Tiszatájonline | 2014. május 20.

Élni vagy halni

PINTÉR BÉLA: A 42. HÉT
Nem mértem az időt, mikor fagyott le a nevetés a nézők arcáról Pintér Béla A 42. hét című előadása közben, azt hiszem, úgy másfél óra telhetett el, amikor egyszer csak letörlődött a mosoly, mert kezdetét vette az arconcsapó végkifejlet.[…]

PINTÉR BÉLA: A 42. HÉT, RÉGI ZSINAGÓGA, SZEGED

Nem mértem az időt, mikor fagyott le a nevetés a nézők arcáról Pintér Béla  A 42. hét című előadása közben, azt hiszem, úgy másfél óra telhetett el, amikor egyszer csak letörlődött a mosoly, mert kezdetét vette az arconcsapó végkifejlet.

Egészen pontosan a csemegeboltos jelenetben fordult minden a visszájára, akkor, amikor megszólal a lopásjelző, ami először nem is tűnik komolynak, csak másodszor, és akkor már sejteni lehet, hogy a boldogságnak ára van.

Egészen addig önfeledten nézzük, hallgatjuk és röhögjük ki önmagunk kisszerűségét: banális élethelyzeteinket és klisémondatainkat, amelyek most a színpadról köszönnek vissza, mivel

Pintér Bélánál semmi sem történik másként, mint „az életben”. Minden vacakul egyszerű és kiábrándítóan ismerős, semmi fennköltség – konstatálja a néző futólag, mert, hogy elmélkedni nincs ideje, hiszen lankadatlanul együtt tart az előadással, amelyben átlagul viselkedő átlagemberek életét követjük kilenc hónapon keresztül.

Igen, ennyi a baba kihordásának az ideje, innen a cím, „A 42. hét” , ami a fogantatástól a szülésig eltelt időtartamot jelöli.

Pintér Béla a darab bemutatója előtt, 2012. szeptemberében az egyik interjúban arról beszélt, hogy a darab megírásának egyik kiindulópontjául az az élménye szolgált, amikor a hátizsákja miatt egy drogériában besípolt a biztonsági készülék, s hátra kellett fáradnia az irodába egy kínos diskurzusra.  Másrészt azon töprengett, melyik az a foglalkozás, amelyiknek a gyakorlása végzetes következményekkel járhat kényszerű mulasztás miatt. A szülész nőgyógyászt választotta, s ebből következően a darab kardinális kérdése az, mi vezethet oda, egyáltalán, miképp eshet meg, hogy egy hivatásának élő, tehetséges ember a pácienseit, azaz a kismamáit a szülés pillanatában cserben hagyja?

A darabban speciel a lopásrisztó bejelzése, amiről hamar kiderül, hogy okkal, s nem „túlérzékenyen” működött. Mert a hátizsákban tényleg van egy drága, lopott konyak, amit viszont nem a doktornő csent el, hanem a vele lévő szívszerelme, akit a nő naivul mentene úgy, hogy magára vállalja a dolgot, hiszen majd utólag egyszerűen kifizeti – képzeli – és ezzel kész.

Csak, hogy ez nem így működik, őrszobán töltött éjszaka lesz a vége, s éppen a rendőrségen töltött idő alatt indul be a szülés a két várandós kismamánál, amelyeket az előállt pánikban két kolléga vezet le.

Ebből elvileg még nem lehetne nagy baj, de itt és most igen, mert az egyik baba sérülten születik. És megint a nagybetűs élet kiszámíthatatlansága vezeti a dramaturgiát: a körültekintően felkészülő, túlaggódós, konszolidált anya szül sérült gyermeket, a hányaveti, babáját örökbe adni akaró közönyös nő pedig egészségeset. A végkifejlet két-, de inkább többélű: az orvosnő erkölcsi drámája és a házaspár tragédiája mellett az anyaságra alkalmatlan fiatal nő felelős, boldog emberré érik.

Ami idáig elvezet, nem „nagy ügy”, mert az alapképlet típusos. Apa és anya bejáratott házaséletet élnek, tizenhét éves kamaszlányuk végletből végletbe, halálfejes pólóból katolikus kórusba esik. Utóbbiba az apja halála után. Anya orvos, szülész-nőgyógyász, akinek kötelező tanfolyamra kellene járnia, de elblicceli, mert (már özvegyként) épp mindent elsöprő szerelembe esett egy ismert sorozatszínésszel. A bajt épp ez okozza, mert az ott megszerzett tudással lett volna kiszűrhető a rendellenesség.

A darabban nem a mamák, hanem Dr Virágvári Imola 42 hete a lényegesebb, az a kilenc hónap, amelynek során a stabil morális minőséget kikezdi a (megérdemelt, de rossz lóra tett) asszonyi boldogság, s a kettő méltatlan meccse erkölcsi bukást hoz a számára.

Pintér Béla Csákányi Esztert hívta meg a szerepre, mert a feladatra kifejezetten nagyvadra volt szükség. Ugyanis a jellemfejlődésnek a darabban (persze, hogy) nyilvánvalóan kirajzolódó íve van, az előadás dramaturgiája szerint azonban a személyiség változásai nem egy-egy jeleneten belül zajlanak le, hanem az időugrások szerinti újabb és újabb képekben lép elénk a megváltozott karakter. Csákányinak tehát csupán (a mások jelenetei által adott) percek jutnak a lelki átalakulásokra, ami lehengerlő, de egyben végletesen kimerítő színészi teljesítmény, hiszen a karakterbeli és érzelmi ugrások nagyok, nem egyszer egymásnak feszülők, s „mellesleg” a vérbő komikumtól a legmélyebb belső drámáig tartanak.

Csákányinak és Pintér Béla színészeinek egészen más a játékstílusa, itt mégis minden a helyén van, mert a színésznő nem abban az értelemben középpont, mint „meghívott nagyság”, hanem mint az események fókusza, aki körül az ő (aktuális) jellemét formázó és/vagy tükröző történések zajlanak.

Az „események” ugyanakkor kíméletlenül vetítik elénk a nagybetűsen közhelyes életet, nem a magyart, hanem a mindenhol és mindenkorit, hiszen ez így bárhol, bármikor megeshet.

Mert máshol is vannak „bevándorlók” (Friedenthal Zoltán és Enyedi Éva házaspárja), kezelhetetlen és fanatikus tinédzserek (Roszik Hella), apatudatú férjek és normális rendőrök (Pintér Béla), nagymenő, bicsakló tisztességű celebek (Thuróczy Szabolcs), cserben hagyott nők (Stefanovits Angéla), zenekedvelő, plátói lelkű orvosok (Quitt László), rocker múltú biztonsági őrök (Terhes Sándor) és megértő presszósnők (Hajdú Rozi).

A darab úgy fejeződik be, hogy a celeb szerető egyre inkább kezd nem ráérni….. az előadás meg  tapsrenddel, középen áll Csákányi Eszter, akinek könnyektől elmaszatolt, mélységesen fájdalmas színészi-emberi arca belevésődik a szívünkbe.

Ibos Éva 

[nggallery id=358]

Révész Róbert felvételei