Tiszatájonline | 2021. október 5.

Harc maszkban, feketében, kékben

A SZEGEDI KORTÁRS BALETT KÉTRÉSZES TÁNCESTJE NAGY SIKER A KISSZÍNHÁZBAN
Két szín, a fekete és a kék dominál a Szegedi Kortárs Balett kétrészes táncestjén, melynek szegedi bemutatóját péntek este tartották nagy sikerrel a kisszínházban. Nanine Linning Fekete festmények című darabját Goya híres sorozata ihlette, a másikat, a Blue-t Juronics Tamás Czár Gergellyel és Kurucz Sándorral közösen koreografálta… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

A SZEGEDI KORTÁRS BALETT KÉTRÉSZES TÁNCESTJE NAGY SIKER A KISSZÍNHÁZBAN

Két szín, a fekete és a kék dominál a Szegedi Kortárs Balett kétrészes táncestjén, melynek szegedi bemutatóját péntek este tartották nagy sikerrel a kisszínházban. Nanine Linning Fekete festmények című darabját Goya híres sorozata ihlette, a másikat, a Blue-t Juronics Tamás Czár Gergellyel és Kurucz Sándorral közösen koreografálta.

Három világító posztamensen egy-egy táncos szinte a meztelenség képzetét keltő testszínű dresszben groteszkül csavarodó mozdulatokkal vonaglik, közben a csípőt   felnagyító abroncsos szoknyás, csillogó pikkelyes, fekete ruhában, a szemtől a szájig az egész arcot elfedő fekete maszkban hat démoni figura libben színpadra. A Berlinben élő ikonikus észt komponista, Arvo Pärt egyik legszebb tintinnabuli műve, a kórusra és zenekarra írt Ádám siralma szól, melyben az első ember a Paradicsomból való kiűzetése miatt kesereg. Később a 4. („Los Angeles”) szimfónia Affannoso (fárasztó, fullasztó, aggasztó) tétele is felcsendül. Így indul a Szegedi Kortárs Balett előadásában a Swiss Dance Award díjjal kitüntetett holland koreográfus, Nanine Linning The Black Paintings (Fekete festmények) című darabja, amit eredetileg a Gautier Dance társulata számára alkotott meg 2015-ben. Kiindulópontjának, ihletőjének Goya azonos című legendás freskósorozatának egyik képét, a minden idők legborzalmasabb, legsötétebb festményei között emlegetett Saturnus felfalja gyermekét című alkotást jelölte meg, valamint Hésziodosz költeménye, az Istenek születése is szerepel az ihletforrások között. Ezek persze nem jelennek meg egyértelműen beazonosíthatóan a darabban, melynek lényege leegyszerűsítve talán egyfajta világosság-sötétség, jó-rossz, régi-új kétségbeesett küzdelmeként ragadható meg.

A táncosok hihetetlenül intenzív színpadi létezése közepette is kiemelkedik a legkarakteresebb páros, a nemcsak a kifinomult mozgáskultúrájával, hanem a gyönyörű, vörös hajzuhatagával is feltűnő Heim Boglárka és a kidolgozott  izomzatával megelevenedett antik szobornak ható Vincze Lotár. Lebilincselő duettjük a poétikus koreográfia egyik csúcspontja. A jelmezeket is tervező Nanine Linning szegedi megjelenését különben a tavaly ide szerződött Heim Boglárkának köszönheti a társulat, ugyanis ő ajánlotta Juronics Tamáséknak a holland művészt, akivel korábban három évig dolgozott együtt. Linning új mozgásformákkal, más látásmóddal frissítésként és megtermékenyítőleg hatott a több új táncossal egyébként is némileg megújult együttesre.

A szünet után látható másik darab, a Blue egy eklektikus zenei montázsra (zenei szerkesztő: Demkó Mátyás) és Stadler Ferenc előzőnél is hangsúlyosabb fényeffektusaira épül. A háttérből tizennyolc kék ledpanel, felülről pedig tizenhat lelógó neon fénycső világítja meg a színpadot, talán a neonok miatt is lehet az az érzése a nézőnek, hogy a csupa kékben megjelenő táncosok valamilyen bentlakásos intézet növendékei, de a kék térdzoknik akár egy groteszk focicsapatot is jelezhetnek. Megjelenésüket még furcsábbá teszik az ugyancsak kék, csőrszerű maszkok, amelyek a középkori pestisjárványok ma már mulatságosnak ható orvosi védőfelszereléseit idézik. Épp arra gondoltam, milyen borzalmas lehet ezekben táncolni, amikor az egyik renitens „csapattag” – Heim Boglárka táncolja – fellázad a fullasztó közeg és az egyenruha ellen, a földre dob magáról minden kéket, és alsóneműben vad táncba kezd. A fegyelmezett csapat először nem tolerálja a szabadságvágyat, a bátor egyéni akciót, és egy emberként támad az engedetlen lányra. Közösség és egyén, többség és kisebbség viszonya, uniformizálás, szekértáborok harca is megjelenik problémaként a darabban, melynek rideg kéksége, a teret leszűkítő leereszkedő neoncsövek is valahogy egy nyomasztó diktatúra depresszív világát idézik.

A zenei montázs időközben olyanná válik, mintha valaki egy régi, recsegő, ropogó rádió csatornaválasztó gombját tekergetné. Váratlanul Schubert Erlkönigjét énekli egy szép hangú szoprán, majd Nina Simone hipnotikus hatású szomorú balladája, a Blackbird szól: „No place big enough for holding / All the tears you’re gonna cry / Cause your mama’s name was Lonely / And your daddy’s name was Pain”. Álomszerűvé válnak a képek a zuhogó eső hangjára, zárásul pedig egy másik tragikus hangvételű Schubert-dal, A halál és a lányka csendül fel.

A Blue három alkotó közös kísérleti munkája, Juronics Tamás és Czár Gergely deklarált célja volt, hogy az urban stílus mozgásanyagát hozó vendégkoreográfus, Kurucz Sándor új impulzusokkal fűszerezze a darabot, amely mai társadalmi problémákat narratívák nélkül jelenít meg.

A táncosok – Bocsi Petra, Hudacsek Hanna, Liszkai Zsófia, Mészáros Fanni, Nier Janka, Nyeste Adrienn, Kiss Réka, Marie Vilette, Adam Bobák, Graziano Bongiovanni, Kiss Róbert és Vincze Lotár – ezúttal kevesebb karakteres egyéni megmozdulásra kaptak lehetőséget. Mégiscsak felfedezhető némi narratíva: a  bomlasztó lánynak több követője is akad, és ez, legalábbis időlegesen, megtörni látszik a kék csoportdinamikát. Végül azonban győznek a konformista kékek, akik a renitens lázadót is kékre festik.

Hollósi Zsolt

 

Fotók: Tarnavölgyi Zoltán/SZKB