Fókuszban a tánc
Nyolc tánc-, mozgás-, illetve fizikai színházi előadást láthattunk az idei Thealteren. Volt közöttük szédítően profi, és a színművészetis évekről számot adó bemutató is, ennek megfelelően az adott produkció fajsúlya az érett és a zsenge közötti átmenet valamely stációját közvetítette… – IBOS ÉVA ÍRÁSA
Nyolc tánc-, mozgás-, illetve fizikai színházi előadást láthattunk az idei Thealteren. Volt közöttük szédítően profi, és a színművészetis évekről számot adó bemutató is, ennek megfelelően az adott produkció fajsúlya az érett és a zsenge közötti átmenet valamely stációját közvetítette.
Kíváncsian vártam a két fiatal román csoport szegedi bemutatkozását, részben azért, mert Romániában sokkal később, csak a 2000-es évek elejétől indult el a független színházi szerveződés, s fesztiváljuk is csak négy-öt van ilyen. A Babes-Bólyai Tudományegyetem Színház és Televízió Kar színinövendékeinek 3. évfolyamát persze téveszme lenne független társulatként nézni, velük kapcsolatban nem is ez, hanem az ottani játékhagyomány továbbörökítése érdekelt, hiszen az általam nagyra tartott romániai kőszínházi színjátszásban eleve nagyobb hagyománya van a dinamikus (sőt bravúros) mozgásnak, mint a hazaiban. A várakozásom igazolódott, pedig nagy merészen egy Esterházy kisregényt adaptáltak, az Egy nő általuk kiválasztott textusait mondták egymás után, párról párra, etűdök láncolatában. Illetve nem csak mondták, de a fejezeteket hol jelképes-elvont, hol abszurdra ferdített konkrét szituációkba ágyazták be remek mozgáskultúrával és értő iróniával. Bár kissé hosszúra sikeredett az összeállítás, a román színinövendékek fegyelmezettsége és mozgáskultúrája igen imponáló volt.
Egy nő
A Magyarországon már több ízben vendégszereplő marosvásárhelyi András Lóránt Társulat státusza egészen más. Nem csak az egyetemi biztonsághoz képest, de az egész romániai színházi struktúrához mérten. Ugyanis ők az első kortárstánc együttes Erdélyben, ráadásul függetlenek, így az egész országban egyedülállóak, ergo előkép nélküliek. 2014-ben alakultak, nagyon fiatalok tehát minden szempontból. Leginkább abban különböznek a magyar kortárs táncosoktól, hogy ők szívesen dolgoznak irodalmi alapanyagból konkrét dramaturgiát követve, például Ionesco darabokat is feldolgoztak már. Szegedre a Femme című előadásukat hozták, aminek a műsorfüzet szerint a Médeia volt a kiindulópontja. Kerek, egész, dekódolható, bár bizonyos megoldásaiban kissé túlszabályozott előadás született belőle, meglehet, egy korábbi állapotról tudósít ez a produkció (hiszen 2015 óta játsszák), s az együttes azóta már szintet lépett.
Femme
Érdekes volt egymás után látni a romániai és a magyar színművészeti egyetem csoportjait. A Roberto Zucco című darab az Esterházy regényhez képest akár történetmesélősnek mondható, ám itt is nagy szerep jutott a mozgásnak, miképp a környezetet, vagy a szituációt – egy hűtőszekrénnyel, vagy pár deszkalappal – a színészek lemodellezték. Testnyelvük és eszközrendszerük ismerősnek hatott (Horváth Csaba rendezőtanár előző osztályából), most azonban nem mindig működött olyan koherensen, mint például a néhány évvel ezelőtti, ugyancsak záróvizsgaként készült Toldiban.
