Ez van

BESZÉLGETÉS
URBÁN ANDRÁSSAL

Urbán András, színházi ren­dező, a Kosztolányi Dezső Szín­ház igazgatója, a Desiré Fesztivál főszervezője folyama­to­san van jelen a közép-kelet-európai színházi világban. Az utóbbi időben rendezett Szerbiában, Magyarországon, Macedóniában, Ro­má­niá­ban. Fontos és aktuális problémákat boncolgató előadásai sorozatosan söprik be a különböző díjakat. Urbánnal többek között a Desiré fesztiválról, a Neoplantáról, militáns vallásosságról, az ex-yu nosztalgiáról, az Antikrisztusról, az identitásproblémák mentén a Spanyol menyasszonyról beszélgettünk.

– A Desiré Fesztivál már a kezdetektől fogva törekedett arra, hogy a régió kortárs, progresszív színjátszását vonultassa fel, azt a fajta színházat, amely tele van belső feszültségekkel. Milyen szempontok alapján válogatjátok az előadásokat, legyen azokban társadalmi felelősségvállalás, esetleg esztétikainak nevezhető kísérletezés…?

– A Desiré Fesztivál olyan előadásokat hív meg szívesen, amelyek vagy formai, vagy tartalmi értelemben progresszív, formabontó, provokatív minőséggel bírnak, és lehet, van mondanivalójuk számunkra, vagyis szervesen kapcsolódnak ahhoz a közeghez, amelyben létrejöttek. Akár színházi, akár társadalmi vonatkozásban. Ritkán választható el a kettő egymástól. Azonban egyik elv sem fundamentum. Nem akarjuk bebörtönözni a fesztivált, azaz az irányelvek kizárólag inspirációként szolgálnak számunkra. Mint ahogyan az alcímek is. Nem azért van ez így, hogy a kritikus, vagy a szakmai, értő közönség csócsálja a dolgokat és azt vizsgálja, mi miért van jelen a fesztiválon, és hogyan fér bele a koncepcióba. A koncepció csak eszköz, nem cél. Élő színházat keresünk, azt akarjuk, hogy az adott esemény valóban létezzen ebben a társadalmi, illetve színházi közegben, megérintse az embereket, akár tartalmilag, akár esztétikailag.

– Célotok egyfajta közönségnevelés?

– Nem. Célunk az ízig-vérig színházi szórakozás, a szó legkomolyabb értelmében. Ez színház, nem politikai aktivizmus, nem társadalmi-szociológiai elkötelezettség. Ugyanakkor persze rendelkezik ilyen jellegű előjellel is. A színház keretein belül, kétségtelenül megjelenik egyfajta közönségnevelő effektus. Vannak, akik pár év Desiré után kicsit másként néznek a színházra.

– Már évek óta számos előadással szerepelsz régiószerte, ezekben az előadásokban sok esetben különféle aktuális politikai és társadalmi kérdéseket feszegetsz. Milyen tapasztalataid vannak, a volt ex-jugoszláv területeken hasonló problémát okoz, a posztjugoszlávizmus, a traumák jelenléte és feldolgozásának kérdései, lehetőségei, a nemzeti, nemzetiségi kérdések?

– Nyilván különböző a viszonyulás, országonként, ha nem is több, de legalább árnyalatnyi különbségek fedezhetők fel. Ne feledjük, itt egyes országok a legszebb napjaikat élték, amikor tőlük egy-kétszáz kilométerre térdig gázoltak az emberek a vérben. Akkor a legjobb az élet, amikor azt érezzük, hogy pozitív irányba haladunk.

Az új országok többnyire kicsiny nemzeti közösségek, semmilyen katonai, gazdasági, politikai dominanciával nem rendelkeznek. Lakosságuk akkora, mint egy-egy nagyobb városé. Közben mindenki kivont karddal áll.

