Tiszatájonline | 2020. augusztus 17.

Ha a gyereknek ára van

LENNI VAGY NEM, THEALTER FESZTIVÁL, RÉGI ZSINGÓGA
A 30. Thealter Fesztivál érzékeny témájú nyitó előadása a mostanában (újra) társadalmi kérdéssé (is) váló gyerekvállalás témáját járja körbe hat privát élethelyzetet kivetítve. Szókimondó darab a Lenni vagy nem – ami persze kevés lenne a sikerhez, ám az előadás szókimondása sem merül ki azokban a (néha stigmatikus, máskor trágár) szavakban, amelyek oly könnyed észrevétlenséggel röpködnek a szánkból a hétköznapi életben… IBOS ÉVA KRITIKÁJA

LENNI VAGY NEM, THEALTER FESZTIVÁL, RÉGI ZSINGÓGA

A 30. Thealter Fesztivál érzékeny témájú nyitó előadása a mostanában (újra) társadalmi kérdéssé (is) váló gyerekvállalás témáját járja körbe hat privát élethelyzetet kivetítve.

Szókimondó darab a Lenni vagy nem – ami persze kevés lenne a sikerhez, ám az előadás szókimondása sem merül ki azokban a (néha stigmatikus, máskor trágár) szavakban, amelyek oly könnyed észrevétlenséggel röpködnek a szánkból a hétköznapi életben. Nem ennek a szókimondásnak van jelentősége a darabban, hanem annak, hogy természetes nyíltsággal beszél a gyermekvállalás vagy épp nem vállalás különböző indokairól, s ezen keresztül személyes (közvetve társadalmi) drámákról.

Ezzel kapcsolatban bármelyik nő el tudna mesélni legalább három történetet, amit tapasztalt vagy hallott a környezetében – mondhatnánk rá, csakhogy a privát szörnyülködés és felháborodás mesze nem hasonlítható ahhoz az esszenciális élményhez, amikor színpadi művé emelve (mégis földön tartva) sorjáznak az ezt taglaló szívbemarkoló, vagy egyszerűen kínos esetek.

Hét nő élete bomlik ki a színpadon remekül megírva, a mű O. Horváth Sára díjnyertes munkája. Először egy-egy konkrét szituációban ismerjük meg őket, s koránt sem szent asszonyokként. Az első megszólalások alatt alig találunk olyat, akivel rokonszenveznénk, az egyik hisztis, a másik nyers, a harmadik flegma, a negyedik számító, és így tovább. Mozaikos szerkezetben, először többnyire monológokból, később szaporodó dialógusokból tárulnak fel egyre mélyebben az egyéni sorsok, s ahogy megismerjük a gyökereket, egyre árnyaltabbá válik a tabló.

A letapasztott sebek mindnyájuknál a gyermekvállalás kapcsán tépődnek fel: legyen, vagy ne legyen gyerek bármi módon, például, ha a férj fűvel-fával csal, ha a nő csak heti egyszeri szerető, ha a gyermek megerőszakolásból fogan, ha a rák miatt nem lehet saját, ha a pár azonos nemű, vagy ha valaki azzal a tudattal nő fel, hogy életét édesanyja halála árán kapta.

Amikor mindez világossá válik, már mindenkivel együtt érzünk, s mindenkinek drukkolunk, hogy e tekervényes, fájdalmas életek nyugvópontra jussanak. Kiváló dramaturgiai fogás, hogy a másik felet egyetlen férfi szereplő képviseli, aki különféleképp kapcsolódik a nőkhöz (férj, szerető, orvos, testvér, volt osztálytárs), s így mintegy katalizátorként fűzi össze és dimenzionálja az élethelyzeteket.

Az előadás megrendítő, de nem végletesen szomorú. Az író, ahol lehet, iróniával szemléli a szereplőket, amit a kiváló színészgárda pompásan abszolvál. A színésznőket két női társulat adja, a KV Társulat és az E-Mancik Színházi Manufaktúra, a férfi szerep (a Radnóti Színházban is játszó) Róbert Gáboré. A minimális tárgyi eszközökkel (lényegében csupán székekkel) újabb és újabb tereket formáló, mégis egyre változatosabb és feszültebb szituációkat teremteni tudó rendezés Widder Kristóf munkája (s az előadás létrejöttében a MASZK Egyesületnek is része volt).

A hét színésznő hét szín. Mindnyájan végig járják a maguk lelki kálváriáját, néhányan fentről le, mások lentről fel. A Száger Zsuzsanna által alakított feleség jobban vergődik önmagától, mint a házasságától, végül egy újabb terhesség, azaz a sejthetően sérülten megszülető második gyermeke ébreszti fel benne a feltétel nélküli anyai szeretetet. Tarr Judit szeretőként álmodik magának perspektívát, s a hosszú önmanipuláció után egy tragédia ébreszti fel, s juttatja egy reménytelibb, új élet lehetőségéhez. Herman Flóra fiatal jogásza a daganatos betegség poklából az örökbefogadás bürokratikus útvesztőjébe zuhan, amiből végül „ösztönzőleg” megnyíló pénztárcája menti ki. Szirmai Melinda krakéler karaktere ocsmány és alamuszi erőszak áldozatából válik családfenntartó, büszke anyává. Dobra Mara kemény, férfimentes szinglijét egy temetőbeli, anyjával való „beszélgetés” váltja meg görcseitől és önvádjától. Az Urbanovits Krisztina és Sárközi-Nagy Ilona által megformált leszbikus pár kapcsolatát is a gyerekvállalás kérdése, illetve annak egy váratlan csavar által való megvalósulása billenti ki a harmóniából, ráadásul félő, hogy a közvélekedésnek való megfelelési kényszer széttöri jól működő párosukat. Róbert Gábor orvosa ismerősen léha férfitípusokból lett összegyúrva, egyszerre lelkiismeretes és lelkiismeretlen, ám végül róla is kiderül, hogy érzelmi sebhelyeket visel.

Egyik történet sincs a garantáltan boldog végig elvíve, csupán annak lehetőségéig. Hogy az eséllyel ki, hogyan tud sáfárkodni, azt a darab szerencsére nem kerekíti le, így ránk, nézőkre hárul a feladat, hogy az előadást magunkban, saját erkölcsi normánk szerint befejezzük.

Utóirat: A darabban gyakran emlegetik a házaspár fiát, akit Titusznak hívnak. Gyanítottam, hogy O. Horváth Sára névválasztása nem lehet véletlen. Utánanéztem, a Titusz szabin eredetű jelentése: tiszteletre méltó.

A megszületett gyermek tiszteletre méltó. A felnőttek alacsonyíthatják eszközzé.

Ibos Éva  

Fotó: Thealter / Németh György