tiszatáj | 2021. augusztus 15.

Gyűlölet és szerelem a drótkerítés árnyékában

ALFÖLDI RÓBERT WEST SIDE STORY-RENDEZÉSE SIKERT ARATOTT A DÓM TÉREN
Úgy látszik, nemzedékenként egyszer visszatér a Dóm térre Leonard Bernstein 20. századi Rómeó és Júlia-története, a mára klasszikussá lett West Side Story. A mindent elpusztító, esztelen gyűlöletről mesélő musicalt – mely zenei igényességével, összetettségével mindig nagy kihívást jelent az alkotók számára – most Alföldi Róbert szélsőségeket fölhangosító rendezésében láthatja a közönség augusztus 22-ig hat alkalommal… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

ALFÖLDI RÓBERT WEST SIDE STORY-RENDEZÉSE SIKERT ARATOTT A DÓM TÉREN

Úgy látszik, nemzedékenként egyszer visszatér a Dóm térre Leonard Bernstein 20. századi Rómeó és Júlia-története, a mára klasszikussá lett West Side Story. A mindent elpusztító, esztelen gyűlöletről mesélő musicalt – mely zenei igényességével, összetettségével mindig nagy kihívást jelent az alkotók számára – most Alföldi Róbert szélsőségeket fölhangosító rendezésében láthatja a közönség augusztus 22-ig hat alkalommal.

Többször emlegették a mostani bemutató előtt, hogy a 90 éves Szegedi Szabadtéri Játékokon 1965-ben egy angol társulat vendégjátékaként már szerepelt a West Side Story, arról viszont nemigen esett szó, hogy 2000-ben is műsorra tűzték itt a musicalt – pedig Kerényi Miklós Gábor nagy sikert aratott rendezésére sokan emlékezhetnek ma is.

Alföldi Róbert Dóm térre álmodott új produkciójának talán legnagyobb erénye a bátor térkezelés és a letisztult arányaival ható, szinte minimalista látvány. Kálmán Eszter merészen egyszerű díszletének fő eleme a hatalmas színpadot teljesen körbeölelő, ajtókkal és egy óriási tűzlépcsővel tagolt sötét fal, amely mögött felfüggesztett LED-falakon tűnik fel a felhőkarcolós New York éjszakai sziluettje, a metropolisz felhős vagy vörösben izzó látképe, a csillagos ég vagy az amerikai zászló. A harangszóval és az egyik toronyóra megvilágításával a háttérben álló dómot is ötletesen bevonták a játékba. Az üresen hagyott óriási színpadon jobban érvényesülnek a darabot átszövő látványos, mozgalmas táncszvitek, amikor pedig szükség van rá, a közreműködők székekkel, piros kólás ládákkal pillantok alatt kialakítják Doc vegyeskereskedését vagy betolják a történet feszült hangulatát felerősítő gördülő drótkerítéseket.

Egészen más jellegű ez a visszafogottabb, egyszerűségével ható látványvilág, mint az amerikai álom közhelyszerű rekvizitumait, például hamburger és sült krumpli reklámot, chippendale-show-t, tűzijátékot, átsuhanó Supermant felvonultató két évtizeddel korábbi produkció harsányabb színpadképe volt. A sivárabb tér a jelmezeket tervező Tihanyi Ildikó ötvenes éveket idéző, színes, mutatós, finoman meglibbenő, gyönyörű női ruháit is segít kiemelni. A bandatagok nadrágjait viszont ügyesebben is ki lehetett volna választani, hogy ne az előnytelen alkatot hangsúlyozzák.

