Ez egy provokatív helyzet

A k2 színház évek óta elhozza a Thealter Fesztiválra a legfrissebb darabját. Idén ők lettek a díszvendégek, így még több munkájukat láthattuk. A Bakfitty-ről, a Züfec-ről és az Apátlanok-ról értő kritikák jelentek meg a színházi portálokon, ezért mi inkább a két rendezővel, Benkó Bencével és Fábián Péterrel beszélgettünk.

– Még egyetemistaként készítettétek az „azt a csöndet nem tudjuk eljátszani” című darabot, amiben az iskolával szembeni kritikátokat fogalmaztátok meg. Pedig mi, nézők azt gondoltuk, hogy szerencsések vagytok, hogy Kaposvárra kerültetek.

F.P. Erre nem jöttünk rá, inkább azt mondanám, hogy voltak nagyon szép és sikeres pillanatok. Ez egy kísérleti, és ezért nagyon bonyolult időszak volt, nem lehetett tudni, hogy ez a képzés ott mennyire működik, ez ki is lett mondva, de ennek a hátulütőit mi is megéreztük. Az „azt a csendet…” igazából ezért csináltuk meg, a végén Csáki Judit tanárnő azt mondta, értik a célzást.

– Akkor lehet, hogy az egész folyamat fordítva van, mint ahogy én képzeltem, hogy az a kritikus hozzáállás, amivel azóta is csináljátok a darabjaitokat, azt nem belétek plántálták a tanáraitok, hanem inkább generálták, kiszivattyúzták belőletek?

B.B. Sokat beszélgettünk a kritikus színházról, de ez tényleg érdekes, mintha ők felneveltek volna bennünket valamire, amit aztán tükörként eléjük tartottunk. Felkészítettek bennünket arra, hogy tudjunk kritikát megfogalmazni, akár velük szemben is, és ezt nem értették félre. Nem arra gondoltak, hogy mi csak vagdalkozunk, mert tudták, hogy ez pont abból a nevelésből eredeztethető, amit tőlük kaptunk, vagyis, hogy képesek legyünk párbeszédet kezdeményezni.

– A kritikai attitűd folytatódik a Züfec-ben, de most már magával a színházzal kapcsolatban, sőt, szerintem a Bakfitty-ben is, ott pedig a művel szemben. Még, mielőtt sorra vennénk őket, áruljátok el, mint jelent a züfec?

B.B. Elhatároztuk, hogy ezt soha nem mondjuk el senkinek… szóval, még az egyetemről jött, Kelemen József, az osztályfőnökünk szavajárása volt, hogy ne züfeceljünk, hanem dolgozzunk! Az én olvasatomban akkor a züfecelés azt jelentette, hogy minden mást csinálni, de nem a lényeggel foglalkozni. A darabban is elhangzik egy monológ arról, hogy mindenki csak beszél, nyomja a magáét, de a lényeggel nem foglalkozik senki.

F.P. Fontos eleme a züfecnek, hogy munkának van álcázva, hogy próbálunk, hogy éppen létrehozunk egy darabot. Ha jól tudom, maga a szó nagyzolást, túlzást jelent.

– Akkor most jöjjön a darab! Ilyennek képzeltétek el, vagy ilyennek tapasztaltátok meg a színházat belülről?

B.B. Már Kaposváron is dolgoztunk kőszínházban, de amikor tavaly meghívtak bennünket Debrecenbe, beletekinthettünk abba, hogyan működik egy ténylegesen nagy színház. Elképesztő volt egy ekkora színházi nagyüzemben létezni, ismeretlen folyosókon ide-oda küldözgettek, ahol néha egészen furcsa figurákkal is találkoztunk. Egyszer csak betelt a pohár, és úgy éreztük, hogy muszáj erről beszélni. Persze, nem a Csokonai Színház ellen – ők nagyon kedvesek voltak, hogy meghívtak bennünket – és a darab sem sima kőszínház-kritika, mert ennél átfogóbb. Ez az előadás ugyanúgy a mi kritikánk is.

– Hogy készülnek a szövegek, hányan írjátok, illetve mikor írjátok egyáltalán le?

F.P. A Züfec-nél ez úgy zajlott, hogy megkértük a dramaturgunkat Kautzky-Dallos Mátét, hogy Bulgakov Színházi regényé-ből, ami a darab kiindulópontja, készítsen egy nyers változatot, ami azt jelenti, hogy a regényből kiragadta a párbeszédeket, s ahol tudott, az epikus részekből is írt dialógusokat. Ez a változat maga volt a regény, csak persze átírva. Ezután jöttünk mi, és elkezdtük átírogatni az anyagot. Az olvasópróbára körülbelül a fele lett meg a szövegkönyvnek, de zárójelben azt is megjegyzem, hogy Bulgakov műve befejezetlen, tehát nekünk valahogy a sztorit is le kellett zárni. A történet alakulására, hogy merre vigyük, hogy fejezzük be, arra hatással voltak a próbák is, így a próbaidőszak második felére állt össze minden.