Roberto Zucco
A Forte Társulat évek óta visszajáró vendége a fesztiválnak, ennek köszönhetően a Thealter törzsközönsége már akkor ráhangolódott a fizikai színházra, amikor a szaksajtóban még azon ment a polémia, hogy is kellene hívni ezt a fajta műfajt. Ami itthon meglehetősen nagymértékben azonos Horváth Csaba munkásságával, aki egyfajta evidenciával képes szintézist teremteni tánc, mozgás, zene és színjátszás között. Ezzel szemben legújabb munkáiban újra „csak” koreográfusként dolgozik, ugyanis Bartók 5. vonósnégyesére és a Concertóra komponált táncot. Az 5. vonósnégyesre koreografált mű élőzenei – nyugodtan mondhatjuk – koncerttel együtt adja az egészet (a Bujtor Kvartett magas szintű játékával), s nem csodálkoznék, ha ez után az élmény után azok is önként hallgatnának Bartókot, akiknek eddig eszébe sem jutott.
Bartók 5. vonósnégyes
Bartók Concerto
Mindkét darab lehengerlő! Azon kívül, hogy új dimenzióit nyitják meg a zenének, a színészek mozgása/tánca olyan elementáris erővel söpör végig a színpadon, ami a nézőt egy pillanat alatt a rabjává teszi. Bartók zenéjét áthatja a játékosság, amit a koreográfia is kihall és poentíroz, de persze alapvetően a szerkezet bravúrosan sokhúrú, valahonnan valahova tartó, kristálytisztán érzékelhető logikája nyűgözi le a nézőt. Olyan szimbiózis teremtődik itt zenemű és tánc között, amit nem lehet kettéválasztani. Hogyan is lehetne, hiszen maga a koreográfus-rendező sem adott tartalom-címet a darabjainak, vagyis Bartókot nem alkalmazott zeneként használja, hanem belebújva és kitapogatva, saját olvasatában, a zenét vizuálisan interpretálja.
Az 5. vonósnégyes Horváth Csaba számára színtiszta férfimunka (öt terepnadrágos fiú mozogja), a Concerto pedig egyfajta emberi-morális alapvetés, amelyben a nőtáncosok öltözékét az érrendszerre vagy a gyökérzetre emlékeztető érzékeny vonalháló borítja, míg a férfiak ruháját fegyelmezett, racionális egyenesek szabdalják (Benedek Mari tervezése alapján).
Az elmúlt években a régi tanítványok közül többen önálló munkába (is) fogtak, mint például Widder Kristóf, akinek rögtön két kompozícióját is láthattuk a fesztiválon. Az egyik darabja témájául ő is irodalmi anyagot választott, a Bernarda Alba háza című színművet. Meglepő húzás, hiszen az eseményeket tekintve nem kimondottan mozgalmas darab, Widdernek mégis sikerült megteremtenie azt a sűrű, fojtó belső feszültséget, ami a művet uralja. Másik döntése sem tekinthető szokványosnak, mert nem hinném, hogy a kortárs koreográfusok tülekednének az ezerszer feldolgozott Tavaszi áldozat színpadra állításáért. Widder mégis ebbe vágott bele, ráadásul sikerrel, ugyanis kiemelte a művet az atavisztikus értelmezési keretből, s (jó értelmű) fiatalos pimaszsággal egy kézilabdacsapat kezébe (lábába, testébe) tette a történetet, egy olyan közegbe, ahol nem biztos, hogy működik az áldozat-szerep erőltetése.
Bernarda Alba háza
Tavaszi áldozat
Szabó Réka és Tünet Együttese már szinte a Thealter elválaszthatatlan részei, sok munkájukat láthattuk az elmúlt évek (évtizedek) folyamán, és soha nem untuk őket. Mert mindig más, amit csinálnak. Most is. Az éjszaka csodái egy vizuális kísérlet, amelyben a kivetített képzőművészeti, animált képeknek jut jelentős szerep. Az előadás igazán költői – hogy is lehetne más, ha Weöres Sándor versére épül -, a látvány bódító, csak talán egy kicsit önismétlően elnyújtott. De ez nem sokat számít, Szabó Rékában híven csodáljuk örökké megújuló, érzékeny reflexivitását.
Az éjszaka csodái
Ibos Éva
Fotók: Thealterphoto 2017