Tiszatájonline | 2023. november 9.

Gondolatok a drámaírás jelenéről és jövőjéről, két esemény kapcsán

BOROS TAMÁS

Ugyan elmúlt már a Magyar Dráma Napja, de a dráma mint irodalmi mű aktuális szerepéről, jelentőségéről nem pusztán szeptember 21-e kapcsán érdemes elmélkedni, ezt teszem két esemény kapcsán. Az egyik egy beszélgetés a Szegedi Nemzeti Színház (személyes és online) „kerekasztala” volt, míg a másik egy alulról szerveződő fővárosi csapat, a Fiatal Drámaírók Házának kötetbemutatója. Mindkét esemény abba engedett bepillantást, hogy mit is jelent a drámaírás manapság, és mit gondolnak erről a leginkább érintettek. Érdemes-e „pantheont fenntartani” új drámai műveknek 2023-ban, 140 évvel Az ember tragédiájának bemutatója után?

Kép: Sipos Balázs Gyula: Találkozások. 2B társulat, rendezte: Mohácsi Viki (fotó: Kurdics Zoltán)

Már eleve az a meghatározás is nehéz, hogy ki a drámaíró, sőt, mi az a drámai mű? Milyen megbecsültsége van ma a drámának, a drámaíróknak? 

Ki a drámaíró és ki nem az?

Egy író-költő barátom mondta, hogy számára a dráma királyi műfaj, ezért ő inkább marad a prózánál vagy a verseknél. Ez a beszélgetés jutott eszembe, amikor a Szegedi Nemzeti Színház által szervezett Hovatovább, magyar dráma? című beszélgetés moderátora, Jászay Tamás úgy fogalmazott: „ha regényt írsz, akkor jó vagy, a vers már neccesebb, de ki vesz ugyan drámakötetet a kezébe?” Kérdése mindenképp adekvát, mert úgy tűnik, hogy a kortárs magyar drámaírók egyre kevésbé vannak benne, ha már ugyan ki nem szorultak az irodalmi kánonból.

Mert lássuk be, elég rövid az elsősorban drámaíróként számon tartott XX. századi magyar szerzők listája. Persze hosszú a névsor, például Molnár Ferenc, Németh László, Sarkadi Imre, Örkény István, Csurka István, Schwajda György, Spiró György, Nádas Péter. Folytathatnánk a sort, de így is látszódik, hogy legtöbbjük több műfajban is maradandót alkotott, nem lehet kizárólagosan drámaíróként meghatározni őket. 

És a XXI. században?

A XXI. században pedig – talán mert a dráma mint irodalmi alkotás szerepe teljesen megváltozott – az alkotások sokszor nem is jelennek meg kötetben, hanem „csak” szövegkönyvekben. A színházi beszélgetés során Lőrinczy Attila író, dramaturg is szóba hozta, hogy míg régen Sartre vagy Dürrenmatt drámakötetei ott sorakoztak a polcokon, vagyis a műfajnak könyvsorsa is lett, addig mára ez megszűnt. Ő maga is járt úgy, amikor még Morcsányi Gézával tárgyalt, hogy azt a választ kapta a néhai kiváló könyvkiadótól, hogy szívesebben jelentet meg költőket, verseket, ugyanis drámákat már nem olvas senki.

Forrás: Szegedi Nemzeti Színház Facebook oldala

Talán jellemző, hogy a beszélgetőpartnerek, Lőrinczy Attila mellett Fábián Péter és Mohácsi István sem tartja magát drámaírónak. Fábián egy korábbi, a litera.hu-nak adott interjújában úgy fogalmazott, egyenesen fázik ettől a szótól, hogy drámaíró, nagyképűnek és nyomasztónak is érezné, ha drámaíró lenne, olyan lenne ez neki, mintha klasszikusnak szánt szövegeket kellene megírnia. Ezt a kijelentését a szegedi beszélgetésen is megerősítette. Lőrinczy is túl patetikusnak érezte a drámaíró szót, sőt, ő még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy egyszerűen csak szövegipari szakmunkásként jellemezze magát. Fábián mindig is színpadi szövegíróként gondolt magára, és ma már egyébként is egyre inkább jellemző, hogy a szövegek egy-egy színészre, társulatra íródnak, és nem a jövőbeli olvasó számára. Azt majd esetleg 100 év múlva tudják megítélni, hogy amiket ő írt, vajon drámák voltak-e. Mohácsi István szerint ma már nehéz magyar irodalmi szövegeket elolvasni, ő maga Shakespeare-től elalszik, ráadásul mindig fordítani kell a szavakat és verseket, elfárad, nem érti őket. Meglátása szerint ma az emberek mások: több, de rövidebb információkat tudnak feldolgozni. 

Véleményét nem csak a kortársak oszthatják: már Babits Mihály Az európai irodalom története című munkájában a III. Richárd egyik premierje kapcsán vallotta be” magának, hogy bármennyire is volt rendkívül figyelmes, a darab cselekményét nem értette, és sejtelme sem volt arról, mi történik a színpadon. De nem csak ő járt azon a bizonyos estén így, ahogy írta. Hiszen az általa megkérdezett irodalmárok és a „naív közönség” sem tudta követni, ami a színpadon ment. Tehát mintegy 90 évvel ezelőtt. 

