tiszatáj | 2021. október 18.

Fából vaskarikát

BESZÉLGETÉS BAGOSSY LEVENTE DÍSZLETTERVEZŐVEL

HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA
Már kétszer is Az év díszlettervezőjévé választották Bagossy Leventét, aki a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című Martin McDonagh-darab kisszínházi olvasópróbáján a produkció remekbe szabott makettjével kápráztatta el kollégáit. A szegedi premierhez kapcsolódva műtárgyként is felfogható színházi makettjeiből a Reök-palotában nyílt kamaratárlat, amit november 14-ig láthat a nagyérdemű.

– Magyarországi bemutatóként láthatja a közönség a Szegedi Kisszínházban a kortárs dráma csodagyerekének tartott Martin McDonagh abszurd darabját, melynek rendezője, Szikszai Rémusz nyitotta meg a Reök-palotában a színházi makettjeiből készült kamarakiállítást. Összeszámolta már, összesen mennyi makettet készített eddig? 

– A szegedi kiállításon látható tizennyolc makettnek még legalább a háromszorosa van a lakásomban. Körülbelül harminc éve tervezek díszleteket, évi három-négyet. Lassan a százat közelítheti.

– Hol lehet ennyit tárolni?

– Bármilyen furcsa, igazából nem foglalnak sok helyet. Egymásra stócolom őket. Elég nagy a belmagasság budapesti lakásunkban, fölfelé lehet terjeszkedni. A makettdobozok oldala be van üvegezve, egyrészt, hogy ne porosodjanak, másrészt, hogy lehessen látni, mi van bennük.

– Hihetetlen precizitással és aprólékossággal kidolgozottak ezek a makettek, valóságos műalkotások. Átlagosan hány munkaóra alatt készít el egyet?

– Nagyjából három-négy hét alatt megépítem őket, de volt már, hogy két hónapot is elbíbelődtem egyikkel-másikkal. Először magát a színházépületet, azaz a befogadó teret próbálom meg minél pontosabban modellezni. Ez alatt megismerem a tér lehetőségeit. Sokat ücsörgök az üres színpadmodellt nézegetve, olvasom a darabot, beszélgetek a rendezővel, azzal a reménnyel, hogy lassan körvonalazódni fog valamilyen elképzelés. Aztán egy idő után – akkor is, ha semmi nem jut az eszembe –, el kell kezdeni megfogalmazni valami konkrét dolgot, mert elfogy a rendelkezésre álló idő.

– Milyen anyagokat használ például a makettjein látható stukkók, szobordíszek elkészítéséhez?

– Egyszerű, hétköznapi anyagokat: papírt, faragasztót, hurkapálcát, enyves szalagot használok. Volt idő, amikor gipsszel is kísérleteztem, de az nagyon törékenynek bizonyult, nehéz is volt vele dolgozni. Papírmaséból a legtöbb dolgot meg lehet formázni. Folyékony fapasztával is gyönyörű díszítéseket lehet készíteni úgy, hogy papírtölcsérből nyomom ki, mintha egy tortát díszítenék. Gyakran járok kínai boltokba, mert ott fantasztikus, étkezéshez használt bambusz-anyagokat lehet találni.

– Shakespeare-, Moliére-, Ibsen- és Csehov-darabok mellett sok kortárs drámaíró művéhez is tervezett már díszletet. Ki a kedvenc szerzője?

Nagyon kedvelem Ödön von Horváth műveit. Az Örkény Színházban terveztem például a Mesél a bécsi erdőhöz és a Kasimir és Karoline-hoz, vagy a Katona József Színházban A végítélet napjához.

– A realista vagy az elvontabb színpadi tereket szereti jobban?

– Úgy mondanám, hogy a költőibb tereket megengedő műfajok közelebb állnak hozzám. Például a balett vagy az opera. A realizmus számomra mindig unalmasabb egy kicsit, de sajnos ebből van a több megrendelés.

– A szegedi Don Giovanni 2006-ban például elég jól sikerült.

– Igen, ennek a díszletterve is látható a kiállításon. Kár, hogy annak idején nagyon keveset játszották, talán négyszer vagy ötször mehetett.

Mit gondol Martin McDonagh darabjáról, a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dologról?

– Először volt alkalmam McDonagh művével találkozni. Nekem is szoknom kell még ezt a nagyon sajátos, abszurd humort, az őrült mondatokat és szituációkat. Remélem, hogy valamit azért sikerült megértenem az írói elképzelésből és olyan díszletet tudtam tervezni, ami segíti a benne játszókat, illetve az előadást. Drukkolok, hogy jól sikerüljön, és szeresse a közönség.

– Úgy hallottam, nemcsak a díszletet tervezte, hanem az egyik különleges kelléket, a dupla géppisztolyt rejtő harmonikát is saját kezűleg készítette el.

– Amikor olvastam a darabot, arra gondoltam, McDonagh ezt a tárgyat tipikusan a kellékesek megviccelésére írta bele a darabba. Először el sem tudtam képzelni, hogyan tud egy hangszer transzformer módjára gépfegyverré alakulni. Végül elkészült a tangóharmonika, aminek az oldalán meg kell rántani egy zsinórt, és egy pillanat alatt gyilkos fegyverré alakul át. Remélem, hogy működni fog, és elég veszélyesnek tűnik majd. Hangeffekttel, világítással, röpködő töltényhüvelyekkel erősítjük a hatást.