A visszavágyódás, úgy gondolom, azt a generációt érinti, amelyik még Jugoszláviában szocializálódott. Közülük sokan egyfajta nosztalgikus vágyódással tekintenek vissza arra az időszakra, ami érthető, hiszen a poszt-jugoszláv időszak azzal a felismeréssel is jár – ami persze nem a jugoszlávság elvesztéséből fakad, sokkal inkább a gazdasági és társadalmi tényezők megváltozott állapotából –, hogy az a fajta szociális és emberközpontú biztonság, amit jó volt elhinni, és létezni is ebben a hitben, megszűnt. A vadkapitalizmus időszaka kegyetlen módon ébresztette vagy altatta el az embereket, de nincs visszaút. A nacionalizmusból nem lehet megélni, illetve nem egy egészséges életkép az, hogy egy olyan nemzethez tartozom, amelyik folyamatosan dicsérgeti önmagát. Az ex-yu nosztalgia engem nem érdekel. Viszont az kétségtelen, hogy az én generációm az, amelyik elvesztette az „ígéret földjét”. Akkor tűnt el az a sokat ígérő gazdasági, kulturális tér, amikor aktívvá válhattunk volna. Már az első Desiré esetében sem azért hívtuk meg a régió jelentős független vagy avantgárd csapatait, hogy egyfajta ex-yu platformot hozzunk létre. Sokkal inkább az volt a cél, hogy dugjuk ki a fejünket a vízből, nézzük meg ki hol tart, ki mit csinál, miről beszél. A színházban.

Mára már megszűnt a Nyugat-európai jóléti, vagy jobbléti társadalom biztonsági képzete, tehát Európa sem az ígéret földje, az ember bele van döngölve a jelenbe, azt nézi, hogyan fizesse a kölcsöneit, hogyan éljen máról holnapra, határozott jövőkép nélkül. A térségben tudjuk, hogy bármikor megtörténhet az, hogy valaki késsel vagy puskával kezdi elintézni a dolgait, nincs általános garancia, ami ezt kizárná.

Azonban itt nem csak a traumák kezelése az érdekes, hanem inkább az újabb generációk érkezése, azé a generációé, amely minderről semmit sem tud, és már nem is jelent sokat számára. Ami egy igazán „érdekes” perspektíva és léthelyzet.

Ugyanakkor úgy gondolom és vélem, hogy a térségben nem figyeltük meg, és tabuként kezeltük azt, hogy hány olyan ember szaladgál, akik a ’90-es években így vagy úgy, de embert öltek, tehát azzal a tapasztalattal élnek ezekben a közösségekben, ami az átlagember számára szinte a legfőbb és legelemibb emberi, erkölcsi parancs áthágása.

A traumák egyetemes értelemben az identitás elvesztését jelentik, azt, hogy relativizálódott az az identitás, önazonosság, amelyben szocializálódtak az emberek, az új identitás pedig az, ami tulajdonképpen a mindenkori ellenség identitása volt. Csődöt mondtak a jobboldali stratégiák is, az élet nem jobb, nem szabadabb, hanem bizonytalan, kilátástalan, megfeleléskényszerrel teli. De ne legyünk vakok, Magyarországon is vannak olyanok, akik Kádárt is visszasírják, vagy Romániában Csaut… nyilván az élet más, sokszor jobb, az ember meg ilyen. Amilyen.

– A Neoplanta c. előadásod, amely Végel László újvidékregényéből és a „valóságból” született, egy olyan város életét mutatja be, amely esszenciája egy soknemzetiségű, természetellenes államalakulatnak, mint amilyen Jugoszlávia volt. Újvidék, a politikai groteszk, a gyűlölet, a félelem és a megfélemlítés, a különféle egymásnak ellentmondó és találkozási pontjaikon felrobbanó perspektívák városa, amit mégis lehet szeretni. De honnan ez a szeretet, szoros összefüggésben áll a kiszolgáltatottságba karoló sorsszerűséggel, ami a marginalitás, a kisember, a hétköznapok sajátja?