A dráma esetén hatványozottan igaz tehát, hogy az emberek viszonyulása egy adott szöveghez korszakonként különböző. Nyelvezetét folyamatosan meg kell újítani, hiszen szerepe és rendeltetése mégis csak az, hogy azonos időben nagy létszámú ember előtt keltsék életre. Részben ehhez igazodva pedig a mai kor szerzője már sokkal inkább a színészekkel együtt alkotótárs szeret lenni, mintsem magányosan az íróasztal fölé görnyedő, elefántcsonttoronyban ülő gondolkodó. 

A dráma ugyanis alapvetően különbözik ebben a többi műfajtól, hogy a szöveg sorsa az utolsó írásjel elhelyezésével sem zárul le. Sokszor a próba alatt, a főpróbahéten, sőt, ahogy Mohácsi István a Francia rúdugrás kapcsán mesélte, még akár a premier után is változhat az írott szöveg, hiszen annak hatása a színpadon látszik meg igazán. És bár Lőrinczy szerint a közérthetőség kedvéért nem szabad a poézist kiirtani a színházból, azért mégis csak elsődleges fontosságú a helyben történő, azonnali és könnyű befogadhatóság. Ugyancsak Lőrinczy emelte ki, hogy manapság nem szövegtisztelő interpretációk készülnek, nem kell lángpallossal védeni a szöveg minden értékét, és ezzel az összes beszélgetőpartner egyetértett.

Keringés – 18 alkotó 21 drámajelenete

A Kaptár után Keringés címen immár második drámaantológiáját jelenteti meg az alulról szerveződő civil Fiatal Drámaírók Háza (FDH). Arról már korábban írtunk, hogy az FDH szervezi körülbelül kéthavonta az Okuláré Projektet, melynek három nyertes művét egy teljesen nyilvános drámajelenet-író pályázat alapján választják ki, és tulajdonképpen ezzel is állandósul a kapcsolat szerző és közönsége között. Ezeket a kiválasztott jeleneteket nemcsak hogy nézők előtt mutatják be, de ahogy korábban a Villámrandi kapcsán már láthattuk, egy újabb lépcsőfokot léptek felfelé, melynek eredménye akár konkrét színdarab is lehet, ahogy arra újabb példákat láthattak az érdeklődők az FDH által szeptember 21-23. között szervezett Fiatal Dráma Fórumán.Ugyanis a Villámrandi után, ugyancsak hosszabb verzióban, színre vitték Ladnai Lóránd: Animalitas animae, Rédei Roland: Amazonok, valamint Sipos Balázs Gyula: Találkozások című jelenetét, és bővítették ki 40-80 perces darabokká. 

A Keringés című drámaantológia

A Keringés, amelyben 18 alkotó 21 műve kapott helyet (a hét pályázati forduló 3-3 bemutatott műve) egy fiatalos, lendületes kötet, modern dialógusokkal, a XXI. századi ember gondjaira fókuszáló és reflektáló darabokkal. Terjedelmüknél fogva is elhagyják a hagyományos színházi dialógus kereteit, hiszen itt csupán 7–15 oldal, eljátszva 15–20 perc áll a rendelkezésre, fő szabály szerint 2-5 szereplővel arra, hogy egy történetet mondjanak el, de úgy, hogy ha lehet, beemeljék a dráma majd mindegyik szerkezeti elemét. Ezt a feltételt pedig az új írógeneráció gond nélkül megugorja.

Az antológiát megelőző pályázatokból leszűrhető legnagyobb erény, hogy egyre több, irodalom és színház iránt érdeklődő személy „bújik elő” vagy éppen mutatják meg másik oldalukat. Köztük teljesen amatőrök ugyanúgy megtalálhatók, mint a művészetekhez, a színházhoz már amúgy is kötődő emberek, művészek és civilek. Akik ezután a képzeletbeli asztaltársaságnak immáron ugyanolyan tagjai. 

És bár nem jó egy valakit kiemelni a sok közül, de ha már a más területen alkotó művészeket hoztam szóba, akkor épp a már említett Rédei Roland rá az egyik példa, aki először 2010–17 között, majd 2022-tól napjainkig a Szegedi Nemzeti Színház színésze, és akinek az Amazonok óta már egy újabb művét mutatták be az Okuláré keretein belül, Csak ha ránéznek címmel. 

Rédei Roland: Amazonok. Amargant Színházi Műhely, rendezte: Ilyés Lénárd (fotó: Kürtösi Marcell)

De mindezek alátámasztására elég azt megemlíteni, hogy a nyertesek között 18 év alattiak ugyanúgy vannak, mint 40-50 év közöttiek. Persze közös mindenkiben, akár csak a fordulónként már több mint 30 pályázóban, hogy írni akarnak, történetet mondani, ki akarják magukat fejezni, egy pályázat által némi megkötéssel, de mégis csak szabadon. És ehhez itt van egy egyre jelentősebbé váló fórum, melynek keretében ezt rendszeresen megtehetik, és ha a legjobbak között szerepelnek, akkor jutalmuk nem csak a színpadi játék, hanem a könyvben való megjelenés lehetősége. Mert tudjuk, manapság nagy kincs, ha a drámajelenetedet könyvben kiadják. 