Az 1965-ös angol vendégprodukcióban a Lammermoori Luciát és a Rigoletto Gildáját is repertoárján tartó angol szoprán, Lucille Graham énekelte Maria szerepét. Volt némi tapasztalata, Londonban vele készítették el a musical lemezfelvételét is, amit meg lehet találni a YouTube-on. A 2000-es előadásban is egy tehetséges, fiatal opera-énekesnőre, Keszei Borira bízták Maria hangi szempontból kényes szerepét. Ágoston Kati is énekesi diplomával rendelkezik, elsősorban mégis színésznő, ennek ellenére egy-két bizonytalanabb magas hangtól eltekintve nagyszerűen énekelt. Azt  nem értettem, miért kellett kissé erőltetettnek, groteszknek ható, leginkább kínaira emlékeztető akcentussal beszélnie, miközben a dalokban simán elhagyta ezt az inkább nevetségesnek, mint humorosnak ható megoldást. Mariája ugyanakkor egy csupa szív, impulzív energiabomba. Expresszív kép, amikor Tonytól elválasztva a dróthálóba kapaszkodik vagy amikor az ágya fölötti giccses szentképről fájdalmasan néző Szűz Máriához fohászkodik.

Ma is emlékszem az ugyanezen a színpadon elképesztő akrobatikus fizikai és hangi mutatványokat produkáló csiszolatlan őstehetség, a Bécsben és Japánban ünnepelt sztárrá vált Kamarás Máté 21 évvel ezelőtti utánozhatatlan, vibráló, izgalmas Tonyjára. Most egészen más karaktert láthattunk, ez a Tony higgadtabb, mackósabb, hiányzik belőle az az ifjonti hév, kamaszos hamvasság, ami önmagában is magyarázat a tetteire. Kocsis Dénes üzembiztosan, érzelmesen énekelt, nagy tapsot kapott Tony slágere, a „Maria” után, de némely pillanatban úgy tűnt – tenoristáknál ez gyakran megesik –, mintha beleszeretett volna a saját hangjába.

A produkció legprofibb énekes-színészi teljesítményét az Anitát sok humorral, bővérű nőiességgel, karibi temperamentummal életre keltő Nádasi Veronika nyújtotta. Színes, virágos ruháikban karakteresek a csacsogó Puerto Rico-i lányok: Auksz Éva (Consulea), Bori Réka (Rosalia), Nagy Barbara (Francisca). Olyan hatásosan, fergetegesen adták elő a honvágyat a szabadságvággyal ütköztető, ironikus beszólásokkal teli slágert, az „Amerikát”, hogy utána ovációban tört ki a publikum.

Medveczky Balázs kifinomult mozgáskultúrával, elképesztő ritmusérzékkel és provokáló, könnyed szellemességgel hozta Maria nyughatatlan bátyját, a Cápák vezérét, Bernardót. Lépésről lépésre pontosan, nagyszerűen megkomponálták a   Jetek vezérével vívott, törzsi harci táncnak is beillő késpárbaját. Brasch Bence Riff szerepében tesztoszteron túltengéses, macsó vezéregyéniséget formált.

Schrank hadnagyként Stohl András színészet mesterkurzust tart: néhány percbe sűrítve plasztikusan tudja megmutatni a nyilvánvalóan frusztrált, öntelt, xenofób zsaru visszataszító figuráját. „Hogy ez egy szabad ország? Hogy ehhez nincs jogom? Igen, csak ennek az országnak vannak törvényei, amiket ha használok, mindjárt lesz jogom is. Rajtam van a jelvény, rajtatok meg csak a koszos bőr…” – mondja Docnál az egymásnak ugrani készülő „bennszülött” New York-i és a Puerto Rico-i bevándorló bandának, leereszkedő haverkodásába fokozódó indulat vegyül. Miközben Schrank az agyát játszva törvényről, hatalomról, jogállamról hadovál, a nézőnek nem az ötvenes évek Amerikája, hanem a hazai helyzet jut az eszébe. Amikor pedig magából kikelve ordítja: „Ha akarom, beviszlek benneteket egy hangos fingért vagy egy eldobott csikkért, és felkenem a fejeteket az őrszoba falára, és ott fog száradni a mocskos bevándorlókkal együtt” – az már egy velejéig romlott hatalom önkontrollját vesztett képviselőjének féktelen őrjöngése. Ahol ilyeneket mond egy rendőrtiszt, ott már biztosan hatott az idegengyűlölő propaganda agymosása.