– Ez igazából nem is a díszlettervező feladata lenne.

– Sokszor nehéz meghúzni a határt, hogy mi, honnét a díszlettervező, vagy a többi alkotó kompetenciája. A hangszerboltban nem árulnak gépfegyverharmonikát, ezért én készítettem egyet. Amúgy is szeretem a megoldhatatlannak tűnő kihívásokat.

– Volt már hasonló feladata?

– Fából vaskarikát gyakorta kell csinálni a színházban. Szikszai Rémusz előző rendezésében például egy olyan televízió elkészítése volt a feladat, aminek van egy lehúzható rolója, ugyanakkor könnyűnek is kellett lennie, azaz nem lehetett egyszerűen csak kibelezni egy régi tévét, hanem a hetvenes éveknek megfelelően korhűen kellett kinéznie. Elég élethűre sikerült, világított benne egy LED-sor, így amikor beledugta a fejét a főszereplő, ki-be lehetett kapcsolgatni. Némi bütyköléssel sok mindent meg lehet oldani.

– Hogyan szokott dolgozni a rendezőkkel? Elmondják az elképzelésüket a díszlettel kapcsolatban vagy visz nekik egy kész tervet, makettet?

– Találkoztam már olyan rendezővel is, aki teljesen szabad kezet adott, és azt mondta, hogy nem akar befolyásolni, mutassak valamit, amire majd ő reagál. Engem egy kicsit szokott zavarni, amikor a rendező nem gondol semmit a díszletről, hiszen a tér koncepciója alapvetően meghatározza a produkció irányát. Szerencsére többnyire felkészült, tehetséges emberekkel dolgozom, így ebből nem szokott gond lenni. Szikszai Rémusznak például nagyon is vannak elképzelései, amelyek jól találkoznak az enyémekkel, így nem nagyon kell egymást rábeszélnünk semmire, nagyjából egyet gondolunk, és gördülékenyen megy a munka. 

– Nem mond igent minden felkérésre?

– Előfordult már, hogy különböző okok miatt kihátráltam egy felkérésből.

– Elég sokat dolgozott együtt a bátyjával, Bagossy Lászlóval.

– Laci az utóbbi években már nem nagyon rendez, de mielőtt az SZFE (jelenleg FREESZFE) tanára lett, ő volt a legfőbb megrendelőm. Ő egy speciális eset, neki nagyon erős elgondolásai voltak a térről, nekem néha csak a modellező, lebonyolító szerep jutott, de ez persze nem baj. Ha jó a díszlet, az előadás, közösen fürdünk a sikerben.

– Valóságos színházi dinasztia már a Bagossy család, követi majd valamelyik gyereke is?

– Tizennégy évesek az ikerlányaim, ha van rá mód, viszem őket minden bemutatómra, de egyelőre nem kacérkodnak ilyesféle gondolatokkal. Az egyik professzionálisan fuvolázik, a másikat az öltözködés, a divat érdekli, akár még jelmeztervező is lehet belőle.

– Tervezőgrafikusként szerezte első diplomáját a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, és több hatásos, művészi igényű színházi plakátot is tervezett. Örül, ha mindkettőt kérik egyszerre?

– Gyakorta előfordult, hogy a díszlet mellett a plakát tervezésére is felkérést kaptam, például az Örkény Színház kihasználta ezt a lehetőséget. Persze teljesen más a két műfaj. Az egyik tudás birtoklása nem feltétlenül segíti a másikat, másfajta tömörítésre, stilizációra van szükség a plakáttervezésnél és más a díszleteknél. Amúgy az utóbbi időben nagyon kevés a plakátmegrendelés, a színházak inkább az internetes marketing lehetőségével élnek, ott olcsóbban és folyamatosan lehet terjeszteni egy produkció hírét.

– 2017-ben és 2019-ben is Az év díszlettervezőjévé választották, és rengeteg díjat, szakmai elismerést is kapott már. Olyan nívós, nagy gyűjteménnyel rendelkezik makettekből és plakátokból, hogy állandó kiállítást nyithatna belőlük. Szegeden Varga Mátyás Kossuth-díjas díszlettervezőnek például saját színháztörténeti kiállítóháza van. Nem gondolt valami hasonlóra?

– Jó ötlet! Lehet, hogy nekem is kellene egy múzeumot nyitnom, ahol én lennék egyben a jegyszedő bácsi is. Bizonyára jó megélhetést biztosítana. Esetleg babaházakat is árulhatnék ott a NER-es gyerekeknek. Az ő szüleik talán még fizetőképes keresletet jelentenek. Sajnos ott akadok el, hogy a sokszorosításban nem vagyok valami jó, nem szeretem ismételni ugyanazt, hamar elunom a dolgot. Szóval, a dollhouse-ok sorozatgyártása még várat magára.

– Hová jutottak már el a színházi makettjei?

– Sok helyen voltak már: Pécstől Szombathelyen át Kecskemétig. Budapesten többször is kiállítottam őket. Szerepeltem az Ördögkatlan Fesztiválon, jövőre pedig egy bukaresti fesztiválra hívnak a Magyar Kulturális Intézet szervezésében.

Hollósi Zsolt

 

A szerző fotói