tiszatáj | 2016. november 13.

…gazdagítni vágyott a világot és embert…

Mikes Kelemen jelképes újratemetésére igyekeztünk Zágonba. Négyen ültünk a kis zöld VW Polóban, rekkenő augusztusi hőségben. Az egyik kanyar után egy csorda kellős közepén találtuk magunkat. Nem ritkaság ez arrafelé, nem is lepődtünk meg különösebben. Szemeztünk a jámbor tehenekkel, midőn be-betekintettek a szélvédőn. Még fényképeztük is őket, akárha nyugati turisták lennénk… – BENE ZOLTÁN ÍRÁSA

ELHUNYT KÁTÓ SÁNDOR (1946–2016)

Mikes Kelemen jelképes újratemetésére igyekeztünk Zágonba. Négyen ültünk a kis zöld VW Polóban, rekkenő augusztusi hőségben. Az egyik kanyar után egy csorda kellős közepén találtuk magunkat. Nem ritkaság ez arrafelé, nem is lepődtünk meg különösebben. Szemeztünk a jámbor tehenekkel, midőn be-betekintettek a szélvédőn. Még fényképeztük is őket, akárha nyugati turisták lennénk. Legalábbis négyünk közül hárman. A negyedik, a volánnál ülő Sándor elővette a marcipán-rúdját és komótosan falatozni kezdett. Míg elvonulnak a marhák, úgyse tehetünk egyebet. Evett és közben belekezdett egy történetbe.

Rengeteg történetbe kezdett bele. Számtalanszor ültem mellette vagy szemben vele, s hallgattam. Az ökölvívásról, a színházról, a küldetésről, a feladatról, az életről. Szerencsém volt. Tanúja lehettem például, ahogy beszél egy-egy darabról, majd annak, ahogyan mindaz, amiről szólt, tetté válik, s a papírról életre kel a dráma, a könyvbe temetett tetszhalott megéled, alakul, formálódik. Dolgozhattam a keze alá, miközben a társulatra szabtunk egy-egy színművet; láthattam, ahogyan annyi évtizedes színészi rutinnal a háta mögött is az izgatottságát próbálja leplezni a bemutatók előtt; rácsodálkozhattam, hogyan változott meg, miként szellemült át, valahányszor azok előtt lépett színpadra, akikre föltette az életét. A szórvány, a határon túli magyarság romos közösségi tereiben, szűkös plébániáin, vagy éppen a brassói Redut minden igényt kielégítő játékterében ugyanaz a nem múló lelkesedés és mélyen átérzett felelősség hajtotta. Dolga volt ezen a földön − és ő becsülettel végezte a dolgát. Nem csak cselekedni akart, de cselekedett. Nem csak beszélt, nem csak ígérgetett, nem csak hangoskodott, de küzdött és dolgozott. Olyan helyekre juttatta el a magyar nyelvű színjátszást, ahol emberemlékezet óta nem járt még hasonló sem, olyan helyekre érkezett, ahová mások általában el sem indulnak. Szívügye volt a szórvány. Gyakran emlegette, hogy nekik, a szórványban élőknek van igazán szükségük az anyanyelvi színházra, nekik, az „Isten kitett árváinak.”

Tömérdek történetét hallgattam végig. Személyesen nem ismertem a bokszolót, nem ismertem a kőszínházi- és a filmszínészt, személyesen csak a nemzet valódi napszámosát ismertem, a határon túli véreinkért dolgozó csepűrágót; de a történetek által kirajzolódott előttem az egész, páratlan életút: a sporttól Tháliáig, Ozsdolától Szegedig. Számos állomását lehetne sorolni ennek a pályának, sporteredményeket, szerepeket, filmeket. De nem ez a lényeges. Sokkal inkább az a rendíthetetlen hit és töretlen akarat, amivel járta választott útját. És ennek az útnak tétje volt. „A tét felbecsülhetetlen (írta egy alkalommal a Brassói Lapok), nem anyagi, hanem erkölcsi.” Sándor erkölcsi kötelességének érezte a szolgálatot. Hogy szolgálja az övéit. Az „Isten kitett árváit.” 1998-ban ez a kötelességérzet hívta életre a Móra Ferenc Népszínházat, s ez tartotta életben tizennyolc esztendőn keresztül. Kátó Sándor legfontosabb hagyatéka, szellemi öröksége: kötelességérzet, tenni akarás, cselekvés és felelősségvállalás. Ezt hagyta a Népszínház tagjaira, s ez az örökség fogja továbbra is életben tartani a társulatot és Sándor emlékét.

Rengeteg történetbe kezdett bele. Nem mindegyiket fejezte be. Jó lett volna, ha a legfontosabb történet is befejezetlen marad még sokáig, november 12-én azonban pont került a végére. Kátó Sándor meghalt. Míg élt (Juhász Gyula, számára oly kedves szavaival) „egyszerűen gazdagítni vágyott a világot és embert s úgy szerette az életet, ahogy a gyermekek, boldoggá akart tenni itt mindenkit, aki él, míg tönkrement.” Engem – és ezzel nem vagyok egyedül − gazdagítottál, Sándor. Gondolattal, szóval, élménnyel, emlékkel. Köszönöm. Köszönjük. Áldjon meg az Isten…

Bene Zoltán