tiszatáj | 2018. január 2.

EXIT

INTERJÚ SCHILLING ÁRPÁDDAL
A színház mindenképpen politikai. Ha beül az ember egy szerelmes musicalre, akkor is megjelenik a politika. A nézők egy közös térben találkoznak, látják egymást, ki hogyan öltözött, hogyan társalog, honnan jött. Ez a mustra már egy társadalmi, ha tetszik szociális aktus. Mivel minden a jelenben zajlik, több száz ember részvételével, mindenképpen megjelenik a politika, vagyis a közéleti aspektus […]

INTERJÚ SCHILLING ÁRPÁDDAL

EXIT – Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár / Ioan Slavici Klasszikus Színház, Arad / Zombori Nemzeti Színház, Zombor (RO, SRB), rendező: Schilling Árpád

Gazdasági bevándorlókat zárnak egy használaton kívüli épületbe valahol Nagy-Britanniában. Különböző kelet-európai országokból érkeztek: egyszerre szeretnének kijutni valahonnan, és bejutni valahová. A kintiek azt ígérték, hogy minden elrendeződik majd, addig nincs más dolguk: várniuk kell. Hét fejezeten keresztül vizsgáljuk ezt a végtelennek tűnő várakozást. A laboratóriumi helyzet kiválóan alkalmas az önvizsgálatra. Rólunk van szó, keletiekről, balkániakról: a kivándorló bevándorlókról. Mit gondolunk a reflexeinkről, a szokásainkról, az örökölt és tanult viselkedési mintáinkról, a bizalmatlanságunkról, az előítéleteinkről, a félelmeinkről és a vágyainkról?

– Az Exit rendezése során gondolt arra, hogy különböző kelet-európai országokban különböző módon reagál/fogadja be majd az előadást a közönség? Vagy ez elkerülhetetlenül bele is van kódolva a darabba?

Sok mindentől függ, hogy egy társadalmi témával foglalkozó előadásra hogyan reagál a helyi közönség. Nem csak a politikai érzékenység számít, hanem az is, milyen színházhoz szoktak. Az a színház, amit én szeretek csinálni, elsősorban a színészek kreativitására, koncentrációjára, finom mechanikai készségeire épít. Szeretek részletesen kidolgozni minden jelenetet, számomra az apróságok a lényegesek. A nézők, akik erősebb effektekhez, harsány fogalmazásmódhoz szoktak akár langyosnak is tarthatják az előadásaimat. Akik azonban az intellektuális kalandokat, a finom történetvezetést és a kidolgozott karaktereket szeretik, azok jobban örülnek, ha Schilling-előadást látnak. Maga a kivándorlás témája annyira azonos reflexiókat indít be a környező országokban, hogy az biztosan nem különbözik az egyes játékhelyszíneken.

– Az előadás a bezártság, vagy inkább összezártság szituációjából fakadó improvizatív párbeszédekre, interakciókra is épít. Ez rendezői alapelképzelés volt, vagy azért volt rá szükség, hogy mindenki, a saját országából hozza magával, építse be a lokális nemzeti közhelyeket/beidegződéseket?

Mindkét szempont fontos volt. Az is, hogy személyes elemekkel, élményekkel gazdagodjon az anyag, másrészt, hogy a színészek a lehető legspontánabb módon viszonyuljanak egymáshoz. Mivel három különböző színház színészei játszanak együtt, hosszú ideig tartott a különféle munkatapasztalatok, dinamikák összecsiszolása. Ehhez is sokat segített az improvizáció lehetősége.

– A migráció közel sem egyszerű téma, ha csak Európát vesszük alapul. A magyarországi diskurzusban, a végtelenségig leegyszerűsített érvek mögött bonyolult nemzeti és uniós szabályok, háborúk és számunkra elképzelhetetlen emberi tragédiák állnak. Önt mennyire idegesíti ez a leegyszerűsítés?