– Mennyire vagytok demokratikusak a játszókkal szemben, hagyjátok őket ötletelni?

B.B. Nagyon. Az a jó bennük, hogy teljesen szabadok, néha vissza is kell fogni őket. Az ötletekből persze mi válogatunk, és a többiek elfogadják, hogy mi mondjuk ki az utolsó szót.

F.P. Nekünk az a dramaturgiai szerepünk, hogy megteremtsük a játék kereteit, hogy kitaláljuk, mi az a forma, az a színházi nyelv, amin el akarunk indulni, mi az, amiről beszélni szeretnénk. Ezt megpróbáljuk artikulálni, s ők együttműködnek velünk. Egyébként ebbe a szövegkönyvbe is nagyon sok színészi ajánlat bekerült.

– Mennyire dolgoztatok másképpen a Ráday utcában a Stúdió K színészeivel a Bakfitty próbáin?

F.P. Ők egy összeszokott másik társulat, évtizedek óta élik azt a független létet, amit mi most kezdtünk el, és ebből a szempontból is, ez egy nagyon jó találkozás volt. Beszélgettünk erről velük, nagyon sokat tudtunk egymásból meríteni, mi megpróbáltuk ellesni tőlük, hogyan lehet ezt a fajta színházcsinálást úgy művelni, hogy másfél évnél tovább tartson, nekik meg az esett jól, hogy a bevált rendszerüket egy kicsit szétbombáztuk azzal a munkamódszerrel, amit hoztunk.

– Pár kérdéssel előbb azt mondtam, hogy a művel szemben is kritikusak vagytok. Hogy történt ez a Bakfitty esetében, mi volt meg előbb, igény a hatalom-témára, vagy konkrétan Dürrenmattnak A nagy Romulus című darabja?

B.B. Úgy emlékszem, hogy mivel ezt a darabot én már korábban ismertem, bedobtam a Petyának, hogy olvassa el ő is, mert én jókat röhögcséltem rajta. A téma eleve foglalkoztatott minket, ennek ellenére történhetett volna úgy is, hogy olvasás után úgy döntünk: nem. Ugyanis vannak részek, amelyek nagyon jól vannak megírva, izgalmasan szólnak a hatalom-, meg a nemzet- kérdésről, de összességében mégis egyértelmű volt, hogy teljesen át kell dolgozni az eredeti drámát.

F.P. Dürrenmatt nagyon nagy filozófus, megemelem a kalapom előtte, mert elképesztő a darab gondolatisága, csak épp a praktikus része nem. Ki kellett találni, hogy mindez hogyan szólaljon meg a színpadon, hogyan legyen élő és lélegző az a gondolati monstrum, amit Dürrenmatt felvetett. Mivel a mű önmeghatározása „történelmietlen történelmi komédia”, úgy éreztük, a szerző által fel vagyunk jogosítva a történelmietlenítésre, így aztán elszabadulhatott a fantáziánk a verbalitás terén is.

– Szerintetek hogyan lehet kortárs módon játszani egy történelmi klasszikust?

F.P. Talán a Züfecnél mérhető le ez a legjobban. Úgy szoktam ezt magamnak megfogalmazni, hogy akkor vagyunk igazán hűek a szerzőhöz, ha a szerzőnek azt a szándékát, hogy a saját korára reflektáljon, megtartjuk. Például Bulgakov nagyon élesen reagál az akkori, 30-as évekbeli moszkvai színházi életre, s mi úgy vagyunk igazán hűek hozzá, ha a saját színházi életünkre reflektálunk, és nem teszünk úgy, hogy húha, ő már klasszikus, és akkor Sztanyiszlavszkij modorában kell játszani. Szerintem azzal kezdődik a klasszikusok iránti valódi hűség, hogy megvizsgáljuk, hogyan viszonyult a saját korához a szerző, és azt megpróbáljuk egyeztetni a mi mai viszonyainkkal.

B.B. Általában arról feledkeznek el, hogy az írók okkal írták meg a műveiket, amelyeket a saját korukban játszottak el, s amelyek akkor nyilvánvalóan pofátlanul aktuális előadások voltak. Ha száz évvel később ugyanúgy próbálnánk eljátszani, ahogyan ők játszották, annak semmi értelme sem volna.

– Az idei Thealternek a k2 Színház a díszvendége, ez a státusz inkább az őszülő tekintélyekhez passzol. Hogyan viselitek a megtiszteltetést?

B.B. Nagyon örültünk neki, de meg is lepődtünk. Ezt a helyzetet jó lehetőségnek tartjuk arra, hogy három előadásunkat láthatják a nézők, szétszedhetik, kritizálhatják. Mi sem tudjuk a tutit, nem vagyunk olyan nagyon régóta benne ebben a szakmában. Ez egy provokatív helyzet, amiben meg kell mutatnunk, hogy hol tartunk éppen. Kitettük az asztalra, amink van, nincs kibúvó, csak három előadás, amiről lehet beszélgetni. És ez nagyon-nagyon jó.

Ibos Éva

Fotó: Török Erika