Elégia és Örökség

Nemcsak a táncosok, a koreográfusok tekintetében is egyre inkább nemzetközi társulattá válik a Szegedi Kortárs Balett, ami jó hír az idén ősszel alapításának 35. évfordulóját ünneplő együttes számára. A Budapesti Olasz Kultúrintézet támogatásával most bemutatott olasz táncest, a Danza eredetileg három itáliai koreográfus egy-egy művéből állt volna, de a pandémia okozta nehézségek miatt végül Emanuele Soavi darabjának műsorra tűzését későbbre halasztották. Így is egész estésnek tekinthető azonban a produkció, a két rész a szünettel együtt több mint másfél óra.

Az első rész koreográfusa, Enrico Morelli szinte már házi szerzőnek számít Juronics Tamás társulatánál, a legutóbbi Coppélia, valamint a korábbi Moderato cantabile, a Menyegző, továbbá az Orfeusz és Euridiké sikere után a most bemutatott Elégia már az ötödik produkciója a szegediekkel. A jóságot dicsőítő absztrakt meséjének nincs szabatosan elmondható története, ahogy Morelli a premier előtti napon tartott sajtóbeszélgetésen fogalmazott, egymásra vagyunk utalva, olyan időket élünk, amikor kölcsönös törődés, gyengédség, odafigyelés nélkül nem létezhetünk. Az Elégia klasszikus zenei slágerekre épül, Beethoven ötödik, Esz-dúr zongoraversenyét zongorára és zenekarra írt szimfóniaként szokták emlegetni, a második tétele, az Adagio un poco mosso, amivel a koreográfia kezdődik korálszerű áhítatos énekkel indul, ami rögtön magával ragadja, szinte beszippantja a közönséget. Az üres színpadon egy ragyogó téglalap „felhő” alatt csoportosul a tizenkét táncos, ebből a „tömegből” zuhan ki egy-egy figura. Morelli hangsúlyozta, nem célja semmi különlegeset elmesélni, inkább a zenehallgatásból kiindult lelkiállapotokat, érzéseket szeretett volna a táncosokkal kifejezni és átadni. Erre a másik felcsendülő Beethoven-mű, az F-dúr vonósnégyes Adagio affettuoso tétele is jó választás a közismert sóhaj-motívumokkal. Egyes értelmezések szerint a komponista Rómeó és Júlia kriptabeli jelenetét ábrázolta volna ezzel a mély fájdalmat tükröző, csodálatos szépségű, elégikus muzsikával. Ezt nem tudhatjuk biztosan, mindenesetre Enrico Morelli kivételes érzékenységgel érzelemdús, tökéletesen kifejező és stílusban is jól illeszkedő mozdulatsorokat, hatásos képeket társított a zenéhez. A szegedi társulat technikai tudásban rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedekben. Valószínűleg több egykori alapító táncost nem vennének már fel akkori felkészültségével a mostani együttesbe. Hogy a mai kiélezett verseny micsoda professzionizmust kíván, arra az egyik legjobb példa a társulat vezető táncművésze, az idén negyvenedik születésnapját ünneplő Czár Gergely, aki ma is ugyanolyan kirobbanó formában, kifogyhatatlan energiákkal és meglepő flexibilitással szökell, hajlik, perdül, fordul, lendül, mint másfél évtizeddel ezelőtt. Mindegy, hogy épp szólóban, duóban vagy trióban láthatjuk a színpadon, rögtön feltűnik: vezéregyéniségként dinamizálja a társulatot.

Morelli különben alaposan megdolgoztatja az egész együttest, szinte mindenkinek van legalább egy-egy szép pillanata, így igazi csapatmunka jön létre. Az Elégia végén Brahms nevezetes kései billentyűs kompozíciója, a Hat zongoradarab Andante teneramente jelölésű második része csendül fel, ami kifinomultságával ugyancsak alkalmas a lelki mélységek megmutatására. Ezeknek a jól kiválasztott zeneműveknek is köszönhető, hogy Bocsi Petra, Liszkai Zsófia, Diletta Ranuzzi, Nier Janka, Kiss Réka, Marie Vilette, Adam Bobak, Graziano Bongiovanni, Kiss Róbert, Vincze Lotár és Francesco Totaro mozdulatai még poétikusabbnak, letisztultabbnak hatnak.

A kétrészes Danza-est második darabját, az Örökséget Walter Matteini koreografálta a Magyarországon kevéssé ismert, de hazájában, Franciaországban nagy becsben tartott Bernard-Marie Koltès 1972-ben azonos címmel bemutatott drámája alapján. Koltès lázadó művész volt, gyakran a szintén homoszexuális Jean Genethez hasonlítják. 1989-ben 41 évesen AIDS-ben halt meg. Önéletrajzi ihletésű darabjának elég csak a kiinduló alapképletét felvázolni, hogy tovább tudjuk gondolni a történetet. Egy határőr városban a vaskalapos katonatiszt apa zsarnokságától szenved a családja, különösen érzékeny, fiatal fia. Amikor a családfőt hirtelen elragadja a járvány, fájdalmába szinte beleőrülő özvegy édesanyja a fiára, az indián nevet kapott Pahiquial-ra hárítja a gazdag polgári család továbbélésének terhét. Bár Pahiquial más életet tervez, nincs ereje ellenállni az anyja akaratának.

A díszlet és a jelmezek megtervezését is vállaló Bianca Imelda Jeremias a már szinte megszokottnak nevezhető minimalista stílusban álmodta meg a játékteret: egyetlen kosztümökkel teli ruhásszekrény uralja a színpadot. A Pahiquial kissé nőies barátját, Ariée-t játszó egyáltalán nem nőies Czár Gergely hosszan illegeti magát a szekrény tükre előtt. Végül egy színpompás női ruhát próbál fel. Nem nyeri el a tetszését, ezért kipróbálja inkább a púdert és a rúzst. Matteini érezhetően arra törekedett, hogy karcosabb, határozott, már-már deviáns karaktereket teremtsen, ennek érdekében mozgásvilága is egészen más, mint a klasszikus baletthez talán közelebb álló Morellié volt az Elégiában. Ehhez persze más zene is dukál, a sokszínű montázsban a német születésű brit komponista, Max Richter Négy évszak-parafrázisa és az izlandi multi-instrumentalista, Ólafur Arnolds szerzeményei viszik a prímet. Pahiquial szerepében Kiss Róbert remekül érzékelteti a bizonytalan figura tétovázását, tanácstalanságát, hogy eldobjon-e mindent: örökséget, házat, családot. Anyját, Anne Agathét Liszkai Zsófia kérlelhetetlenül határozott asszonynak mutatja. Thérését, a Pahiquial számára kiszemelt menyasszonyt rafináltan egyszerű fehér ruhában Kiss Réka nőies lágysággal, finomsággal és artisztikus hajlékonysággal kelti életre. Czár Gergely alig észrevehető, szemérmes mozdulattal jelzi: Ariée és Pahiquial között talán több is lehetett barátságnál. Több szempontból is Imre Zoltán egykori árnyalt, többrétegű, rejtélyes és túlfűtött darabjait juttatta eszembe Walter Matteini koreográfiája, amelynek kevéssé rokonszenves vonása, hogy szinte csak a főszereplőkre koncentrál, mintha nem igazán tudna mit kezdeni a háznépet, szolgálókat játszó többi táncossal, ők alig észrevehetően a háttérben maradnak. Az is igaz, ha jól értelmezem a színlapot, később többen is bemutatkoznak majd egymást váltva a főszerepekben.

Hollósi Zsolt

A szerző fotói