Rettenetesen. Általában dühít a leegyszerűsítés, de ha emberi sorsokról van szó, akkor igazán. Magam sem gondolom, hogy a különféle kultúrák, élettapasztalatok, szokások csak úgy varázsütésre képesek volnának a békés együttélésre. De az emberi jogok semmibevételét képtelen vagyok akceptálni. Gazdasági bevándorlónak nevezni háborúból menekülő embereket, miközben mi magunk tényleges gazdasági bevándorlóként kapaszkodunk nyugati szomszédjainkba, hát… Szánalmasan álszent viselkedés ez. Amikor meg potenciális terroristaként tekintünk valakikre, csak mert arabok, azt kifejezetten embertelen dolognak tartom, bár tudom, hogy az emberek többsége ebben a térségben egyszerűen csak tájékozatlan, vagy fogalmazhatnék úgyis: tudatlan. Amikor a kulturális különbségekről beszélünk mindig eszembe jut, hogy mekkora szakadék van például egy kanadai vagy egy magyar munkavállaló jogtudatossága és felelősségérzete között. Hogy mennyire mást gondolnak az egyén felelősségéről mondjuk Hollandiában, mint Magyarországon. Hogy nyugaton alapvetésnek számító alapjogokat nem értünk mi itt keleten, mégis azt állítjuk, hogy mi is európaiak vagyunk. Azokról, akik azon a szinten vannak, hogy a hozzám hasonlókat lesosorsbérencezik, meg azt kívánják, hogy lakjunk együtt a hőn szeretett menekültjeinkkel, csak azt gondolom, hogy végtelenül primitívek, mentálisan nem ebben a században élnek.

– Az Európai Parlament 1999-ben, Tamperében tartott csúcstalálkozóján kitűzött cél, mely szerint a közösséget a szabadság, a biztonság és a jog fundamentumai alapján egységes térséggé kell formálni, Ön szerint miért ítéltetett kudarcra?

Leginkább az egyes államok politikai belharcai miatt. A választási kampányokban mindenki sajátosan értelmezi a közösnek nevezett normákat. Egyre jobban kiszorítja a politikai kultúrát a politikai érdek. Egyre több a politikai szerencselovag, amely jelenséget természetesen a közösségi média is jelentősen gerjeszti. Egyre kevesebben mernek értékekről beszélni, értékek szerint cselekedni meg még annál is kevesebben. Nem „kifizetődő” a következetes, értékalapú politizálás. Urald a pillanatot! – ma ez a szlogen. A szabadság nem csak az én szabadságom, hanem a másiké is. Ennek megértése és következetes képviselete rengeteg energiával és konfliktussal jár, amivel szemben a biztonság és a rend követelése adott esetben sokkal sikeresebb lehet. Ugyanakkor a biztonság is kétélű, hiszen, ha kerítést építek a bármely határra, akkor nem csak a „migráns hordákat” tartom fel, hanem a szomszédaimat is, akikkel korábban még a szabad határokért lelkesedtünk. A jog talán a legbonyolultabb kérdés. Magyarország egy sor nemzetközi jogot sért évek óta, miközben töretlenül számít az EU támogatásaira. A jog a hatalom megszerzésének és megtartásának eszközévé vált, úgy csavarják, ahogy akarják. Európában leginkább azon kellene dolgoznunk, hogy az évszázadok alatt kitermelt és büszkeségre okot adó értékeinket hogyan óvjuk meg attól, hogy pár hatalommániás pojáca és az általuk felhergelt tudatlan és manipulált tömegek egyszerűen lesöpörjék a történelem asztaláról. Lehet, hogy jó biztonságban, nyugalomban, jól szervezett rendben élni, de kizárt dolog, hogy ezek a kondíciók hosszú távon feledtetni tudják velünk a szabadság és a szolidaritás iránt érzett olthatatlan és természetes vágyunkat.

