Exkluzív interjú A-val a Thealterről

RÉTI ANNA: VIS-A-VIS, TALÁLKOZÁSOK A-VAL

Interjú, ahol egy személy van jelen. Réti Anna. Vagy A? A környezet megfelel a beszélgetésnek. Barna bőrfotel jobbra a színpad elején, reflektor, az elengedhetetlen mikrofon, asztal, rajta víz, a másik oldalon a beszélgetőtárs helye, az üres tér. Ebben a díszletben veszi kezdetét az előadás, méghozzá rendkívül hatásos felütéssel. Réti Anna ül a fotelban a színpad jobb sarkán, várja, hogy mindenki elfoglalja a helyét. Ám ő nem lát minket. Mi nem látjuk őt. Magunkat látjuk az arca helyén lévő tükörben, vagyis azt, amit ő látna, ha nem takarná el semmi a szemét. A nézőtérről suttognak: „Már most tetszik.”

Az egész előadás érdekes témát jár körül, az sem kizárt, hogy a főhősünk skizofrén, folyamatosan annyira más képet kapunk A-ról. Róla szól személyesen, de vele együtt általában az emberről is. Találkozások, különálló jelenetek füzére, különböző hangulatok, lelki állapotok jelennek meg. Kik is vagyunk? Mit tudunk magunkról? Mit akarunk hinni magunkról? Hol a helyünk a társadalomban? Réti Anna előadásában központi szerepe van a személyiségnek és ezzel együtt az arcnak. Nem véletlenül van többször kitakarva. Mindenki az arca által azonosítható, vagy mégsem? Közbeszólnak a gesztusok.

Mégiscsak ketten vannak a színen. A jobb oldalon, a fotel körül létező, a társadalmi elvárások alakította lény. Külön történetet alkotnak az itt történtek, szemben az asztal másik oldalával. A külsőség helyett a belső dominál az üres térben a mozdulatok által. Vis-a-vis viszonyban állnak egymással.

A két lassabb, vontatottabb, elhúzott lélek-megfigyelő, útkereső betét után felpörög az előadás, ezt a zene is követi, ha nem az adja meg az új hangulatot. A különböző helyzetekben ’A’ mindig más egy kicsit, de ami állandó, hogy mindig blokkolva van valami nála, sosem lehet egész. Az első betétben a járással akadnak problémái, ahogyan a kisgyermeknek, neki is meg kell tanulnia járni, aztán a következőben a mozgása a lárváéra emlékeztet, az arcából semmi sem látszik. A feje előtt a csápoknak beillő két kéz kér magának főszerepet, A-nak pedig kellemetlen pillanatokat. A következő betétben pedig ’A’ keze majdnem végig a nadrág zsebében van, végül pedig artikulálatlanul kiabál a zenével összhangban. Sokkal őszintébben hat ez, mint a jobb oldalon a mikrofonban hallatott kénytelen-kelletlen sóhajtozások. Mintha valaki rátalált volna a hangjára, kiszakadt belőle. Ezt készítették elő az eddig látott mozdulatsorok, betétek, játékok. Valahol a bal oldalon kell lennie az igazi A-nak.

A természetesség, az őszinteség a Vis-a-vis nyelve. Réti Anna végig hitelesen beszél, vagyis éppen, hogy ezt nem teszi, táncol a belső zűrzavarról, találkozik A-val. Nem a válaszok az igazán lényegesek – nem is kapunk egyértelmű feleletet –, hanem a kérdéseknek az egyszer drámaian, máskor pedig a humor segítségül hívásával való megfogalmazása. A két tér elkülönülése.

A sok találkozás közül a legérdekesebb és legmaradandóbb jelenet az ’étkezés-jelenet’. A bejátszásról folyamatosan halljuk az elvárásokat, amit a társadalom közvetít felénk. Állásinterjúra való felkészüléshez nagyon hasznos információkat: légy kedves, mosolyogj, ülj egyenesen, ne légy se túl ilyen, se túl olyan. A képet meg kell hát teremteni. Egy rejtett csat a ruhán, és máris kész az „arc nélküli ember”, aki boldogan fogyasztja saját fejét. Ennél a metaforánál nem igazán lehet jobban kifejezni személyiségünk feladását és feltálalását a társadalom fehér tányérján.

Sok apró ötlet alkotja az előadás törzsét. Ezek tartják össze. A tér, a jelmezek, valamint a fények használatát végig dicsérni lehet. Az előadás végére minden tönkre megy, a fotel is lehajlik, a közönség pedig egyedül marad a teremben, a félhomályban. Nincs vége, csak abbamaradt, ahogyan az A-val való találkozások sora is.

Valóban találkoztunk A-val, többször is, de fogalmunk sincs ki ő. Villanásokat kaptunk belőle, volt, hogy jól esett, magabiztos volt, máskor fájt, borzalmasan nehéz volt nézni.

 Vagdalt Krisztina

A képeket Erhardt Gyula és Révész Róbert készítette.

A képek forrása: http://www.thealter.hu/