Hol élünk?

Az alternatív színház nem nagyon szokott mesélni, például úgy, hogy kikerekedjen egy komplett élettörténet, inkább élethelyzeti kríziseket, morális problémákat, kritikus társadalmi jelenségeket mutat fel. Igaz, ezek mind benne vannak Az óceánjáró című előadásban, mert az 1900-tól 1944-ig tartó történet egyszerre szól magányról és élethosszig tartó barátságról, szerelemről és szolidaritásról, nem mellékesen tehetségről, és a siker beárazhatóságáról. Pedig a történet egyetlen helyszínen, a Virginian nevű gőzhajón játszódik – emiatt nevezik egyes kritikusok metaforának a művet.

Mármint az alapművet, Alessandro Baricco 1994-ben írt Novecento című novelláját, amiből négy évvel később Tornatore filmet forgatott, s a színházak is elkészítették a maguk adaptációját. Volt, hogy (a novella dramaturgiáját követve) monodrámaként játszották, a Régi Zsinagógában viszont, a Másik Produkció előadásában kétszemélyes előadást láttunk.   

Az alaphelyzetet a film után sokan ismerhetik: a hajó egyik fűtője „ottfelejtett” csecsemőt talál, magához veszi, nevelgeti. A fiú anélkül, hogy egyszer is szárazföldre lépne, a hajón nő fel, s éjszakánként a bár zongoráján gyakorolva briliáns muzsikussá válik. Mivel a különböző rendű-rangú emberekkel zsúfolt hajó maga is egy kis társadalom, sok mindent megtudunk a zongorista életéről, az őt feszítő morális és érzelmi kérdésekről. 

Remek a díszlet, szinte egyetlen, fémhatásúra festett, lehajtható deszkalap jeleníti meg a hajót, amit egy-egy mozdulattal praktikusan sokfélévé és illúziót keltővé lehet varázsolni, átforgatva pedig, még egy komplett „zongorát” is rejt. Nívós a bejátszott zenei anyag, noha a két kiváló muzsikusnak, Tempfli Eriknek (zongora) és Koós-Hutás Áronnak (trombita) a futamok feljátszása csupán ujjgyakorlat lehetett. 

Jászberényi Gábor és Gulyás Hermann Sándor játsszák az összes figurát, fő szerepük a zongorista (Jászberényi) és a trombitás (Gulyás Hermann). Pompás a játékuk, élvezetes, ahogy villanásszerűen, egyik alakból a másikba ugranak, néhol szinte rejtőjenői stílusban megidézve a matróz zsánereket. A két alkotó nem először járt Szegeden, tapintható volt a nézőtér elfogultsága és szimpátiája, ami a színpadra is felkúszott, s „válaszként” egyre több (érezhetően rögtönzött) one-man show elem került a játékba. Az alapvetően tempós, jó ritmusú előadás így a második részben kissé megnyúlt, de ezt a nézők nem nagyon bánták.  

Az Apertúra és a KV Társulat koprodukciójában egy újonnan elkészült előadás is érkezett Szegedre. „Régóta foglalkoztatnak Arisztophanész komédiái, melyekben hétköznapi emberek próbálnak meg reagálni az őket körülvevő történelmi helyzetre” – nyilatkozta Fábián Péter rendező. „Nyugodjunk bele, hogy az ókori írók nem évültek el” – olvashatjuk Révaynál, aki Arisztophanészt (i.e. 446–385), a béke költőjének nevezi, noha a görög szerző az elnyúló Athén-Spárta háború idején írta műveit, „vígjátékokban leplezte le a háborús uszítókat, a népámító demagógokat”.  

Arisztophanész meglepő és elementáris élmény, s bár a rövidke darabok mindegyike kínosan aktuális, még közülük is kikiabál A demagóg című jelenet. A fejezetek szövege helyenként a jelen magyar valóságába csap át (szinte ijesztő, hogy a mai kiszólások milyen adekvátan illeszkednek Arisztophanész gondolatmenetéhez), az előadásmód pedig egyfajta harsányan karikírozó, túlzó játékstílust követ, mintha a bohóctréfák mozgástechnikáját és mimikáját az ógörög színház maszkos színészeinek felnagyított gesztusaival rázták volna össze. Talán az előadás újszülött mivolta tehet róla, hogy ez egyvégtében kissé fárasztóvá vált, de valószínű, a további előadások során a finomhangolás és a rutin összefésüli a formát.  

