tiszatáj | 2019. január 12.

Feketeszárú cseresznye a József Attila Színházban

Az én rapszodikus színházlátogatásaimat a véletlen szeszélye vezérli, amibe belejátszik néha a szakmai érdek. Ha valamelyik teátrum műsorra tűzi egy-egy darabomat, vagy színésznő feleségem kap szerepet valahol, akkor félig-meddig kíváncsiságból, félig-meddig illendőségből belekóstolok az illető műintézmény repertoárjába. Így kerültem tegnap a József Attila színház nézőterére, Hunyady Sándor Feketeszárú cseresznye című darabjának előadására… – HORVÁTH PÉTER KRITIKÁJA

Az én rapszodikus színházlátogatásaimat a véletlen szeszélye vezérli, amibe belejátszik néha a szakmai érdek. Ha valamelyik teátrum műsorra tűzi egy-egy darabomat, vagy színésznő feleségem kap szerepet valahol, akkor félig-meddig kíváncsiságból, félig-meddig illendőségből belekóstolok az illető műintézmény repertoárjába. Így kerültem tegnap a József Attila színház nézőterére, Hunyady Sándor Feketeszárú cseresznye című darabjának előadására.

A „város peremén” székelő teátrumot évtizedeken át „a legközelebbi vidéki színház”-ként aposztrofálta  a vitriolos nyelvű színházi szakma, minősítve ezzel a teátrum műsorpolitikáját, előadásainak (nem is annyira minőségét, hanem, mondjuk így:) ízlését. Mint minden rosszmájú minősítésben, ebben is van igazság és igaztalanság is. Az ötvenes évek elején művelődési háznak szánt épületben 1956-ban kezdte meg működését a színház, amelynek elsődleges célja az volt, hogy az elsősorban munkások lakta Angyalföld közönségét afféle népszínházként szórakoztassa és „nevelje”. Repertoárján jószerivel mindig túlsúlyban voltak a könnyed művek, zenés játékok, és előadásainak játékmódja, ízlése meg kellett feleljen a belvárostól távoli peremkerület „kevéssé kulturált” nézői vélt vagy valódi elvárásainak. Igazgatói és főrendezői időről-időre próbáltak tágítani ezen a körön, komoly áttörést egyiküknek sem sikerült elérnie.

A jelentős múltú belvárosi színházak sokkal szabadabban követhették (egyrészt a tradícióik által kijelölt, másrészt) a „művészi haladás” által diktált, „modernebb” utakat, aminek köszönhetően mára majd mindegyiknek kialakult a saját, más színházakkal összetéveszthetetlen egyéni „arculata”, s ennek megfelelően a megbízható, állandó közönségbázisa. A József Attila Színház (és közönsége) ellenben máig megőrizte és őrzi a teátrum kezdetben felvállalt „népszínházi” jellegét. A hármas metróval percek alatt elérhető színház törzsközönségének javát változatlanul Angyalföld adja, a belvárosi teátrumok „szakosodott ízlésű” nézői ritkán zarándokolnak el ide. Mintha a József Attila Színház még mindig közelebb volna Dunakeszihez, mint a Nagykörúthoz.

Mivel az ellenőrizetlen előítéletek is hatnak az emberre, kissé avítt stílusú, közepes színvonalú előadást vártam a József Attila társulatától tegnap este.

Hunyady Sándort a két világháború közti irodalom és színház sikeres „kismestere”-ként tartja számon a „közhiedelem”. Más kérdés, hogy a Nyugat folyóirat költőinek és íróinak halhatatlan köre mellett „kismesternek” lenni bőven felér más, kevésbé termékeny korok vezető szerzőinek státuszával, az ekkor a „derékhadhoz” tartozó szerzők életművének minősége is igen jelentős.

Hunyady Sándor a Feketeszárú cseresznyét 1930-ban írta Budapesten, két évvel korábban, mint az előző írásomban tárgyalt Kasimir és Karoline-t Ödön von Horváth, Bécsben. Az osztrák főváros már akkor is inkább Nyugat-Európához tartozott, amikor a Monarchiából kiszakadt Budapest már „közelebb került” Bukaresthez és Belgrádhoz, hogy negyvenöt után minden szempontból végképp kelet-európai „szegény rokon” legyen. Tudom, hogy sok minden ellentmond ennek a minősítésnek, de ha Ödön von Horváth és Hunyadi Sándor szóban forgó darabjait összehasonlítjuk, érthetőbbé válik, mire gondolok. Míg a Kasimir a dramaturgiai hagyományokat megtörő, ízig-vérig „modern” mű, és inkább számít Beckett előfutárának, mintsem mondjuk Csehov vagy Ibsen „folytatójának”, addig a Feketeszárú cseresznye szerzője – még saját édesapja, Bródy Sándor tanítványának is nevezhetően – „hagyományos”, mondhatni szinte tizenkilencedik századi drámát alkotott. A Kasimir a polgári társadalom minden szempontból kizsákmányolt tagjainak elidegenedését példázza, hőseinek magánéletéről szinte semmit nem tudunk meg, addig a Feketeszárú cseresznye cselekménye igencsak realista módon árnyalt jellemeket mozgat egy nagyon valóságos térben és időben, jelesül a szerbek által is lakott magyar területek hazánktól való elcsatolása előtt és után, egy bácskai kisvárosban.

