Tiszatájonline | 2015. március 31.

Ennyi maradt a Squatból

BESZÉLGETÉS KOVÁCS ENDRE FOTÓMŰVÉSSZEL HALÁSZ PÉTERÉK SZÍNHÁZÁRÓL
Halász Péteréket a Squat színházról ismeri a világ, a leginkább talán a happeningekhez hasonlítható rendezvényeikről, amelyek képzőművészet és színházi előadások, na meg film és zene spontán hibridjei voltak. New Yorkban a 23. utcában, abban az épületben laktak, ahol a minden szempontból nyitott struktúrájú kirakatszínházat csinálták, életük egybefolyt a művészettel […]

BESZÉLGETÉS KOVÁCS ENDRE FOTÓMŰVÉSSZEL HALÁSZ PÉTERÉK SZÍNHÁZÁRÓL

Alaposan felforgatták előbb a sznob magyar színjátszást, aztán az amerikait is. Halász Péteréket a Squat színházról ismeri a világ, a leginkább talán a happeningekhez hasonlítható rendezvényeikről, amelyek képzőművészet és színházi előadások, na meg film és zene spontán hibridjei voltak. New Yorkban a 23. utcában, abban az épületben laktak, ahol a minden szempontból nyitott struktúrájú kirakatszínházat csinálták, életük egybefolyt a művészettel. Radikálisan éltek és előadásaikban is arra törekedtek, hogy teljesen új formát, új beszédmódot hozzanak létre, amely sokkal inkább dialógusban van az élettel, mint a megkövült színházi formák. Pig, Child, Fire! Andy Warhol’s Last Love és Mr. Dead and Mrs. Free – ez volt a három legjelentősebb produkciójuk címe. Ezekkel vendégszerepeltek Európában is, 1979-ben elnyerték például a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál, a BITEF nagydíját. Ez azért is érdekes, mert a színházfelfogásuk, a radikalizmusuk Budapestről ered, ahol előbb a Kassák-házban játszottak, azután, amikor betiltották őket, egy Dohány utcai lakásban folytatták tovább, az úgynevezett Szobaszínházban, s amikor a hatalom már úgy látta, nem bír velük, kezükbe nyomta az útlevelüket, így kerültek 1976-ban Párizsba, majd onnan Amerikába.

Kovács Endre fotóművész Breznyik Péter barátjaként kezdettől fogva fotózta a társaságot. Nem csak Pesten, de később az emigrációban is, hiszen ő még hamarabb emigrált, mint Halász Péterék. Ezekből a fotókból rendeztek kiállítást a veszprémi Magyar Napok keretében a Pannon Egyetemen. A finiszázson beszélgettünk a fotóművésszel, aki a rendszerváltás után 1993-ban hazatelepült Svájcból és a Veszprém megyei Alsóörsön telepedett le. Először is az érdekelt, milyen ember volt közelről Halász Péter, akiről legendák keringtek és akiről az újabb generációk már legfeljebb annyit tudnak, hogy mint valami performance-ot, 2006-ban megrendezte a Műcsarnokban a saját temetését, a hamvasztás előtti felravatalozását és búcsúztatását.

squat2

Pig, Child, Fire! Színházi koncept egy rotterdami kirakatban előadva

– Te hogyan emlékszel Halász Péterre? A legenda szerint Halász Péter és társulatának Dohány utcai lakás-színháza az 1970-es évek Budapestjének talán legerősebb energia-központja volt. Magához vonzott mindenkit, akiben alkotás- és szabadságvágy élt. Hogyan kerültél kapcsolatba  Halász Péterékkel?

– Nekem Breznyik Péter iskolatársam volt, együtt nőttünk fel, és amikor ez a színházcsinálás elkezdődött, akkor is ott voltam velük, Halász Péterékkel, először az Egyetemi Színpadon. Ez mindennapos együttlét volt, elsősorban színházon belül, de elég nagy társaság gyűlt ott össze kiegészítve költőkkel, írókkal, képzőművészekkel, zenészekkel. Akkor ott rengeteg minden kondenzálódott.

