tiszatáj | 2022. augusztus 10.

Thealter 2022

Fókuszban a szólók

SZUBJEKTÍV BESZÁMOLÓ A THEALTERRŐL

A Covid, a háborús veszélyhelyzet és az anyagi akadályok ellenére is nagy sikerként értékelhető a 32. THEALTER Fesztivál, amely július 29-től 9 nap alatt 7 helyszínen 31 előadást kínált Szegeden. Egy szervezői és egy nézői értékelést is kértünk az utolsó napokról szóló szubjektív összefoglalóhoz… – HOLLÓSI ZSOLT ÍRÁSA

Bár ezen a nyáron a Covid, az anyagi és szervezési nehézségek miatt a külföldi fellépők hiányoztak, az utolsó napokra is tartogatott izgalmas előadásokat a 32. THEALTER Fesztivál, melynek kínálatában annyi egyszemélyes produkció szerepelt, mint korábban még sohasem. Csütörtökön a Füge és az Orlai Produkciós Iroda közös gyermekét, a fővárosi önkormányzat Staféta programja keretében létrehozott 1V1 című, másfél órás zenés stand-upot láthatta a közönség Vilmányi Benett előadásában a zsúfolásig megtelt Régi Zsinagógában. A máris népszerű fiatal színész a fesztivált nyitó Fajankó-ősbemutató címszereplőjeként is remekelt, az önéletrajzi ihletésű produkciójával, amit maga írt, rendezett, és elő is adott, végképp meggyőzte a publikumot. Igazából nem is egyszemélyes az előadása, mert a pianínón kísérő, a drámai csúcspontokat felerősítő Józsa Tamás improvizáció hatását keltő játékának is fontos szerepe volt a sikerben. Vilmányi különben nem csinál semmi különlegeset, csak humorba csomagolva meséli el a legkeserűbb emlékeit is. Azt, hogy milyen volt elvált szülők tehetséges focista gyerekeként túlélni a pótszerekkel kísérletező kamaszkort, a gimnáziumot, ahol rámozdult a magyartanára, a zavaros első szerelmet és az élvonalbeli labdarúgás velejéig korrupt, belterjes világát. Vilmányi Benett könnyedsége és lazasága, amilyen természetességgel tudja tartani a kapcsolatot a közönséggel, például lereagálni, ha valaki rápillant az órájára, egészen lenyűgöző.

1V1

Az első pár percben azon gondolkodtam Huzella Júliát figyelve a MÁSzínház Anya-e vagy? című egyszemélyes produkciójában, hogyan fogok kibírni másfél órát az alkotók valós történeteit egyetlen közös fiktív sztorivá író Róbert Júlia főként nőket megszólító darabjából. Ahogy Huzella Júlia lépésről-lépésre belakta Juhász Nóri kiteregetett lepedőkkel ügyesen leszűkített színpadi terét, élettel és feminin energiákkal töltötte meg Bakonyvári Krisztina letisztult rendezői koncepcióját, hamar elpárolgott minden aggodalmam. Az is gyorsan kiderült, amit persze magamtól is tudhattam volna, igazából nincsenek női témák, mert minden mindennel összefügg. Az, hogy hogyan viszonyulnak, hogy szólnak egy vajúdó nőhöz a szülészeten, sokat elárul egy ország teljes egészségügyi rendszeréről, kis túlzással talán még a demokrácia aktuális állapotáról is. Nem feltétlenül női tapasztalat az sem: minél nagyobb hősiességet kíván egy anyától a gyermeke kihordása, megszülése és felnevelése, valószínűleg annál kevésbé működnek jól a dolgok egy országban.