A címet adó Felhőkakukkvár kifejezés az előadás végén hangzik el, amikor a szereplők kivonulnak a játéktérről, letelepednek az egyik sarokban, a felhők fölé, mint mondják. Eközben Fábián Péter saját kezűleg felszámolja (feltekeri, kihordja) az arisztophanészi manézs nyomait. Zavarba ejtő rendezői állásfoglalás. Lépjünk ki, vonuljunk el, hagyjunk magunk mögött mindent, mert ebből a javulni nem tudó világból nem kérünk? A javaslat súlyán az sem könnyít, hogy a darab egyszerűen sötéttel zárul anélkül, hogy a színészek – Formán Bálint, Gyöngy Zsuzsa, Király Dániel, Száger Zsuzsa, Urbanovits Krisztina – megköszön(het)nék a tapsot.  

Benkó Bence világosabban, sőt nagyon is egyértelműen fogalmazta meg mondandóját a Rebellisek című (műfajilag „zenés zendülésnek” aposztrofált) darabban, melynek szövegét a társulat improvizációs ötleteiből és Sophie Scholl kihallgatási jegyzőkönyveiből kiindulva Bíró Bence és Benkó Bence írták. Az Apertúra társulat öt színésze – Bán Bálint, Borsányi Dániel, Formán Bálint, Piti Emőke, Urbán Richárd – nem kerülgeti a forró kását, egyenesen, világosan artikulálva beszélnek a történelem két idősíkján (a náci Németországban és napjaink Magyarországán) a fiatalok lázadásának természetrajzáról és lehetséges kimeneteléről.  

„Nem hallgatunk tovább! Mi vagyunk a ti rossz lelkiismeretetek” – írták az előadás elé mottóul, s igazat szólnak, nem kímélnek. A lényeget nem kell „belehallani” az előadásba, ott van az feketén-fehéren, megrendítően, olykor feloldó humorral.  A játéktéren elnyomók és elnyomottak, hatalom és alattvalók viszonyának variációi bontakoznak ki.   

A röplapokat osztó Sophie Scholl módszeres vallatói hátborzongató aprólékossággal húzzák egyre szorosabbra a hurkot, a lány fedőtörténete fokozatosan elolvad, ha tettét megbánná, életben maradna, de ő a tisztek által megfogalmazott „vallomását” nem írja alá. Ezzel a szállal indul az előadás, s a továbbiakban ez a motívum váltakozik napjaink történéseivel, s a darab végére a két vonulat végkifejlete egymásra felel.  

A jelen idejű epizódok nem végződnek kivégzéssel, legfeljebb „csak” ellehetetlenítéssel. Pályakezdő színészek kálváriáját követjük (a foglalkozás persze behelyettesíthető, de egy nem kirakatban lévő hivatás belső ügyei nem volnának ilyen szórakoztatóak). Az alkotók a szakmai előrejutás, de minimum egy fix pont megteremtéséért folytatott küzdelmüket tárják elénk. A megidézett mechanizmusok nagyon is ismerősek, végig megyünk a piszkos kis hatalmi játszmák megannyi változatán, van itt egyrészt-másrészt sunnyogás, de zsarolás és megfélemlítés is, no, meg egy kis közönség szondáztatás, hogy vajon mi hallatjuk-e a hangunkat, ha valami igazságtalanság ér.  

A közönség passzivitása, s a színészek által prezentált helyzetek nem adnak okot sok reményre, a pontos látlelet hatására akár kardunkba is dőlhetnénk, de ettől megkíméli a nézőket a társulat, például a mélypontokról felhúzó szellemes énekszámokkal, és a lehengerlően friss, spontánnak tetsző (de nagyon is profi) játékmóddal.

Ibos Éva    

Fotók: Révész Róbert