Tiszatájonline | 2019. július 29.

Elefántok és nemoperás sztárok nélkül

AIDA A DÓM TÉREN
Meglepő sztárvendég nélkül zajlott az idei operabemutató a Dóm téren. Depardieu nem Witt-e mellékesen diadalra az Aidát, de nélkülük sem volt koPottas. Domingo csak augusztus végén jön a stadionavatóra, nem bántuk volna, ha püspök urunk meggyőzi, hogy csomagban Amonasrót is nyomja el két este a katedrálisa előtt. Amúgy is új szerep lett volna ez Placidónak, talán az 516-odik… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

AIDA A DÓM TÉREN

Meglepő sztárvendég nélkül zajlott az idei operabemutató a Dóm téren. Depardieu nem Witt-e mellékesen diadalra az Aidát, de nélkülük sem volt koPottas. Domingo csak augusztus végén jön a stadionavatóra, nem bántuk volna, ha püspök urunk meggyőzi, hogy csomagban Amonasrót is nyomja el két este a katedrálisa előtt. Amúgy is új szerep lett volna ez Placidónak, talán az 516-odik.

Nem agyalták túl a játékok vezetői, egyszerűen csak kiszámolták a legjobb magyar Aida-gárdát. A végeredmény helyes. Mindegyik énekes jó, Fthá és Isis áldása van rajtuk.

Az Aida azért érdekes darab, mert nincsen benne gonosz ember, mindenkinek igazat kell adnunk, senkit nem kárhoztathatunk a törekvéseiért. A dramaturgiai vétséget talán Radames követi el, amikor győzelme után eredeti terveivel ellentétben nem azt kéri győzelmi díjként, hogy elvehesse feleségül szerelmét, Aidát. Persze ez nem puszta férfiszeszély, hisz jól érzi, hogy ezt most nem kérheti. Már az is derék dolog tőle, hogy meri nem Amneris kezét kérni, pedig mindenki ezt várja tőle.

Tetszik, hogy Radamest 8 egyforma tiszt közül választják ki fővezérnek, egyáltalán nem egyértelmű a dolog. László Boldizsár tenorja kissé karcsúbb, mint ebben a szerepben szokásos. Ám ha jobban belegondolunk, nem rettenthetetlen hőssel van dolgunk, csak egy szerelmes, ábrándos, kissé tétova fiatalemberrel. Szépen, hajlékonyan énekli a darabnyitó románcot, utána sem érezzük kevésnek, a győzelmi jelenetbe még egy magas C-t is becsempész. (Többek között Monacótól és Corellitől vette az ötletet.) A Nílus-parti jelenet végén aztán ez a fiú egycsapásra felnő: rádöbben, hogy nagy bűnt követett el. Feloldhatatlan belső konfliktusát teljesen világosan fogalmazza meg Aidának: „Per te tradii la partia – Teérted elárultam a hazámat.” Mindkettőjüknek ugyanaz a tragédiája: a szerelmet és a hazát egyszerre nem lehet választani. Aida ezt már hamarabb fölismerte, Radamas csak itt döbben rá. A szólam itt válik hősivé. Gál Erika sűrű, zsíros hangja nagyon jól illik Amneris szólamához. Talán épp az utolsó duettben a legjobb, ahol mindent bevet, hogy megmentse a szerelmét. A kettősben László is nyomban kettővel hősibb tónust üt meg. Ebben a történetben Amnerist lehet legjobban sajnálni. Miközben a világ minden kincse az övé, csak azt az egyet nem kaphatja meg, amire legjobban vágyik. Ráadásul az ő büntetése, hogy tovább kell élnie. Aida és Radames egymás karjaiban, megdicsőülve, boldogan halnak meg, ő viszont teljes boldogtalanságban marad életben.

De nem a mostani változatban! Itt a fáraólány átka nyomán egy csomó ember meghal a nyílt színen a fináléra. Lelkeik kék lufikként egyenként szállnak az egekbe. Legvégül a szerelmesek után Amneris fölengedi a maga léggömbjét, azaz ő is meghal.  Érhető, bár elég olcsó szimbólum. Kesselyák Gergely rendező több helyen is elmondta, hogy a történetet Atlantiszban képzelte el. Ez nem okoz különösebb gubancot, igaz, nagy hozadéka sincs. Zeke Edit lépcsős piramist tervezett a színpad közepére. Különböző fénycsíkokkal izgalmas látványkombinációkat lehet kialakítani. A hátsó ledfalra vetített alakzatok viszont nem művésziek. A nagy bevonulási jelenetben alig masíroznak katonák, ellenben a színpad fölött sárga háromszögek áramlanak. Velich Rita az egyiptomi népet fehér, a papokat fekete kortalan ruhába öltözteti. Radames a diadal után ehhez kap némi ezüst díszítést. A ruhák egyszerűnek tűnnek, de formájuk fantáziadús. Lenyűgöző viszont Amneris sötétkékben és aranyban pompázó ruhája, két hosszú fátyla. Aida finom vonalú világoskék kosztümöt kap, jelezve, hogy ő királyi vér, akkor is, ha most rabként szolgál. Az etiópoknak a sötétbarna szín marad.