– Halász Péter volt a vezéregyénisége ennek a társaságnak?

– Az egyik vezérfigura mindenképpen ő volt, de ne feledjük, odatartozott a képzőművészek közül Erdélyi Miklós és Szentjóby Tamás a performer költő például; a zenében a kultikus Kex együttes Baksa Soós Jancsival; a film területéről a Balázs Béla stúdiósok a kísérleti próbálkozásaikkal. Az egy nagy csapat volt a 70-es évek Budapestjén.

– Te mindjárt fotósként csatlakoztál hozzájuk, vagy esetleg színészként, forgatókönyvíróként is kipróbáltad magad?

– Nem, nem akartam színész lenni, én csak fotóztam. Előfordult, hogy apróbb szerepekben statisztáltam, de ez ennyiben is maradt.

– Mettől meddig dokumentáltad Halász Péterék működését?

– 1969-től 1974-ig. Először remekült ment a munka, volt helye a színháznak. Miután betiltották a Kassák Ház Stúdiót, utána vonultak vissza a Dohány utcai Szobaszínházba. Amikor visszajöttünk 1971-ben Nancyból, a világszínházi találkozóról, akkor sok minden megváltozott, beindult egy még intenzívebb, egész másmilyen pezsgés a budapesti undergroundban és el tudom képzelni azt is, hogy a színháznak az akkori változása összefüggött más eseményekkel is. Ezek mind összekapcsolódtak és a hatalom besokallt. Beszűkültek a nyilvános fellépési lehetőségek. Például meghívták a színházat a miskolci egyetemre egy előadásra, és egy nappal a fellépés előtt lemondta a szervező, mert félt, hogy neki kellemetlensége származik belőle.

– Hogy kerültek Halász Péterék külföldre?

– 1976-ban kiutasították őket az országból, nem minden tagot, csak a vezéregyéniségeket. Kivándorló útlevelet adtak a kezükbe. Én már korábban, 1974-ben elhagytam Magyarországot, tehát már kint voltam Lausanne-ban, amikor ők megérkeztek Párizsba. Rotterdamban csináltam kint a legtöbb képet róluk, de akkor már nem voltunk napi kapcsolatban, én Svájcban telepedtem le, diplomát szereztem a Genfi Képzőművészeti Főiskolán, Halász Péterék pedig New Yorkban kötöttek ki. Én Szentjóbyval maradtam szoros kapcsolatban, de az már egy másik történet.

squat1

Halász Péter egyik utolsó szerepe
A sisakkészítő gyönyörű feleségében,

amikor a saját nagymamáját játszotta

– A kiállítás utolsó fotója Halász Péternek egy furcsa előadásán készült 2004-ben, A sisakkészítő gyönyörű felesége címűn, itt Budapesten, amelyben a saját nagymamáját játszotta Péter. Tehát végül is, több évtized múltán hazakerültetek.

– Igen, egy VIII. kerületi színházban adta elő Péter A sisakkészítő gyönyörű feleségét. Székekből épített magának egy tornyot, vagy létrát a nagymama a világosság, a villanykörte felé, mert nem látott rendesen. Volt ebben az előadásban groteszk humor, irónia. Halász Péter nagyon inspiratív ember volt, szinte minden mondata olyan volt, hogy valamit megmozgatott. Következetesen, tehát nem a levegőbe beszélt. Persze, az ő világához képest, ami nagyon megosztotta az embereket. Volt, aki rajongott érte, volt, aki elutasította.

– Mit tartasz Halász Péterék legfontosabb színházi teljesítményének?

– A hatvanas évek hazai kísérleti színjátszásában olyan pezsgést indítottak be, ami tíz év alatt a Liberation címlapjára röpítette őket. Ez vitathatatlan eredmény. Az már a színházművészet sajátossága, hogy nem tart örökké, hogy a színház minden este megszületik és meghal. Ennyi maradt belőlük, a róluk készült képek, filmek. Különben semmi. Elfelejtik.

Bartuc Gabriella

 [nggallery id=528]

Fotó: Kovács Endre és Gáspár Gábor