– A Neoplanta című előadás sokkal inkább olyan mechanizmusokkal foglalkozik, amelyek a huszadik században a történelem sajátjaként jelennek meg, ugyanakkor egy új vagy módosított identitást hordoznak a jelen társadalmakban. Ez a rendszer, ha nevezhetjük annak, egy általános identifikáció lehetőségét hordozza, főként multikulturális közegben. Újvidék, ilyen értelemben apropó, inspiráció. Az előadás nem feltétlenül Újvidék megfogalmazásával foglalkozik. Nyilván vannak az előadásban specifikus momentumok, amelyek csakis ezt a közösséget, térséget érintik, bár elég egyszerű áttéttel tekinthetjük úgy is, mint bármelyik regionális központ alakulását. Ne feledjük, sokan a véres délszláv események kezdetét épp a Vajdaság Autonóm Tartomány jogainak megszüntetéséhez kötik, ekkor szűnnek meg Újvidék, mint tartományi főváros jogai is. Ezzel felborult az alkotmányos rend, azaz, a jugoszláv alkotmány érvényét vesztette ’89-90-ben.

Újvidék esetében érdekes az a felismerés, hogy olyan tartalmakat és imázst tulajdonítunk neki, ami valamikor többé-kevésbé létezett is. Ma már nem ugyanaz a helyzet, mint a ’80-as években. Vicces, amikor a ’90-es években elvándoroltak a régi tapasztalatok alapján beszélnek Újvidékről, védve a jelen állapotokat, úgy, hogy közben nem akarják észrevenni, ez már egy megváltozott, másik valóság. Számukra a legkönnyebb és legmegfelelőbb hozzáállás, ha őrizgetik, fenntartják azt a látszatképzetet, ami még a testvériség egységből maradt rájuk, amikor még Újvidék a vajdmagyar irodalom és média fellegvára volt, amikor íróink reggelente ott jártak be a munkahelyeikre, amikor a tribünön művészeti értelemben fontos dolgok zajlottak, amikor a konceptualista művészet egyik országos szinten kiemelt pontja volt. Sétálgatva a városban nem nehéz észrevenni, hogy ma már másról van szó. Ugyanannak a kultúrközpontnak a nevét, cirillül írják óriási betűkkel, és a belvárosi galériában a razzia áldozatainak szentelt kiállítás látható. Újvidék ugyanakkor egy végtelenül dinamikus város, szerethető balkáni, mediterrán beütéssel, teraszokkal, lazasággal, fiatalsággal. Míg Szabadka például néha olyan, mint ha a gerontológián sétálgatna az ember. Újvidéken újabb és újabb generációk szaladgálnak az utcán. A város identitása változik, megváltozott. Nehéz szembenézni azokkal a képzetekkel, illetve lemondani azokról a képzetekről amit szeretünk, de már nem a valóságunk részei.

Én szeretem Újvidéket. Nyilván ez a szeretet nem azt jelenti, hogy hazudozok, és paravánt tartok olyan események, mechanizmusok elé, amit nem tartok támogatandónak. A szeretet nem kell, hogy azt jelentse, na akkor beállok a többségi nemzeti stratégiák oldalára. Újvidék egy jó példa a többség és kisebbség viszonyának alakulására, ahol nem csak nemzeti értelemben, azaz egyáltalán nem nemzeti értelemben vizsgálhatjuk a többség és kisebbség viszonyát. Aki csak arról tud beszélni a város kapcsán, hogy milyen jó ücsörögni a teraszokon, azzal nem tudok mit kezdeni, nem is akarok.

Neoplanta egy multikulturális város, közösség egészével foglalkozik, egy kisebbségi prizmán keresztül. A nézőpont kisebbségi. És a prizma, amin keresztül nézzük. És itt kisebbség a nem nemzeti töltetű értelmiségi is, ha van ilyen.

– Neoplanta számodra fikció, metafora vagy valós tér?

– A Neoplanta számomra egy előadás, fikció és metafora, ugyanakkor valós tér is, valós színházi tér. Az előadás maga pedig egy társadalmi akció.