És voltaképpen csak most jön, amiről beszélni akarok. Jogosnak tűnő rendezői törekvés manapság, hogy a száz éve (és annál jóval korábban) született darabokat is mai színházi nyelvet beszélve tolmácsolják a huszonegyedik század gondolkodásmódjának és ízlésének megfelelően. Azért, hogy ezen művek „mondandóját” ily módon közelebb hozzák a ma emberéhez, és hogy az előadás minden szempontból trendi legyen.

Nos, a József Attila Színház előadása nem ilyen.

Nem trendi.

Kezdetén úgy éreztem, mintha egy időkapszulában ülve jó pár évtizednyit visszautaznék, nem is tudom, hogy pontosan meddig és hová. A nyitó színpadkép (díszlettervező: Götz Béla) egy kicsit jelzésszerű, ugyanakkor kicsit realista, kicsit operettes, egy kicsit „vidéki”. Láttán semmiképen nem érezzük, azt, hogy 2019-ben ülünk egy fővárosi színház nézőterén. Inkább 1967-ben, mondjuk, Szolnokon.

Az előadást az a Kerényi Imre rendezte, aki a hatvanas évek közepén egyetlen hosszúhajú rendezőként indult, mint a lázadó ifjúság képviselője. Évtizedeken át kiváló színházrendezőként, megbecsült színésztanárként és képességes színházvezetőként dolgozott, amíg a rendszerváltás utáni, politikai hevületű „barbárságai” be nem árnyalták szakmai tekintélyét és hírnevét. Hogy rendezői tehetségét és szakismeretét élete végig megőrizte, annak szép bizonyítéka az általa hat évvel ezelőtt jegyzett, ma is műsoron lévő előadás.

Mert húzhatom én az orromat a színpad meghatározhatatlan vidékiessége láttán, a minden szempontból „hagyományos” előadás hatása: megrendítő.

Ennek meghatározó oka maga a színmű.

A hihetetlen színházi szaktudással felrakott történet ma is érvényes mese. Létezhet-e barátság két különböző etnikai (értsd: nemzeti) hovatartozású, eltérő politikai meggyőződésű és ízlésű, más vérmérsékletű, egymásnak hol így, hol úgy kiszolgáltatott férfi közt, akik ráadásul ugyanazt a nőt szeretik? A válasz – igen! – ma legalább olyan felkavaró és megszívelendő, mint a darab születése idején lehetett, amikor a trianoni döntés még eleven sebként égett a magyar szívekben. Az azóta eltelt évtizedekben sok gyalázatosság történt, a második világháborúban a bácskai visszacsatolást övező hideg napoktól kezdve a Jugoszlávia szétesését követő, etnikai alapon történő vérengzésekig. Ezek a történelmi tapasztalatok ellentmondanak Hunyady Sándor végtelenül világos, tiszta, humanista, emberi „üzenetének”, amint ez az üzenet ma is eleven erővel mond ellent legsötétebb, „nemzeti alapon” működő indulatainknak. Lehet, hogy a történetmesélés mikéntje szempontjából Hunyady Sándor drámaművészete mára avíttnak tűnik, de hogy érvényesnek, igaznak, és nagyon aktuálisnak is, az hétszentség. Ebből a szempontból, mondhatni, kortárs darab a Feketeszárú cseresznye.

Az előadást tűpontos „koreográfia” és sallangmentes, igen erőteljes színész játék jellemzi. Ha mindezt egy „szandálos”, mai amerikai filmben látnánk, csont nélkül benyalnánk. Világsztárok sem játszhatnák jobban, hitelesebben a szerepeket, mint a történet három fő karakterét alakító Nemcsák Károly, Rékasi Károly és Pikali Gerda. Játékmodoruk csak annyiban „avítt”, hogy minden szavukat értjük, beszédmódjukban nyoma sincs a mai nyegle színi „természetességnek”. Viselkedésük viszont nagyon is ismerős, közeli. A színművészet lényege ugyanis egyáltalán nem változott az évezredek során.  Ha a színész által ilyen vagy olyan stílusban alakított figura nem nyeri el a nézők érdeklődő, szívbéli rokonszenvét, megette a fene az egészet. Ahogy a József Attila Színház színpadán lassan haladó történet a szereplők személyiségének és a szituáció lappangó drámaiságának újabb és újabb rétegét tárja föl, egyre mélyebb rokonszenvvel és együttérzéssel és némi szégyenérzettel követjük őket a nyilván-valóan tragikus végkifejlet felé.  (A szégyenérzet egyrészt előítéleteink miatt tör ránk, amiért eleve gyenge előadást vártunk a színház társulatától, másrészt amiatt a homályos sejtelem miatt, amely szerint, ha mi magunk volnánk a szereplők helyzetében, nagy valószínűséggel „csúnyábban” viselkednénk náluk.