Anya-e vagy?
Élettörténetek – szólóban

– Az világossá vált, hogy rengeteg energia gyűlt fel az elmúlt két-három évben a csoportokban, társulatokban. Az is világos, hogy ez az energia nem tudott mindig előadásban vagy a társulat megmaradásában kulminálódni. Magyarul: nem születtek meg bizonyos előadások, megszűntek független színházi csoportok. Azt hiszem, most egy nagy hullám következik, ami az elhallgatást vagy egy teljesen más megjelenési módra való átállást jelent – fogalmaz a tiszatajonline.hu-nak Balog József, a THEALTER Fesztivál művészeti vezetője, a MASZK Egyesület elnöke.
– Ez annyiban mutatkozott meg már ezen a fesztiválon is, hogy nagyon sok volt a kis létszámú előadás és a szóló. A szóló azt jelenti, hogy két dologra redukálódik az előadás. Aki szólót csinál, ma már nem választ hozzá feltétlenül külső drámai anyagot. Például Gogoltól az Egy őrült naplóját, amiből pár éve nálunk is volt egy emlékezetes előadás. Az irodalmi alapanyag helyett az előadók hozzák azt, amit átéltek, ami az élettörténetük. Mert ehhez nem kell semmi más eszköz, mint a saját tested, élményvilágod, múltad. Saját magad dramaturgja, szerzője, előadója vagy. Lehet ezt úgy értékelni, hogy ez a színházi kifejezésmód vagy tartalom elszegényedése, én meg azt mondom: a radikalizálódása. Amikor egy művészi térben úgy tükröződik vissza a társadalmi és a politikai közeg – mert a színház mindig erre reflektál, bárki állítson bármit politikamentes vagy keresztény színházról és egyéb sületlenségekről, amelyek legtöbb esetben dilettantizmust és féktelen harácsolást takarnak –, hogy azt az mondja a művész: a múltam és a testem az utolsó terrénum, amihez nem nyúlhatnak hozzá. Az idei fesztiválon számomra ez a radikalizmus jelent meg pregnánsan. Azt mondják a fiatal művészek: „El a kezekkel a testemtől!” Lásd: szülésre való felhívás. Hol a helye a nőnek? Hogyan lehet egy egynemű párnak gyermeke? Hogy szülhetsz? Mindez magánügy. Akkor is, ha rátelepszik egy rendszer, és azt mondja, értékesebb az, akinek gyereke van. Ez ellen a végtelenségig tiltakozni kell azok nevében, akiknek van gyerekük és azok nevében is, akiknek nincs. Mert mi köze ehhez a politikának vagy a szomszédnak? Ugyanakkor az, hogy ez megmutatkozik a színpadon, azt jelenti, hogy ezt a területet a húszas évei végén, harmincas évei elején járó korosztály nem fogja átengedni ennek a diskurzusnak, hanem csinál egy saját diskurzust, ami fájdalom, művészi és színházi. Ennek mi továbbra is motorja és megmutatói szeretnénk lenni – mondja Balog József.
– Mi függünk attól, hogy milyen produkciók születnek ebben az apokaliptikus gazdasági helyzetben, de akkor is meg tudunk csinálni egy fesztivált, ha csak a hazai termésből kell dolgoznunk és bérelt busszal kell összeszednünk a csoportokat. A kilencvenes években csináltunk már pénz nélkül is fesztivált, nem ezen múlik. A finanszírozási rendszer biztosan úgy alakul át, hogy annak mi – és még az hatvan-nyolcvan független együttes, amely ma még működik – vesztesei leszünk. Megmondták, hogy a kultúrában a következő két évben csak visszavágás várható. Nem lesz pénz, a színházak rendezkedjenek be arra, hogy lehet, hogy télen sem fognak tudni játszani. Ehhez képest, hogy a függetlenekkel mi lesz, harmadrendű kérdésnek tűnik. Természetesen a közönségünk nem ezt igazolja vissza. A fesztivál ezen a nyáron is megmutatta, hogy a nézők nem a kísérleti, nem a független színházra kíváncsiak, hanem arra, hogy van-e alternatívája a népszínházi programnak. Minden vármegye központjának legyen egy színháza – ezt még a szocializmus találta ki, majd az elmúlt harminc év is továbbvitte azzal a hamis jelszóval, hogy a kőszínház és a társulat minden, a többi valami eltévelyedés, baromság, lila köd. Nyilvánvaló, hogy a kőszínház nem minden – véli a fesztivál művészeti vezetője.
– Mindig preferálom, hogy ha más kultúrákból nem is jelenik meg társulat, legalább a környező országokból, Szlovéniából, Horvátországból, Romániából jelenjen meg valami, és ne csak magyar nyelvű előadás. A nemzetközi kapcsolatainkat a Covid teljességgel szétdúlta. Amúgy is gyöngülőben voltak, nemcsak azért, mert szinte megfizethetetlenek voltak az együttesek, hanem azért is, mert a mi struktúránk sem tudta biztosítani, hogy egy évvel korábban szerződjünk. Ősszel, amikor a hideg miatt a Régi Zsinagóga már nem működtethető, szeretnénk majd néhány produkciót elhozni a nagyszínház balett-termébe, ami egy kiváló kamara játszóhely. Fontos, hogy a nézőink ne maradjanak öt-hat hónapon át olyan produkciók nélkül, amilyeneket a MASZK szokott Szegedre hozni.

Balog József

Egy drámapedagógia kurzus hat hetének legjellemzőbb pillanatait tárja a közönség elé a KV Társulat produkciója, Annie Baker Körtükör című tragikomédiája, melynek tökéletes játékteret biztosított a nagyszínház alagsori, majdnem körtükrös balett-terme. Urbanovits Krisztina játssza a kissé felületesnek tűnő drámatanárt, akinek a foglalkozására négyen jelentkeznek: a saját férje (Terhes Sándor), egy valaha volt színésznő (Száger Zsuzsanna), egy ifjú színésznőjelölt (Wrochna Fanni) és egy életközepi válsággal küzdő, elvált férfi (Friedenthal Zoltán). Dohy Balázs rendezése a szereplők közötti interakciókra, kialakuló bonyodalmakra, a legapróbb rezdülésekre is figyelve mutatja meg, mennyivel összetettebb az élet annál, mint amit egy drámajátékkal könnyedén modellezni lehet.

