Egy nagy utazás

INTERJÚ KERESZTES TAMÁSSAL

Gogol művel nyitott a 2016-os Thealter Fesztivál, az Egy őrült naplóját Keresztes Tamás, a budapesti Katona József Színház művésze játszotta. Láttuk már őt többször Szegeden, először – sok éve – a TÁP Színházzal lépett fel a társulat célkitűzéseihez híven fergetegesen „rosszul”, legutóbb pedig A nagy füzet-nek volt az egyik főszereplője megrendítően erősen és esendőn. Gogol hősének megformálásában mintha összefonódott volna e két színészi véglet, Keresztes ugyanis e véresen komoly groteszk monológgal egy nagy ívű érzelmi hullámvasútra ülteti a pillanatra sem lankadó nézőt.

– Miért pont Az egy őrült naplóját választotta?

– Nem én választottam. Orlai Tibor ajánlotta fel két évvel ezelőtt, hogy eljátszhatnám ezt a művet. A bemutató viszont nem jöhetett létre hamarabb, mert nekem három bemutatóm volt ebben az évadban a Katona József Színházban, a rendezőnek felkért Bodó Viktor szintén nagyon elfoglalt volt, és többnyire külföldön dolgozott. Hiába tűnik hosszúnak a két év, az egymás után következő feladatok miatt nagyon ki kellett számítani mindent. Nagyon pontosan, szinte órarendszerűen osztottam be például a szövegtanulást, szeptemberben volt rá három hetem egyben, de később csak az adott bemutató és az újabb próbaidőszak közötti öt-tíz napban tudtam foglalkozni az anyaggal. Nyár elején kezdtem tanulni a szöveg második felét, kissé furcsa volt, hogy miután a végére értem, újra vissza kellett térni az elejére a szöveg felfrissítése miatt, de végül összeraktam egybe az egészet.

– Mire gondolt először, amikor elolvasta a szöveget?

– Rögtön azt éreztem, hogy ez egy csodálatos, nagyon gazdag anyag, ami színészileg hatalmas kihívás, olyan, mint egy nagy utazás, csak itt nem egy ismeretlen város csodás épületeiben, hanem a mondatok mélységében merülhetek el. A vele való foglalkozás az első perctől a mindennapjaim részévé vált. Tudtam, hogy másfél évig biztosan nem fogok unatkozni, és ez így is lett, hiszen például, ha otthon beraktam valamilyen zenét, máris azon gondolkoztam, van-e köze ehhez az előadáshoz.

– Mi szippantotta be ennyire?

– Amikor első ízben beszélgettünk Orlai Tiborral, felvetette, hogy gondoljam át, kivel tudnám ezt a munkát elképzelni, vagyis, hogy ki lehetne a rendezője. Nagyon megtisztelő volt a bizalma, teljesen felvillanyozott, hogy ilyen nagymértékben vehetek részt a produkció létrehozásában. Amikor Bodó Viktort megkerestem, kiderült, hogy régi vágya ennek a műnek a színpadra állítása…

– …de nem elégedett meg azzal, hogy majd a rendező megmondja, mit csináljon a színpadon, aktívan „beleavatkozott”a zenébe és a díszletbe is. A zenei szerkesztés és a hangeffektek megválasztása, mind a maga találmánya?

– Ebben Kákonyi Árpád zeneszerző volt nagyon a segítségemre. Ismertük már egymást korábbról, mert az Ascher Tamás által rendezett Éhség-ben együtt dolgoztunk az anyaszínházamban, de nem ez a találkozás volt a döntő, hanem a télen látott Baróthy és Angyalai című est, mert ezen a koncert-előadáson tűnt fel nekem, hogy milyen értőn és érzékenyen tudja irányítani a hangszeren játszó színészeket. A looper ötlete, tehát az, hogy a színpadon épüljön fel az előadás zenéje, már megvolt a fejemben, de akkor még egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ez az ötlet működni fog, hogy nem veti-e le magáról az előadás egyből az első próbákon ezt az elképzelést. Azt is kértem, hogy egy kicsit avasson be a kor zenéjébe, s ahogy közeledett a próbakezdés ideje, egyre inkább úgy éreztem, hogy jó lenne, ha ő végig jelen lenne. Így is lett, Árpi minden próbán ott ült és figyelt. Figyelte, hogyan nyúlok a zenei szerkezethez, szólt, ha valahol elkalandoztam, de minden esetben az én munkámból építkezve mutatott irányt.

– És még itt sincs vége az alkotói részvételnek, mert a színlap szerint a díszlet is saját ötlet. A színpadkép szobája furcsa, szétcsúszott világot jelenít meg, engem kicsit Chagall-ra is emlékeztetett.

– Igen, én terveztem a díszletet, ami egy kicsit elrajzolt, és volt, akinek egy van Gogh festmény jutott róla az eszébe. Ebben is volt segítségem, Juhász Nóri képzőművész, ugyanis először számítógépen, 3D-ben építettük föl. Így könnyebben ráláttunk az arányokra, és még idejében tudtuk korrigálni a méreteket.

– Régen a monodráma egyfajta jutalomjátéknak számított, hiszen több nagy művész csak erős középkorúan, vagy még idősebben szánta rá magát. Tény, hogy 30-40 éve más volt a kordivat, de még inkább a színházi struktúra és a színész egzisztenciális komfortja, amelyek mára jelentősen elbizonytalanodtak. Maga szerint mi az oka annak, hogy újabban egyre több fiatal színész játszik monodrámát?  

– A gyökere valahol ott lehet abban, ami a kérdésben megfogalmazódott, mert a Színművészeti Egyetemen ma már arra ösztökélik a fiatalokat, hogy több lábon álljanak a földön. Úgy hiszem, manapság komoly szakmai felvértezettségre van szükség ahhoz, hogy a színész nagyobb biztonságot sejthessen maga előtt.  Úgy tudom, hogy Zsámbéki Gábor növendékeinek most éppen az a feladata, hogy monodrámát csináljanak. Tehát a tanárok folyamatosan edzik a hallgatókat, mert úgy akarják a pályára engedni őket, hogy életben is maradjanak. A mai fiatal színészek sokkal önállóbbak, mint akár az én generációm volt, általuk egy olyan életerős, friss, mozgásra képes nemzedék nőhet fel, amelyik akár egy új színházi kultúrát teremthet Magyarországon.

Ibos Éva

_{Fotó: Révész Róbert}