Hunyady Sándor bravúros szerző. Pontosan tudja, hogy a darab milyen érzelmi reakciókat fog kelteni a nézőiben. Elegánsan és izgalmasan működteti értelmünket és érzelmeinket, hol az egyik, hol a másik férfi főhős pártjára állunk, és mindkét nézőpontból csodáljuk a nőt, vélt boldogságunk tárgyát (ha van ilyen). Egyre inkább sejtjük, hogy a boldog vég mindhármuk számára elérhetetlen. Hunyady, persze, engedékenyen jó hozzánk, és (nyilván a pénztárra is gondolva) csal: a színre kerülő gyilkos fegyver nem fog eldurranni, és a sztori legalább a szerelmi szálat illetően kissé fanyarul ugyan, de happy endinggel zárul. Ezt a fanyar ízt a szintén elegáns rendezés keveri az előadásba, ami attól a Kerényi Imrétől, aki az őrület határán túli elszántásággal szolgálta politikusként a nemzeti érzelmek újraélesztésének ügyét, épp olyan váratlan és lefegyverző, mint magának a darabnak a megfontoltan távolságtartó, a megértés gesztusára inspiráló történet- és történelem-kezelése.

Kerényi színházrendezőként nem veti el a sulykot.

Szakértő szem számára (naná, hogy az én szemem ilyen!) pontosan érzékelhetőek a színészeket vezető hajdani instrukciói. Minden szereplőjét megóvja a könnyű sikerrel kecsegtető szélsőséges megoldásoktól, pontosan elemzi és elemezteti színészeivel a megjelenítendő szituációkat és jellemeket.

Mindehhez, persze, partnerek kellenek.

A vezető hármas (írjuk le még egyszer: Nemcsák, Rékasi és Pikali) teljes odaadással, lefegyverző színészi tehetséggel és szakmai tudással, ráadásul végig érezhető egyetértéssel és kedvvel játsszák és élik a szerepüket. Nem fogok most az igen komoly teljesítményükhöz méltatlan jelzőket halmozni mesteri játékuk méltatásukra.

Tessék megnézni őket!

A kisebb-nagyobb mellékszerepekben működő társaik is megbízható színvonalon szolgálják a mesterhármas művészi munkáját, nem véletlenül. A színházat kiválóan ismerő, és a színészeket nagyrabecsülő szerző majd mindegyiküknek ad néhány percet, amelyben képességeiket „megcsillogtathatják”. Az éppen nyolcvanötödik!!! születésnapját ünneplő Láng Józsefnek az egész előadást visszafogottan szolgáló, minden szempontból szerény pópája mellett egy valakiről mindenképpen szót kell ejtenem.

Epizódszínésznek lenni – valljuk be – nem fenékig tejfel. Míg a főszereplőknek sok lehetőségük van szerepük alakítására, az epizódszínésznek csak nyúlfarknyi jelenet vagy jelenetek jutnak, néhány gesztussal és mondattal kell (jó esetben) feledhetetlen figurát alkotnia.

Botár Endre kettős szerepének egyik nevesincs figuráját (a színlap szerint: Tagbaszakadt paraszt) megformálva felejthetetlen alakítással ajándékozza meg a figyelmes nézőt. Néhány mondatával és gesztusával képes egy teljes életet rajzolni a két-három percre feltűnő figura ábrázolata mögé. Ahogy összecsomagolja a valóságos és képzelt színről egyaránt távozni készülő magyar főbíró holmiját, ahogyan elnézést kér a szerb nagyasszonytól az alkalmatlankodásért, az a színművészet és emberség-művészet magasiskolája.

A budapesti up tu date-hez (helyileg) legközelebb eső József Attila Színház kiváló előadása láttán erősödik bennem a meggyőződés: a színházi sokféleség nem gátja, de előfeltétele a „haladásnak”. Amiként a sokféle ízlés, érdek, meggyőződés, erkölcsi felfogás csakis együtt képviselheti a mindenkori „trendet”: az emberi szív megválthatatlanul gyönyörű bonyolultságának felmutatását és megőrzését.

Horváth Péter

Fotó: jozsefattilaszinhaz.hu