UNIMA (Nemzetközi Bábművész Szövetség) tagja lett az együttes, 1968-ban pedig útnak indította a (máig aktív) békéscsabai nemzetközi bábfesztivált.

A sikerhez (beleértve a szaporodó külföldi meghívásokat is) darabok kellettek, de mindenekelőtt korszerű formanyelv és stílus. Ebbe beletartozik a színpadi mozgás (például a pantomim) és zene hangsúlya, a tárgyak előadásba emelése, és természetesen a saját kezűleg megformált, képzőművészeti igényességgel kidolgozott, meglepően színes, olykor fluoreszkáló bábok is. „A bábunak olyan mívesnek kell lennie, mint egy biedermeier széknek” – summázta hitvallását az alkotó.

Számos nagysikerű előadása közül csak egyet, az 1967-ben bemutatott, de szakmai körökben a máig emlékezetes Cantata profanát emeljük ki. Lenkefi három évig készült rá, folyamatosan kereste a zene, a báb és a mozgás együttállásának legsimulékonyabb módját, aminek az eredménye nem csak egy rendkívüli sikerszéria lett, de a produkció igényességét látva, Bartók Béla fia kivételes módon, a zenei jogdíjat elengedte neki.

Ez után egymást követték a zenei alapú művek, Kodály (Kádár Kata, Mónár Anna), majd a népzene ihletése után Prokofjev Hamupipőkéje szerepelt a repertoáron, mellettük nagy közönségsikerű, felnőtteknek szóló ironikus hangvételű előadások is készültek, és természetesen a mesejátékok sem maradtak el.

Lenkefi Konrád halálával újabb krízishelyzetbe került az együttes, de ebből is kilábaltak. A 2004-es Árgyélus királyfi és Tündér Ilona című előadást szimbolikus őrségváltásnak tekinthetjük, mivel erre a darabra még Konrád készült, a színpadra állítását viszont már a fia Zoltán, a Napsugár Bábszínház mai igazgatója gondozta.

„Tudom, mi az: örökölni valamit, és azt tudásom legjavát nyújtva továbbvinni” – olvassuk Lenkefi Zoltán szavait az előszóban. Az övé már teljesen más világ, a hivatásos színházi keretek másféle mentalitást és tempót követelnek, de ez már a következő 70 év története.

Ibos Éva

Békéscsabai Napsugár Bábszínház

Békéscsaba, 2019

96 oldal

Megjelent 800 számozott példányban