Emlékezz rá, hogy felejtsd végre el!

MEMO, SZEGEDI KISSZÍNHÁZ

Ősbemutató Szegeden, Tasnádi István Memo – A felejtés nélküli ember című zenés emlék-művét rendezte meg Bodolay Géza. Ülök az első sorban, kék és piros falak előtt, rajtuk firkák: szabadság, pivó, jóci egy szívben, orosz szavak (édesanyám sorban megsúgja mi mit jelent), évszámok, hüje, lecsó stb… mindenki fészkelődik, szinte ügyet sem vet a várakozás közben danolászó fekete alakra, és akkor egyszer csak rám tör a félelem. Elkezdek rettegni az unalomtól, és attól hogy esetleg eszembe jut, hogy eszembe ne jusson… – Drubina Orsolya kritikája

… A leeresztett fekete függönyön 1968-tól 1978-ig ugrálnak elénk a számok. Hosszasan semmi más nem történik. Figyeljük a vetítést. Hátha valami mégis fog. Egy idő után minden bizonnyal fog… Ugye? Bár az idő kijelölése egy hajszállal mégis csak tovább tart, mint amennyit a néző koncentrációja elbír, a felhangzó Illés–Metró–Omega örökzöld slágerek egymás utánja mintha igyekezne tempót adni az alig-alig elinduló jelenetsoroknak, a leginkább meg-megdöccenő kapkodásoknak. Egymondatos megszólalások sora próbálja megteremteni az értelmezendő kontextust, ám a sorok közti űr, semmi izgalmasat nem ígér. Mira János díszleteinek elrendezése (hatalmas vörös lépcső a színpad közepén, körötte forgatható tükörajtók, titkos, rejtett zugok) igyekszik segíteni az összhatás elérésében, ám a rendszeresen színházba járó közönség ezekkel az elemekkel mintha folyton folyvást találkozna… A szocializmus időszakának divatjában a színművészek igen jól mutatnak, figyelemfelkeltő Csorba Kata lila-barna szettje, Kéner Gabriella összeállításai, vagy a teljesen magával ragadó mustársárga kord öltöny, a neon-narancs hatalmas virágos plasztik baba konfekcióért pedig külön dicséret illeti Benedek Marit. Csakhogy a színészek mintha meghalnának a nyersen egyértelmű gegek tömkelegétől. Egyik másik sikeresnek bizonyul (ilyen például a betegek gyógyszeres dobozainak ellenőrzősekor beolvasott Tasnádi1, Tasnádi2) de leginkább a nézőben elinduló asszociációs lánc időről időre kizökken, és a kezdődő érdeklődés teljesen lelohad (lásd a Csorba utca említésekor Lónyai professzor az azonos vezetéknevű színésznőre mutat, és annak hanyatt kell magát dobnia a nevetéstől.) Gömöri Krisztián megbízhatóan hozza a szórakozott professzort, bár sok játéklehetősége nincs, a káposztába való orrfújás viszont sokáig okoz még derűt a képzeletemben. Borsos Bea régen kapott már kvalitásaihoz méltó szerepet, ahogy Csorba Katáról sem derülhet ki, hogy több is van-e benne a lélegzetelállítóan kidolgozott testnél, és az örökös vonaglásnál. Kéner Gabriella Olgája sajnos egyáltalán nem sikerül, minden megszólalásában merev és görcsös. Lónyai professzor szerepében Kedvek Richárd erősen felejthető. A szerepében felvázolt ívet – azaz a memóriáját elvesztő édesapát megmenteni kívánó gyermekből, a karrierista tudóson át, a meghasonlott emberig vezető utat – se nem látni, se nem hallani. Az előadás első felvonása után mégis változik valamelyest a kép. Sorbán Csaba izgalmas pillanatokat okoz ápoltként, és Jakab Tamás játéka pedig egyenesen elképeszti a befogadót. Erős, bátor és emberi. Minden lélegzetvételére figyelni kell, minden gesztusában ott bujkál az együtt játszásra invitáló mesterségbeli tudás, amely nélkül Tasnádi István darabjának ősbemutatója nem állta volna meg a helyét a színpadon. Az örökösen, mindenre emlékező betegen való kísérletezés elénk idézheti a kiszolgáltatott kisember woyczeki figuráját, bár szerencsére a szerző nem áll meg ezen allúzió feszegetésénél, a problematikát tovább tudja árnyalni, és ha kissé didaktikussá is válik ettől az üzenet, azaz hogy: nem dagonyázhatunk folyton a történelmünk okozta mocsokban, és mindent el kell felejtenünk ahhoz, hogy tovább tudjunk élni, mindezt egy jólesően abszurd szövegkörnyezetbe helyezi el. A Bodolay-féle groteszk világban szeretem az ugróiskolát, amit mindenkinek át kellett ugrania (mindenki flepnis), az elfelejtett ló felépített másának utolsó pillanatban való elsuhanását csontvázzal a tetején, ám a túl sok töredék pusztán törmelék marad, a rendezői koncepció pedig egységesen kusza. Már nem félek és már nem gondolom azt, hogy eszembe se jusson…. Csak úgy érzem:  Ülök egy rózsaszínű kádban, A legszebb ünnepi ruhámban, Szédülő fejemen egy csákó, Nem tudom, mindez mire jó.

Drubina Orsolya

[nggallery id=253]

Kapcsolódó írásunk: Szoci-show (Ibos Éva kritikája)