Tiszatájonline | 2021. július 14.

Fülsértő élethazugságok

VARSÁNYI ANNA ÚJ DARABJA, A NEW YORK CSALOGÁNYA A SZEGEDI VÁROSHÁZA UDVARÁN
Nagy sikert aratott Varsányi Anna zenés vígjátéka, a New York csalogánya a szegedi városháza udvarán. A hamisan éneklő milliomosnőről, Florence Jenkinsről szóló komédia hétfő esti ősbemutatóját Szilágyi Annamária főszereplésével és rendezésében vastapssal ünnepelte a közönség… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

VARSÁNYI ANNA ÚJ DARABJA, A NEW YORK CSALOGÁNYA A SZEGEDI VÁROSHÁZA UDVARÁN

Nagy sikert aratott Varsányi Anna zenés vígjátéka, a New York csalogánya a szegedi városháza udvarán. A hamisan éneklő milliomosnőről, Florence Jenkinsről szóló komédia hétfő esti ősbemutatóját Szilágyi Annamária főszereplésével és rendezésében vastapssal ünnepelte a közönség.

Azt hihetnénk, a világ legrosszabb opera-énekesnője címet valószínűleg jogosan kiérdemlő Florence Foster Jenkins különös élettörténete már lerágott csont. Több színdarabot is írtak róla, Peter Quilterét Glorious! címmel 2005-ben mutatták be Londonban, a West Enden Maureen Lipmannal a főszerepben. A legjobb új vígjáték kategóriában rögtön Olivier-díjra is jelölték, és azóta már huszonhét nyelven, több mint negyven országban színre vitték. A komédia nagy sikerének is szerepe lehetett abban, hogy a bizarr sztoriból egy évtized múlva Stephen Frears filmet forgatott Meryl Streep és Hugh Grant főszereplésével. A nálunk Florence – A tökéletlen hang címmel vetített film 2016-ban meghódította a világot, Meryl Streepnek újabb Oscar-jelölést is hozott. Közös volt valamennyi feldolgozásban, hogy az idős „énekesnőre” fókuszált. Florence Foster Jenkins 1944-ben 76 évesen katasztrofális koncertet adott a Carnegie Hallban, ahol kinevették. A nagy szégyen is közrejátszhatott abban, hogy egy hét múlva szívinfarktust kapott, majd egy hónap múlva elhunyt. Varsányi Anna nem ezt a sokszor feldolgozott, jól ismert történetet írta újra új darabjában, a New York csalogányában, hanem alapos életrajzi kutatómunka nyomán inkább az ötvenes éveiben járó szépasszony mindennapjaiba enged bepillantást. Amikor Florence gazdag mecénásként, a Verdi Klub alapítójaként a metropolisz zenei és társasági életének egyik meghatározó alakja volt, meghallgatásokat tartott, tanácsokat osztogatott fiatal énekesek számára.

Ennek a momentumnak a felhasználása az egyik legjobb szerzői ötlet: így nemcsak Florence fülsértően hamis éneklését hallhatja a közönség, hanem valódi operaénekesek korrekt produkcióit is. Nem érheti vád az előadókat, hogy magát a műfajt próbálják parodizálni, nevetségessé tenni. A Nyári Színházi Esték sorozatban már sokadik ősbemutatóját tartotta a kánikulai napokon még este is nagyon meleg szegedi városháza udvarán az A&A Produkció. A kis csapat Szilágyi Annamária és Varsányi Anna vezetésével mindig szinte a semmiből próbál színházat teremteni. Manapság egy nevesebb rendező egyetlen produkcióért járó honoráriuma körülbelül annyi, amennyiből ők új darabot írtak, díszletet, jelmezt kölcsönöztek, szállítottak, fizették a rendezésre is vállalkozó főszereplő és a további hat fellépő művész meglehetősen szerény tiszteletdíját. Hihetetlen, mégis évek óta csinálják. A szegedi közönség is megszokta, hogy itt nem számíthat drága díszletre, profi színpadi masinériára, „csak” a helyi kedvenceit láthatja, jó poénokat hallhat, sokat nevethet, kellemesen szórakozhat.