– Tudom, hogy a Neoplanta c. darabod csak áttételesen kapcsolódik Végel regényéhez, vagy ahogy te szoktad mondani, az csak ürügyül szolgál, de tudjuk azt is, hogy regény, valóság, színház, nem csak egyenes vonalon, illusztratív módon kapcsolódhat egymáshoz, más a nyelve irodalomnak és más színháznak, mégis a te előadásaidban ugyanúgy, ahogyan Végel regényeiben, igen vastagon ott rejtőzik az identitás kérdésének több alakzata, ha pontosak akarunk lenni, akkor elsősorban egyfajta identitásvesztésről beszélhetünk, ami szorosan kapcsolódik a jugoszlávság, a délszláv háborúk, illetve a kisebbség lét kérdésköreihez is. Vagy ennél még messzebbre kell mennünk ahhoz, hogy megértsük, vagy akár elfogadjuk azt a helyzetet, ami ma adott Szerbiában, vagy a Neoplanta esetében Újvidéken?

– Ne legyenek illúzióink. Személyes identitásproblémáimat már a régi Jugoszláviában megfogalmaztam, mint szinte mindenki. Voltak dolgok amikben hittünk, de azért gyorsan rájött az ember, hogy nem pont az a valóság, mint amiben hinni szabad. A sehová sem tartozás élménye nagy mértékben érintette az embert már a ’80-as években, amikor mi középiskolásként eszmélődtünk. Magyarországon jugó vagy, itt meg magyar, kisebbségi. Azonban Jugoszlávia ha csak a kirakatban is, de mégiscsak nyugatiasabb ország volt, és jobb, szórakoztatóbb volt itt az élet, mint az orosz típusú szocialista, kommunista rendszerekben. Nade, sohasem volt ez egy álomvilág. Most főleg nem az. A kisebbség pedig kisebbség marad, akárhogy is szépítgetjük. A magyar többségi viszonyulás sem volt sohasem olyan, amit felemelőnek érezhettünk volna, most sem az. De mindegy is ez, a kérdés szempontjából. Végel regénye nem csak ürügy. Tartalom. Azonos tartalom. És megfogalmazás. Inkább afféle vonalvezető ez esetben. Ha úgy vesszük, az előadásban elhangzó szövegek 80 százalékban Végel szövegei, Gyarmati Kata és az én intervencióimmal, dekontextualizációnkkal együtt. Amennyiben Újvidék illetve a valóság volt a kiindulópontul szolgáló anyag, a Végel-regény volt egyfajta stratégia, azaz a történelmi struktúra vonalzója. Ugyanakkor nem cél, nem adaptáció. Végel tapasztalt színházi ember, alkotó, tudja, hogy nem az irodalom átültetéséről szól a színház, ezért találkozásaink inkább az adott témakörről szóltak, mintsem a regény színpadi változatának megvitatásáról. Nem ugyanaz a nyelv, a színházé és az irodalomé. Nem is kellene ugyanazt keresni bennük, sem a kapcsolatukat hazug módon beállítani. Eszmeiségében viszont azt hiszem nagyon is közel áll a két dolog, a két Neoplanta egymáshoz.

– Mit jelent számodra az irónia és a humor és mit a cinizmus?

– Dekonstrukciót, annak eszközét, hogy önmagunkat ne vegyük túl komolyan. A továbbélés lehetőségét. És a továbbgondolásét is.

– Sok esetben azt a fajta kiszolgáltatottságot, az emberi létezés határhelyzeteiben jelentkező kétségbeesettséget ábrázolod, ami a biztosnak hitt körülmények megszűnése alkalmával merül fel az emberben. Ugyanakkor darabjaidban gyakran jelennek meg a valóság határait átlépő mozzanatok, elemek: álmok, látomások, emlékek, melyek egyfajta átjárhatóságot is teremtenek a reális és az irreális dimenziók között.

Mennyiben fontos számodra a kollektív és a személyes létezés között kialakuló feszültségek ábrázolása, akár ha a Neoplantát vesszük alapul?

– Fontos. Az egyén és a többiek, a kisebbség és a többség viszonya. Azonban lényegében arról van szó, hogyan élünk, és az ember alapvető, saját létezéséhez való viszonyáról.