A Keringés kötet előszavában azzal Závada Péter is egyetért, mintegy kapcsolódva az előző részben megszólalók által elmondottakhoz, hogy színpadi szerzők önálló drámakötetei ma már nem jelennek meg, mint ahogy meglátása szerint az irodalmi elismerések listáiról is teljes mértékben eltűntek a hagyományos könyvformában megjelenő színművek. Ma már nem jellemző, az ő szavaival élve a „teremtő szerző” zárt műalkotásnak adekvát színrevitele.

Ladnai Lóránd: Animalitas Animae. Majdcsak Színpad, rendezte: Magyar Bogi (fotó: Kurdics Zoltán)

A Keringésben olvasható művek közül is a fentebb felsorolt, színdarabbá munkált jeleneteket is a társulatok, a szerzők kisebb vagy nagyobb mértékű segítségével, esetleg teljes egészében velük együttműködve, a próbafolyamat alatt, sokszor improvizálva egészítették ki és váltak színdarabbá. Nem csupán ugyanazt, hanem még jobbat kapott így a MU Színház közönsége szeptember végén, mint amit a kötetben olvashatott. 

Anti-hierarchikus, demokratikus alkotói folyamatnak nevezi ezt Závada, és valóban így tekinthetünk rá, hiszen valamennyi előadás esetén valamennyi helyről ez volt a visszajelzés. 

Miért van szükségünk mégis az írásos formára?

Szükségünk van-e rá egyáltalán? Mert a legaktuálisabb kérdés, hogy mi lesz a könyvdráma sorsa ilyen helyzetekben, ahol a közös munka során a szerző mellett a színész, sőt, a dramaturg is az előtérbe lép? Nos, akármennyire is el lehet mondani, hogy az olvasóközönség (akit én magam egy réteg-, ámde széles körnek tekintek) nem a drámákat részesíti előnyben, az ilyen könyvek fennmaradása mégis kulcsfontosságú, már csak irodalomtörténeti szempontból is. Hiszen, bár fontos a közösen alkotott, pillanatnyi vagy maradandó improvizációk sorozata, ami akár egy remekművet is eredményezhet, de mégis az írásos forma az, amely az „örökkévalóságát”, adj Isten, az „örökkéalakíthatóságát” biztosíthatja e műveknek. 

A vita és a kérdés persze nem új. hogy csak egy példát említsek, már 40 éve, 1983-ban is a Hiánydramaturgia című tanulmánykötetben, sok minden mellett azt is feszegetik, hogy mi a viszonya az 1970-es évek második felének fiatal drámaíró nemzedéknek a színpadhoz. Jelesül, ahogy azt Kiss Eszter, a kötet kapcsán az Irodalomtörténet folyóiratban 1982-ben kelt írásában írja, a tanulmánykötet végkicsengése a fiatal drámaírók és a színház viszonyának továbbgondolására ösztönöz. Azon véleményének is hangot ad, hogy a dráma nem a színház „szolgálóleánya”, és nem egy „félkész mű”. 

Ezt, talán egy páran negyven évvel később esetleg máshogy gondolják, egészen odáig, hogy a bemutatóig nincs kész mű, sőt, utána is lehet rajta módosítani, azt tökéletesíteni. Mégis, ami közös a két véleményben, tehát a rendszerváltás előttiben és napjaink nézeteiben, hogy alapvető egyfajta színházi, dramaturgiai visszajelzés. 

Nagy-Szakmáry Attila: Villámrandi. Klisé társulat januári bemutató előadása, rendezte: Tóth-Lederhaas Csongor és Tóth-Lederhaas Mia (fotó: Kurdics Zoltán)

Korábban a Magvető gondozásában jelentek meg a Rivalda sorozat kötetei, 1969–1991, majd 2005 és 2008 között, ahol olvashattuk a legújabb drámaterméseket. Manapság a kevés számú, de létező pályázati lehetőségek közül ki kell emelni a Színházi Dramaturgok Céhe által szervezett Nyílt Fórumot, valamint a Déryné Program Barangoló Drámaíró Műhelyét, amiknek szintén fontos kulturális küldetésük van. 

Ám ezek bármennyire is egyrészt tradicionálisabb, másrészt nagyobb mérvű vállalkozások, a fentebb említett kulturális misszió tekintetében már becsatlakozott melléjük egy fiatal csapat, a Fiatal Drámaírók Háza, akik arra várnak, hogy legújabb formában a Keringés révén, a szerzőkkel közösen még inkább a rivaldafénybe kerüljenek. Megérdemelnék, mert szükség van az ilyen kezdeményezésekre, antológiákra. Színes és nem utolsósorban történeti értékű tablói ezek a XXI. század harmadik évtizedének magyar irodalmi kultúrájának.

Boros Tamás