A kényszerítő anyagi körülmények miatt a főszerep eljátszása mellett a rendezésre is vállalkozó Szilágyi Annamáriának ezúttal a szokásosnál is összetettebb feladat jutott, komoly tréningen kellett részt vennie ahhoz, hogy a darabban felcsendülő operaáriákat Madame Jenkins stílusában előadja. Mielőtt bárki azt hinné, hogy hamisan énekelni a világ legegyszerűbb dolga, ki kell ábrándítanom: baromi nehéz. Legalábbis úgy, hogy Florence Jenkins jellegzetes és durva énektechnikai, intonációs hibáit a színpadi hatás érdekében felnagyítva, eltúlozva ugyan, de mégiscsak hitelesen kell a közönségnek megmutatni. Még akkor is, ha az előadó nem operaénekes, hanem prózai színész. Különben egy operista a művészi hitele, hírneve megőrzése érdekében valószínűleg nem is merészelne elvállalni egy ilyen kényes szerepet. Szilágyi Annamáriában szerencsére megvan a szükséges bátorság, hihetetlen hangokat présel ki magából Violetta, Lauretta, az Éj királynője vagy Carmen áriájának éneklése közben. A publikum egy része először láthatóan teljesen megdöbbent, talán nem is hitt a fülének, majd akinek volt humorérzéke, gyorsan kapcsolt, és a többiekkel nevetett. A hamis éneklésnek ez már tényleg az a foka, amit nem lehet kibírni röhögés nélkül. A kosztümökért is felelős Varsányi Anna a színház jelmeztárából úgy válogatott múlt századelős ruhákat, hogy minél jobban kifejezzék a milliomosnő néha már ízléstelenségig túlzó extravaganciáját. A legviccesebbnek egy rózsaszín selyemruha bizonyult, amiben Florence úgy nézett ki, mint egy felturbózott szaloncukor.

Madame Jenkins élettársa, St. Claire Bayfield szerepében Borovics Tamás meggyőzően adta a higgadt és elegáns angol úrból időnként előtörő szenvedélyes egykori Shakespeare-színészt. Pontosan érzékeltette, hogy a figurában mindvégig tűzhányóként lappang valami feldolgozhatatlan, elfojtott belső feszültség, amire csak a vígjáték sorstragédiát felvillantó vége adta meg a magyarázatot.

A New York Post zoológiai rovatát szerkesztő, jobbára csak sündisznókról és tehenekről cikkező, de most Madame Jenkinsszel nagy interjúsorozatra vállalkozó fiatal újságíró, Robert Vanderbilt szerepében Rédei Roland hatásosan építette fel a homlokát törölgető, helyét nem találó, félénk, bizonytalan figurát, aki csak fokozatosan ébred rá, hogy milyen hülye helyzetbe csöppent. Majd amikor kiismeri a játszma szereplőit, nem habozik fejlett erkölcsi érzékkel a legsérülékenyebb mellé állni. Varsányi Anna dialógusai különben teli vannak szórakoztató, finoman feminista kiszólásokkal. A legnagyobb derültséget talán az keltette, amikor Florence arról elmélkedik, már az is megfordult a fejében, hogy Isten nő.

Zenei vezetőként is fontos tartóoszlopa a produkciónak az Andrew, a néma korrepetitor szerepét alakító Rákai András, aki nemcsak muzikális zongorajátékával járult hozzá a sikerhez, hanem kifejező gesztikulációjával is.

Szélpál Szilveszter bohózatba illő arcjátékkal mutatta meg a meghallgatásra jelentkező fiatal bariton, Francis Walton-Cox döbbenetét, amikor A sevillai borbély népszerű áriája után Florence váratlanul arra kérte, tenoristaként énekelje el vele a Brindisit. Dobrotka Szilvia Mary Smith szerepében mintaszerűen tolmácsolta Wagner szép dalát, a Schmerzent, majd hüledezve hallgatta Jenkins kritikáját: túl hangos. A nagy Caruso rokonát, Petronella Pinacoladát, aki évtizedekig csak a háztartást vezette, de fellépni készül a sztártenorral, Vajda Júlia Ruszalka áriáját énekelve talpig feketében, kissé groteszk figuraként keltette életre. Hangos kacagással fogadták a nézők, amikor cifrákat mondva, olaszul káromkodva köszönt el Madame Jenkinstől.

A darab végén jött a csavar, és a szomorú valóságról értesülve a publikum hahotázásból néma empátiára váltott, ami azt jelezte: Madame Jenkins történetének tanulságai sorsról, művészetről, önbecsapásról és más élethazugságokról ma is hatnak. „Mit tenne a helyemben?” – kérdezi végül Florence élettársa a felbátorodott, egyre dühösebben számon kérő Vanderbiltet. A tanácstalan válasszal a néző is érzi, nincs jó választás.

Hollósi Zsolt

A szerző fotói