Azt hiszem, Lovas Ildikó Spanyol menyasszonya alapján készült előadásom szól kifejezetten a kiszolgáltatottságról, lebontva azt az alapvető szociális, biológiai viszonyok szintjére. Nem társadalmi célzattal. A társadalom, mint olyan a regényben is egyfajta lecsupaszított környezetként jelenik meg. Csak az én, az agresszió objektuma van, létezik. Ez az én vall és érez. Történik. A történés pedig szembesít. A Spanyol menyasszony sem az a darab, aminek esetében az irodalom csak apropóul szolgál. A szöveg az előadás szerves és fontos alkotóeleme. De nem a legfontosabb. Ugyanez vonatkozik a történetre, történetiségre is. A befogadó akkor érzi magát leginkább biztonságban, ha érti a dolgokat, ha követni tudja a történetet. Ha nincs történet, akkor sok esetben úgy érzi, és ez már gondot okozhat, hogy gondolkodnia kell. Pedig nem kell feltétlenül. Lehet, de nem kötelező. A befogadás másként is történhet. Egyszerűen. Le kell ülni és nézni, figyelni. Elfogadni: ez van.

Legújabb rendezésem, a Rövid történet az Antikrisztusról, ezt a létélményt boncolgatja a hiten vagy éppen a hitetlenségen keresztül, a morálisan értelmezett cselekvést, a bűnt és annak relativizációját provokálva. A színház nem feltétlenül literális filozófia, hanem egy olyan összetett egység, ahol az úgynevezett eszmei mondanivaló, nyilván érzéki, azaz az érzékeket is magábanfoglaló intuitív megértés. Az Antikrisztus próbafolyamata alatt igen gyorsan elhagytuk Vladimir Solovjov Három beszélgetés című filozófiai diskurzusát, persze a felmerülő problematika egyféle útmutatóként szolgált. Az Antikrisztus egy zenés diktátum a hitről, de a hit hiányáról is, esztétikailag a militáns vallásosság képzetében megfogalmazva.

– Sok esetben a megéledt metaforák színházának nevezik rendezéseidet. Mit gondolsz erről?

– Igen, a metafora rendben van. A szimbólum kérdéses.

– Színházadban szinte minden esetben többféle hagyomány ötvöződik, a táncszínházé, az avantgárd térrendezésé, a klasszikus színház szövegközpontúságáé, milyen munkamódszert követel ez tőled és a színészeidtől?

– Minden alkalommal egy új dologról van szó. De ha nem így van, az ember akkor is elfelejti az addigiakat. Tehát nem receptek és módszerek ismétlődnek, vagyis minden esetben változik a kontextus.

De. Végül is csak az előadás létezik, azaz a színpadi történés és a közönség közti kommunikáció. És mindegy, hogy ez hogyan valósul meg, szinte majdnem mindegy. Megtörténik, és közben az a fontos, hogy élő, autentikus, igaz legyen. Alapkérdés az adott komfortérzet, komfortklisé megkérdőjelezésének szintje, hogy milyen módon és mértékben történik ez meg. Az avantgárd és végül is a huszadik századi színházi, képzőművészeti történések, nem azért zajlottak és jöttek létre, hogy később ugyanazokhoz a halott formákhoz nyúljunk vissza, amik ellen, vagy, amik életszerű továbbgondolásaként ezek születtek. A „másszínház” más. Másként is kell értelmezni. Nem egyszer történt velem, hogy alternatív színházi fesztiválokon olyan kerekasztal beszélgetést folytattunk, mint ha elsőéves akadémisták lennénk. Többnyire azt látom, hogy a realista iskola arra szolgál, hogy egyfajta ripacskodó, azaz nem valós magatartást ideologizáljon, ez afféle kvázisztanyiszlavszkij. Holott eredetileg pont ez ellen lázadva született. A kulturális élet, főként a színház, pont ezzel az álsztanyiszlavszkijjal van degradálva. Sajnos sokszor megesik, hogy kiváló dolgok, a középszerűség ideológiai eszközévé válnak. Ez van.

Sirbik Attila

[nggallery id=495]