A Doc szerepében remeklő Bezerédi Zoltánnak is csak néhány jelentőségteljes pillanat adatott, hogy a bolttulajdonos élettapasztalatokból leszűrt humanista álláspontját meggyőző vehemenciával kifejthesse. Kérdése – „Összeverni egymást egy darabka utcáért?” – nevetségessé teszi a bandák kakaskodását. Borovics Tamás is jól hozza a nem gondolkodó, minden parancsot ellenvetés nélkül végrehajtó Krupke őrmestert. A kisebb szerepekben kitűnt még Mikola Gergely (Action), Hartai Petra (Akárkié), Kovács Máté (Chino), Krausz Gergely (Diesel) és a később majd Tonyként is bemutatkozó Koltai-Nagy Balázs (Snowboy) játéka. A Jetek két tagja, Baby John (Gábor Márkó) és A-Rab (Szerémy Dániel) lopva találkozik a fal tetején, majd félreérthetetlen intimitással beszélgetnek, aminek az a darabból kiszóló tanulsága: el kell innen menni.

Felemelő és a gyűlölködő őrületben ellenpontot jelentő szép pillanat, amikor a musical talán legnépszerűbb slágerét, a „Somewhere”-t egy angyali hangú kislány, Tóth Rebeka virágmintás ruhában, sárga kardigánban, zokniban, szandálban egyedül a hatalmas színpad közepén őszinte hittel, kristálytisztán, éterien elénekli.

Parádés, dinamikus koreográfiájában Vári Bertalan a mambó és más latin, jazzes modern táncok közé néhol a magyar néptánckincs jellegzetes mozdulatait is becsempészte. Szellemes, hogy még a New York-i macsóktól is magyaros bokázókat, ugrásokat, csapásokat, dobogásokat láthatunk. A Varidance táncművészei és a színészek is mindent beleadtak, hogy lendületességükkel magával ragadóak legyenek a táncjelenetek.

Alföldi Róbert rendezése a kortárs szlenget is felhasználó friss szöveggel felerősítve mutatta meg a darab ma is aktuálisnak és ismerősnek ható, értelmetlen, mégis szinte megoldhatatlannak tűnő konfliktusait. Tapasztalatainkból is tudjuk, az „őshonos” és a „bevándorló” tábor, a gyűlöletkeltő és a humanista, a toleráns és az intoleráns gondolkodás harca 64 évvel a musical ősbemutatója után sem látszik csillapodni.

Meglepő, hogy Silló István dirigálásával semmivel sem tűnt visszafogottabbnak a szegedi szimfonikusok tagjaiból és meghívott muzsikusokból álló, a korábbinál kisebb létszámú együttes által biztosított friss és karakteresen jazzes zenekari hangzás. Mintha romantikusabb, szenvedélyesebb hangzást sikerült volna kikeverni a szólóban játszó hangszerekkel. Sokan furcsának találják, hogy már nincs a színpad előtt zenekari árok, a muzsikusok a backstage-ben egy külön erre a célra felállított sátorban játszanak, az énekesek pedig hatalmas monitoron láthatják a vezénylő karmestert. Észszerű magyarázat van erre, de régen a zenekar látványa is szervesen hozzá tartozott egy zenés produkcióhoz a Dóm téren. A hangosítás mintha a technika fejlődésével inkább folyamatosan visszafejlődne. A pénteki premieren a „Tonight” duett közben meghibásodhatott Kocsis Dénes mikroportja, egyes részekben alig lehetett hallani. A nézőtér tetején található sajtópáholyban ráadásul időnként olyan zavaróan visszhangossá vált a hang, hogy élvezhetetlenné tette az előadást. Nem értem, hogy lehet az, hogy a nyolcvanas években sokkal kezdetlegesebb technikával jobb hangzást tudtak létrehozni a régi, hétezres nézőtéren.

A hibák ellenére ez a telt házas bemutató is azt bizonyította: a Szegedi Szabadtéri Játékok csak úgy őrizheti meg régi fényét és rangját, ha országos figyelmet keltő, eredeti, a Dóm térre kitalált produkciókkal várja a közönséget. Ami persze nem olcsó mulatság. El kell döntenie a fenntartónak, megér-e neki ennyit a város elsősorban kultúrára épülő turizmusa, vagy a művészet helyett beéri innen-onnan kölcsönzött, hakni jellegű előadásokkal.

Hollósi Zsolt

A szerző fotói