– Hogyan alakult a koprodukciós együttműködés a különböző nemzetiségű színházak között? Őket kereste meg először, vagy volt, aki előzőleg elutasította?

A Temesvári Csiky Gergely Színház részéről érkezett a meghívás. Balázs Attila és Gálovits Zoltán hívtak a társulathoz. Aztán jött a téma ötlete, és ezzel a nemzetközi csapat mint lehetőség. Attila belement a dologba, és ő ajánlotta Aradot és Szabadkát. A Szabadkai Népszínházban castingoltam a színészeket, de aztán igazgatóváltás volt, és az új igazgató nem kért belőlem. Elég csúnya ügy volt, a mai napig nem kaptam hivatalos értesítést a színháztól, hogy lemondták a velem való együttműködést. Szabadka helyett Zombort javasolta Attila. Ők nyitottak voltak, és így összeállhatott az előadás társulata. Az együttműködés nem volt egyszerű, mert az angolt, mint közlekedő nyelvet csak a társaság fele beszélte. Nehéz volt a kommunikáció, és nem volt túl sok idő az oldódásra. A színészek becsületére legyen mondva, hogy ha lassan is, de megtették a lépéseket egymás felé, és ma már közösen dolgoznak szívvel-lélekkel az előadásért.

– Van ma létjogosultsága Magyarországon a politikai színháznak?

A színház mindenképpen politikai. Ha beül az ember egy szerelmes musicalre, akkor is megjelenik a politika. A nézők egy közös térben találkoznak, látják egymást, ki hogyan öltözött, hogyan társalog, honnan jött. Ez a mustra már egy társadalmi, ha tetszik szociális aktus. Mivel minden a jelenben zajlik, több száz ember részvételével, mindenképpen megjelenik a politika, vagyis a közéleti aspektus. De nem megkerülve a kérdést. Van létjogosultsága, sőt szükség volna rá. Zeitstückök tömegére volna szükségünk, és nem klasszikus újraértelmezésére. Minél konkrétabb történetek kellenének, hogy láthassuk és reflektálhassunk a valóságunkra, viszonyainkra. De nem áthallásokra, sorok közötti üzenetekre, hanem egyenes fogalmazásra, a fájdalmak, sérelmek kifejezésére, a leegyszerűsített helyzetek több dimenzióssá tételére volna szükség.

– Léteznek olyan társadalmi, szociális, politikai, erkölcsi határvonalak, amelyeket soha nem léphet át egy színházi előadás?

Sem fizikailag, sem verbálisan nem bántalmazhatja a nézőt! Nem hozhat kiszolgáltatott helyzetbe színészt: amikor olyat kell tennie, amit nem akar, vagy amiről nincsen meggyőződve. A személyeskedés, olcsó parodizálás sem elegáns, de nem tiltható. Nem tartom etikusnak azt sem, amikor civil színház címszó alatt szociálisan hátrányos helyzetben lévő embereket mutogatnak, mint régen a cirkuszi törpéket. Minden közös megállapodáson alapuló művészeti akcióval egyetértek, amikor a civil résztvevő tudja, mit csinál és egyet is ért vele.

– Hol van az a határvonal, amely a színház, mint olyan művészeti jellege és politikai szerepvállalása között húzódik?

Ahogy korábban mondtam, a színház számomra mindenképpen politikai/közéleti aktus: ezért jött létre és mindig is az volt az évezredek során. Ugyanakkor teljesen természetes, ha egy alkotó nem akarja erőltetni a társadalmi dimenziót, helyette sokkal inkább az esztétikai kihívásokra koncentrál. De jobb, ha tudomásul vesszük, ahol megjelenik az ember és ember közötti konfliktus, az onnan már közügy: az már politika.

Sirbik Attila 

(Desiré Central Station 2017 – anatomia, nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál, Szabadka, 2017. november 25 – december 3.)

exit5 exit4 exit3 exit2 exit