Körtükör

Kiskos Bíborka, Nagy Anna, Nyári László, Papp Mátyás, Romvári Boldizsár, Terecskei Aliz, Tóth Kata és Tóth Klarissza szövegéből Pass Andrea állította össze és rendezte a Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon című Z generációs pandémia paradigmát, amit a Régi Zsinagógába hozott el a Színműhely Produkció. Covid-generációnak, majd újabban már szélesebben értelmezve válság-generációnak mondják a társadalomkutatók a pandémia és az egymást követő krízisek által leginkább traumatizált ifjú nemzedékeket. A kutatók azt is állítják, a koronavírust úgy kell felfogni, mint egy aszteroidát, ami a becsapódásával alapvetően módosítja az életteret. Ráadásul az is megjósolható, a leginkább érintett generáció már másképp áll majd a közélethez, politikához, hiszen közvetlenebbül érzik: a bőrükre megy a játék. Ebből az életérzésből adott ízelítőt sok humorral és a digitális technika sokszor mulatságos buktatónak bemutatásával hét tehetséges fiatal színész, Georgita Máté Dezső, Kenéz Ágoston, Martinkovics Máté, Gajda Anna, Nagy Rebeka, Papp Mátyás és Tóth Zsófia. Energiájuk kifogyhatatlannak, érzékenységük elkoptathatatlannak, szabadságvágyuk letörhetetlennek, humoruk kellőképpen fanyarnak és önironikusnak tűnik. Van remény.

Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon
Értékel a néző

– Csoda, hogy ilyen anyagi körülmények között, ilyen ellenszélben egyáltalán meg tudták rendezni idén is a fesztivált. Nagyon jónak tartottam, hogy a színikritikusok mindennap jelentkeztek Zoomon, és beszélgettek az az előző napi előadások létrehozóival, mert sok fiatal színészt, rendezőt, szerzőt megismerhettem ennek köszönhetően. Örültem annak is, hogy a tavalyi nagyszerű színháztudományi konferencia anyaga kötetben is megjelent, azt remélem, nyomtatásban is elérhető lesz majd, nem csak elektronikus formában. Az idei fesztiválon feltűnően sok volt az egyszemélyes darab, ami azért volt jó, mert sok fiatal tehetséget megismerhettünk – hangsúlyozza Palotásné Nagy Éva nyugdíjas szakvezető irodalomtanár, aki hosszú évek óta az egyik legkitartóbb nézője a THEALTER fesztiváloknak. – Sok felnőtteknek szóló bábelőadást is láttam idén, örülnék, ha a szegedi bábszínház tehetséges csapatát is jobban be tudnák vonni a jövőben. Hiányoltam a határon túli társulatokat ezen a nyáron, egyedül a marosvásárhelyi Yorick Stúdió hozott egy remek produkciót. Nagyon szeretem Hegymegi Máté rendezéseit, elfogult vagyok vele, talán ezért is a Demerung című Csehov-előadás tetszett az idei kínálatból a legjobban. Fontosnak tartom, hogy már 32 éve megszervezik a fesztivált Szegeden, mert így sok olyan izgalmas produkciót megnézhetünk, amire másképpen valószínűleg nem lenne módunk. Jó lenne, ha még nagyobb hírverést kaphatna a fesztivál a városban, mert sokan nem is tudják, hogy milyen minőségű előadásokat hoznak el Szegedre.

Élet-ritmusra

Két szólóval zárult a fesztivál, a Szegedi Nemzeti Színháztól tagként legalábbis búcsúzó Medveczky Balázs újra eljátszotta a kisszínházban Cédric Chapuis Élet-ritmusra című dobos monodrámáját, ami már Tatabányán és Budapesten is nagy sikert aratott. A Régi Zsinagógában pedig Nagymamával álmodtam címmel Göndör László adta elő a pandémia idején 97 éves, holokauszt-túlélő nagymamájával, Katona Évával töltött hónapja történetét. A Staféta program közönségdíjas produkciója persze nem egyszemélyes vállalkozás, hanem igazi csapatmunka, Csoma Gabriella látványtervező, Bódi Zsófi dramaturg, a dokumentumfilmes anyagokat rendező Bartha Máté és a stáb többi tagja is sokat dolgozhatott azért, hogy kompaktnak, szellemesnek és nagyon mainak érezzük az előadást. Az egykor Mengelével is találkozó nagyi sajnos csak rövid időre tűnik fel a filmbejátszásokon, többnyire csak a hangját hallhatjuk, miközben különös személyisége meghatározza az egész produkciót. Amikor ki kell találnia a közönségnek, hogy sajátos észjárásával milyen ellentétpárokat alkot, nagy derültséget kelt, hogy a kutya–macskától eljutunk egészen a Marx–Orbán Viktor párosig.

Nagymamával álmodtam

Fotók: thealterphoto2022

Hollósi Zsolt