A hangosítás új irányt vett. Idén sokkal kevésbé nyomták föl a potmétereket, mint a korábbi években. Ezt helyes döntésnek tartom, nagyszerű, hogy legtöbbször az az illúzió, mintha egyáltalán nem lennének hangszórók, a hang közvetlenül az énekes torkából jutna el hozzánk. Viszont a pénteki előadás elején a hangszint nagyon gyakran változott, a zenekar időnként hallhatatlan volt, a „Celeste Aida” meg hullámzott. Ilyenkor az énekeseket is óvatosan lehet csak megítélni, de az volt a benyomásom, hogy a fiatal Ádám Zsuzsa óvatosan adagolta szopránját. Szép színű, eléggé tartalmas a voce, egyéniségében is benne van az izzás, ahogy Aida megéli a dolgokat. Amit egyelőre hiányoltam, az az intenzitás. Főképp két áriájában nem mutatta meg eléggé a szélsőségeket. Nem a hang, hanem a lélek erejének megmutatására gondolok. Még nem képes leszállni a Pokol mélyére, csak a kapuból néz bele. Kellő erővel és nyerseséggel szólalt viszont meg Kálmándy Mihály. Gál Erika és az ő esete mutatja világosan, milyen hozadéka van annak, ha valaki évek óta birtokol egy szerepet, a szólamot fölényesen tudja, kifejezőeszközeit kiérlelte. Talán a szerep jellege okozza, talán az idő: ez a bariton most egy árnyalattal tompább fénnyel szólt, mint 2 évvel ezelőtt ugyanitt Scarpia szólamában. Kovács Istvánról mindig megállapítom, hogy milyen értékes basszussal rendelkezik, de megszólalásai érdektelenek. Persze a gyengeség a Király figurájának is sajátossága, ebben a felállásban még nyilvánvalóbb, hogy a valódi hatalmat a főpap birtokolja.  Kiss Andrásnak Ramfisként minden megnyilvánulása hangsúlyos. A Fthá templomban énekelt f-je meg egyenesen lenyűgöző. A nyitójelenetben igazi főnökként mozog,  Radames úgy megy utána, mint egy kiskutya. Akárkinek is volt az ötlete, nagyon beszedés.

Nagyszerű volt a Honvéd Férfikar és a Szabadtéri Játékok kórusa, Flórián Gergely, Strausz Kálmán és Gyüdi Sándor remek munkát végeztek. Szörnyűek viszont a táncok. Kozma Attila táncosai valami értelmetlen ugrabugrát hajtanak végre. Persze a díszlet sem kedvez a nagy mozgásoknak, hisz a piramis elfoglalja a színpad közepét, de ennél azért több fantáziát, nagyobb látványosságot várnánk.

A záróduett a premieren kivételes költőiséggel szólalt meg. A legtöbb hősi Radames ezt nem bírja piano-szusszal, László viszont elemében van, és Ádám Zsuzsa is itt ér föl a csúcsra, amiben annak is szerepe lehet, hogy itt már nincs mire tartalékolni. Verdinél a halál soha nem rettenetes, mindig a megváltás és a túlvilág reménye csillog benne. (Érdekesség, hogy a második előadáson a finálét elmosta az eső, hőseinknek nem jutott idejük a halálra.) Pál Tamás az egész darabban a lírát, a könnyedséget, az éjszakai titkos színeit mutatja meg legnagyobb élvezettel. Zeneileg amúgy szilárdan áll a lábán az előadás, az arányok is megfelelőek, a karakterek is pontosak. A finálé transzcendenciának színeit nagyszerűen keverte ki.

Atlantisz a legenda szerint elmerült a tengerben. Ez színpadon is hatásos effektus lehetne, de a Dóm téren speciel nincs süllyesztő. Ez az Aida nem fog elmerülni az idők süllyesztőjében, esendőségei ellenére is emlékezetes és élvezetes előadás. Az elefántoknál, tevéknél, lovaknál, nemoperás marketingsztároknál sokkal fontosabbak a valóban jó énekesek.

Márok Tamás

Fotó: Dusha-Mezey Anni

Kapcsolódó írásunk: