„Egy döfés lenne csak, ugrani kell!”

MACBETH, SZABADKAI NÉPSZÍNHÁZ MAGYAR TÁRSULAT

Mint egy megszállott kutató érkezem meg a szabadkaiak Machbet-előadására immáron a nyilvános főpróba után másodszor. Hiszen az anyag, amely nem egy síkon értelmezi újra a Szerző művét, be­bizo­nyí­totta: egyetlen egyszer nem elég megnézni. Szabadkán ugyanis nem csupán álmodern szemfényvesztésként, látszatszínházként állítják elénk Shakespeare Macbethjét, hanem úgy, mint amely képes visszaadni a színház politizáláshoz való jogát, no meg azt is pontosan mutatja az előadás, kihez beszél, és mit akar számára mondani… – Drubina Orsolya kritikája

Kezdetét veszi a várva várt játék. A színen egy bolondos vén portás (Szilágyi Nándor) hajítja sarokba a telefonját, csinál felmosórongyból parókát, magára ölti a mindenkori porondmester szerepkörét, narrátorrá és William Shakespeare Macbeth című tragédiájának olvasójává a darab külső mozgatójává válik egy szempillantás alatt. Igen ám, csak hogy az eredeti műben sehol sem hangzik el a kapus szájából egyetlen jól csendülő aforizma sem, amitől pedig a víg kedélyű öregnek hemzseg a mondandója. Hernyák György (Jászai-díjas) rendező ugyanis Szabó Stein Imre és Szász Károly fordításának felhasználásával új szövegkönyvet hoz létre, amelyben helyet kapnak A velencei kalmár és a VIII. Henrik bizonyos részletei, de bátran idéz például Szophoklésztől vagy Sziveri Jánostól, Devecseri Gábortól vagy Roosevelttől, elérve az Ilija Marković-féle ellenállhatatlanul bájos bölcseletekből. Szilágyi rendkívül dörzsölt, vén rókájának jól áll ez a báj, szívesen hallgatjuk tőle a dramaturgiailag pontosan elhelyezett aranyköpéseket. (Például: „Az emberek abban különböznek egymástól, hogy egyforma jogaik vannak.”; vagy „Ha mindenki igazat beszél, én senkinek se hiszek.”; esetleg: „Az ember akármerre fordul, a segge mindig hátra felé van.”) Alig foglal helyet a tér rendezői jobb oldalán elhelyezett kis asztalkájánál (fölötte ócska papírba burkolt lámpa, asztalán edény, étel, kötet) és kezdi olvasni Shakespeare-t, a tragédia szereplői megjelennek, de nem elevenednek meg azonnal. Történik még valami, ami a rendezői koncepció tételmondataként is aposztrofálódhat. A színház a színházban jól bevált csavarával élve, Vészlények (eredetileg boszorkányok) jelölik ki szerepköreikre az öltönyös polgárokat, és feltűnésük után bizony hamar eljutunk a demokrácia, a jog vagy a háború emlegetéséig. Kalmár Zsuzsa, Pálfi Ervin és Kovács Nemes Andor, képesek félelmetesen jellegzetes démonokká válni, jelenlétük az egész előadás alatt szuggesztív és hátborzongató. Énekelnek, kántálnak, művészettörténeti képekbe állnak, mindenhol jelen vannak és mindent áthatnak. Fehér kosztümjeikben, világítóan vad szemükkel élénken? élnek a sokfelé osztott térben. Ez igen fontos, hiszen a színpad forgó, egyszersmind lejtős szerkezete sajátosan sarokbaszorítja szereplőit, körkörösségének külső gyűrűje pedig önálló életet él, hála Saša Senković díszlettervezőnek. A mű így veszi kezdetét, a mágikus, ugyanakkor a teljesen reális bonyolult szöttesében. Kisfiú (Fleance, Banquo fia, a végső király) énekét halljuk, ott áll a sarokban piros tornacipőjében, olyan árván és kiszolgáltatottan, ahogyan Macbeth fog majd ugyanoda leroskadni vérengzése után. „Az éjjel azt álmodtam, hogy az vagyok, aki vagyok…” – tátogja a kicsi száj megrendítő nyugalommal. De ki lehetsz egy olyan demokráciában, ahol igaz szólásszabadság van, de szóhoz sem hagynak jutni? És ki vagy te, mindenkori néző? Mit teszel, ha a hatalom utáni vágyad sarokba szorít? Effajta fellebentett kérdések között lépnek színre az előzetesen kijelölt szereplők, és kezdődik Macbeth valódi tragédiája. A hatalmi vágytól fűtött feltörekvő Lady Macbethet Vicei Natália alakítja hullámzó teljesítménnyel. Első megjelenésétől kezdve akarnok daccal játszik, feszes ritmust diktál, ám a számító nő változatosabbnál változatosabb játéklehetőségeit mintha elejtené, megmarad a rosszul kivitelezett szexuális felkínálkozás lehetőségeinél. Macbeth gyilkosságra való ösztönzésekor („Te csak a vágyban vagy nagy? A csinálásban meg kicsi?”) felejthetetlen gúnnyal operál, ám a végső megőrülés-jelenet variábilis lehetőségei között mintha nem találná a megfelelő hangot, a durva asszonyi erőszakosság itt nem igazán vegyül lágyabb tónusokkal. Mezei Zoltán Macbethje emellett maga az élő kétségbeesés. Örömjátékot lát a néző, ahol a hős sodródása sodró erejűvé formált, megnyilvánulásai pedig pontosak és tiszták. Mezei érett Macbethet kínál, egy pillanatig nem kímélve magát a belső keresgélésben, még ha az ember nem is szívesen keveredik a kínjaival tegező viszonyba [idézet Nádas Péter: Találkozások című drámájából]. Említésre méltó még Varga Tamás Duncan (Macbeth által hamar meg­gyil­kolt király) szerepében, valamint Ralbovszki Csaba Banquoja. A háború elkerülhetetlen végzet. Senki sem menekülhet előle, ahogy a vészlények rabságától, vagy az emberi nem sajátjától, miszerint mindenki hatalomra tör, vagy van joga hozzá, vagy nincs. A cél nemes, az út pedig véres. Macbeth vörös fényben áll, az égből tőreső hullik, és tudja, hogy gyilkolnia kell. Hiszen „zárvány nélküli márvány lehetnék…” – ismétli egyre elkeseredettebben, egészen az őrületig. Hernyák György elegáns rendező, finom megoldásokkal, ugyanakkor erős színekkel dolgozik.

A darab egészében egyedül a lelkiismeret furdalástól megtébolyult Macbeth látomásaiként megjelenített vetítéseket lehetne túl sokszor használt elgondolásnak felróni. Ám a csorbát megannyi lelemény ellensúlyozza, gondolok itt például a szaunázó udvaroncok jelenetére, vagy a roppant jól eltalált zenei betétekre, különösen az egész darabot végig kísérő, és több funkciót ellátó rudak használatára. Kétségkívül a Shakespeare előadások nem a hozzáadott szövegektől lesznek adekvát módon aktuálisak. Nem is azért, mert idén ünnepeljük születésének 450. évfordulóját. Nyilvánvalóan ez nem is érdemel több magyarázatot. Ám Hernyák György Shakespeare után szabadon elindult egy sajátos nyomvonalon, amelyen elkíséri egy tehetséges társulat, és a belé vetett bizalom.

Drubina Orsolya